VOJTINA ÖRÖK
AZ ELTŰNT
időben
teába áztattunk egy kekszet,
és hosszú-hosszú
pillanatokra tellett:
párhuzamos jelenekben állt,
vagy hömpölygött a jövő.
Még három dimenzióban éltünk,
de kezdtünk már
csak a múltról beszélni −
ez az öregedők szokása,
mert a jövő mindig elkezdődik,
a kekszek
ronggyá olvadnak a szájban,
csak a múltak íze miatt jó mégis,
kit a holtak lépte vet,
míg apokalipszist renget
a rémült ébredés,
hogy nem érted már a jelenlevőt…
Jó lesz így is,
mondta öreg orvosom,
utalva a receptre,
amin se aláírás, se pecsét nem volt.
Hümmögtem: biztos már szenilis,
a nővér meg legyintett iróniával,
majd hozzam vissza,
ha nem fogadják el,
és magában biztos nevetett a dokin,
de a gyógyszerészlány azt mondta:
jó ez, ha feltette a felhőbe…
és ott volt,
és ott voltam
múlt és jövő találkozásakor,
nagy pillanat volt.
A lány amúgy kedvesen megjegyezte:
régen láttam magát,
és tényleg, már két gyereke
született közben,
mialatt öreg orvosom
a jövőbe költözött.
Micsoda íze volt
ennek a felismerésnek.
Be First to Comment