RAJONGÓK

VASS JUDIT

EGY ÁTÍRT REGÉNY: A RAJONGÓK

Radnóti, mikor megtudta, hogy Móricz átírja Kemény Zsigmond regényét, A RAJONGÓKAT, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.) Móricz megérezte, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk bánt ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 30 éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a miénk nem. Azt-ahaza-áruló-mindenit!

Rajongó újraolvasó vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés, húsvétkor

A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t franciául, ha tudnék volna.

Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista kb. a kukkját se.

Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról. Történt ugyanis, hogy  Zsiga II, a Móricz az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a levéltárakat, s (tán Kolozsváron) egy református tiszteletest faggatott A RAJONGÓK történelmi hátteréről, kérdezvén: Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a zsidó lánnyal (értvén a Zsiga I.-regényt, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem) ─ mire a Tiszi fülig pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!

Szóval, Rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek, akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”

AZ MAGYAR RAJONGÁS igazi hungarikum.

Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat (stadionon belül vagy kívüle, mondjuk a politika porrongyán) zakót-sallert-kötényt kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.

Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban.

Konyúlunk megint.