HIÁBA

VASS JUDIT

HIÁBA

tudta: az életet

nem lehet becsapni,

mert becsapni akarta,

amorf lett minden,

a morfium

már alaktalan arca néz

a lencsén túli térre,

nem tart már kontaktust

az érzékek élessége,

belezsong valami banális

senki földjébe tű

vagy pisztoly ravasza,

ahol már mindegy,

és csütörtököt mond

az ész csele,

szomorú rokonok

lassan törődnek bele,

lám, mind ő volt egykor:

szín, zene, szó, ígéret…

mindig így érnek véget

test avagy lélek,

a túlcsordulók.