EGY MEG NEM ÍRT BÉLA
In Honorem Bodor Ádám
Mondaná Levente, ez jó marketinges cím, tanárnő. Szóval, haljak meg, ha emlékszem a százszor olvasott regények cselekményrészleteire vagy neveire. Nem tudom, miért, de így van. Aztán, ha beleolvasok egy-két oldalon, minden visszajön. Családom más tagja talán még az oldalszámra is emlékszik, holott nem irodalomtanár. Tehát vannak paranormális jelenségek.
Például, évekkel ezelőtt bejelölt engem ismerősnek a facebookon egy bizonyos Béla Bundasian. Ki ez a hülye, gondoltam, bár a név nem volt idegen, még törtem is a fejem, honnan ismerős. Nézem a közös ismerősöket, gyanús. Biztos valamelyik volt tanítványom, még az osztályt is beazonosítom évtizedek múltán.
Mert van a Béla, a Bundasian, akit talán én fertőztem meg Erdéllyel annyira, hogy a közös túra után már egyedül pattant biciklire, hogy kiugorjon a Havasokra hegyet mászni Fogaras felett, amit Babits úgy utált, mint Ovidius Tomit.
Ergo sikerült beazonosítani Bélát, de mikor felköszöntöttem születésnapján, visszaírta, hogy ő nem azonos ő-vel, mert ő Béla Bundasian a Sinistra körzetből, „nem tudom, ismeri-e a tanárnő”.
Ja. Egy kicsit – szóval tanítom. „Béla” a régmúltból örül, hogy Bodor Ádám már tananyag. (Azóta azonban NAT-ot fordult az irodalomtanítás kereke, úgyhogy, kedves Jozsó, Bodor Ádám a megtűrt kategóriába soroltatott.) Én meg örülök, hogy irodalommá magasodott a Székelykő. Mert vannak a Bélák és a Bodor Ádámok, akik miatt ezerszer könnyebb a felfelé, mint ahogy érezzük.
Én mondom, „baljós” az öregség, meg a körzete is. Az ember elücsörög az irodalomban, már nem mászik meg magas hegyeket, de emlékszik a fent végtelen és levegős szabadságára. s
Be First to Comment