TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

−       Megengedi, asszonyom? – és a székre mutatott.

Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.

−       Hát persze, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!

−       Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?

−       Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.

−       Megnézhetem, asszonyom?

−       Ó hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

−       Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.

−       Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtét, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 49 éves, tehát 10 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

−       Jaj, melléütöttem. – szólt.

−       Sebaj− mondom, és megmutatom, hogyan kell törölni.

Mint egy viháncoló gyerek, úgy örült neki.

−       Fenomenális, kérem! Ki gyártja?

−       Ó, hát sokan.

−       Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.

−       Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.

−       Á! Mit kell hozzá megnyomni?

−       Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólalt a mobilom, mikor beszélni kezdtem bele, leesett az álla:

−       Önnek van okostelefonja?

−       Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jut, hogy ez egy abszurd, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?

−       Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de mester…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?

−       Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kez. – De hát a szám – kérdezem.

−       Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.

−       Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.

−       Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.

−       Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak?

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

−       Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: nana.

−       De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…

−       Ne mondja! Annak már 102 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.