I. Lajos (ragadványnevén Nagy Lajos, Lengyelországban: Magyar Lajos, lengyelül: Ludwik Węgierski, horvátul: Ludovik I. Anžuvinac; Visegrád, Magyar Királyság, 1326. március 5. – Nagyszombat, Magyar Királyság, 1382. szeptember 10.) a Capeting–Anjou-házból származó magyar királyi herceg, Magyarország és Horvátország királya 1342-től, és Lengyelország királya 1370-től haláláig, I. Károly magyar király és Łokietek Erzsébet királyné harmadik fia.
Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált, aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt.
Ifjúkora (1326–1342)
Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg. A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”. Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik.
A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkori Nyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is). A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.
A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztalatait 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt.
1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. Nem sokkal ezt követően, július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.
Uralkodása
Külpolitika
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.
Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfi volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”; hol a pogány litvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox keresztény délszlávok ellen.
Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit archiregnumként (azaz főkirályság, más értelemben, első szent és nagy királyság) emlegettek, ahol „a király – császár a maga országában”. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.
Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele.
Uralkodásának második felében ismeretlen betegség – orvostörténészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. Külpolitikája is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombatban, ahol mellette János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.
Belpolitika
Nemesség
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.
A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza – az Aranybulla ugyan lehetővé tette a szabad örökítést, de úgy tűnik, az nem került át a gyakorlatba, és a király rendelkezésével csak ezt a helyzetet rögzítette.
A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.
Jobbágyság
A pestisjárványt (és korábbi tatárjárást) megszenvedett országban az úrbéri viszonyokat is rendezni kellett. Akkoriban kb. kétmillió ember élhetett a Kárpát-medencében, így még sok szabad földterület volt, és a földesurak igyekeztek megbecsülni a munkaerőt. Nyilván komoly problémát jelentett a más nemesek jobbágyainak elrablása, mivel a király fontosnak tartotta ennek megtiltását.
Az egységesen szedendő kilenced (adó) bevezetésével a jobbágyoknak a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánta megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenkénti adót, vagyis a kamara haszna részét képező kapuadót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat.
Polgárság, városok
Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevők Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni, és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”.
A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.
Kultúra
Nagy Lajos idején Magyarországon fénykorát élte a lovagi kultúra. Ebben nagy szerepe volt, hogy az Anjou-ház kapcsolatai révén a Magyar Királyság szorosabban kapcsolódott a Nyugat-Európában kialakult művészeti és szellemi irányzatokhoz.
Építészet
A magyarországi Anjouk idején kezd elterjedni hazánkban a gótika. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőr váránál, amit még apja örökölt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347–1355 között az udvar Budára költözött.
A Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. E stílusban épülnek templomok az ország más, nagyobb, gazdagabb városaiban is: Lőcse (Szepesség), Kolozsvár (Erdély). Lajos alatt a koldulórendek is nagy támogatásokat kapnak, ekkor épülnek városaink megmaradt középkori kőházai, kapualjukkal, ülőfülkéikkel.
Művelődés
Nagy Lajos uralkodása idején történt a pécsi egyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult (a király uralkodása idején egyébként a krakkói univerzitás is hanyatlásnak indult). Egyre többen adták tanulásra a fejüket. Az országban akkoriban nagyon kevesen tudtak írni-olvasni, de egyre több ember látta be a tanultság hasznát, különösen a peres ügyekben.
Gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy gazdagabb birtokos kitaníttatta valamely jó képességű rokonát, hogy később segítségére legyen ügyei intézésében. Egy ilyen, szegényebb rokon levele fennmaradt, ebben pénzt kér a tanulásához: „Szükségem volna, hogy bizonyos dénármennyiség mosolyogjon rám, mert nemhiába írja a költő: »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!« Innen származik óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget”
Krónikások
Lajos uralkodása alatt működtek azok a krónikások, akiknek írásai felbecsülhetetlen források manapság is Lajos koráról. 1358-ban kezdte el ismeretlen szerző (talán Kálti Márk kanonok) valószínűleg Lajos utasítására a Képes krónika megírását, amely Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet. Szintén Lajos uralkodása alatt készítette feljegyzéseit a korról Küküllei János kanonok (később főesperes) és a ferences rendi Névtelen Minorita.
Szintén Lajos korában, 1370 körül készült el a 15. századi Jókai-kódexben fennmaradt legendafordítás Assisi Szent Ferencről, amelynek nyelvtana erősen tükrözi a latin eredetijét, nyelvállapota pedig meglehetősen archaikus.
Képzőművészet
Lajos uralkodása alatt alkottak a Kolozsvári testvérek. Egyetlen máig fennmaradt alkotásuk a prágai várban (Hradzsin) található Sárkányölő Szent György-szobor, amely Európa első teljes alakos bronz lovasszobra.
A szobor értékét mutatja, hogy Buda török általi bevétele (1541. augusztus 29.) után állítólag maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” A szobornak másolatai vannak Budapesten és Kolozsváron.
A Lajos korából fennmaradt legjelentősebb gótikus táblaképünk a garamszentbenedeki oltár, Kolozsvári Tamás alkotása, az itáliai gótikával rokonítható alkotás.
Lajos korában készült a zselízi templom egyik falfestménye, amely Vesszős György megítéltetését ábrázolja. Vesszős György állítólag azonos azzal a Magyar György nevű vitézzel, aki Aversa városában Lajos parancsára lefejezte Durazzói Károly herceget. A vitéz sok embert megölt a nápolyi hadjáratokban, és később bűneit bánva, vezekelve Európa több országába elzarándokolt.
Megítélése
Lajos a „Nagy” jelzőt (latinul: Grandis) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba.
A reformkor költői, mint például Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor vagy Arany János, ilyennek találták Nagy Lajos korát is. Az újabb időkben Passuth László hasonló szellemben írt Nápolyi Johanna című regényében.
Lajos negyven évéből leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai ismertek (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376). Azonban ezek a hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) éppen azt mutatják, hogy az akkori Magyar Királyság erős és stabil hátország volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat.
Magyarország Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra, sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben.
https://hu.wikipedia.org/wiki/I._Lajos_magyar_kir%C3%A1ly
Be First to Comment