ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

Zsuzsát, vagyis F tanárnőt először az iskola folyosóján hallottam: „Utat! Utat elvtársak!” A folyosó szétnyílt, mint a Vörös-tenger, és F tanárnő száraz lábbal kelt át rajtunk, fehér köpenyben, lobogó sörénnyel, bokalengető nadrágban, öreges malíciával.

Öregnek született. Harminc év múlva, már régen nyugdíjas kolléganőként ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még nem tudtam, hogy az „elvtársak” a meglógott párttag férjnek szóló zsigeri irónia volt, ezt már csak akkor értettem meg, amikor halála előtt egy évvel meglátogattam kicsiny lakásában, ahol kivitt a málló teraszra, átmutatott a szomszéd házra, s szólt: „Na, innen hallgattam én mindig X elvtárs születésnapi szerenádját, hogy rogyott volna rá a pártközpont.”

Zsuzsa nem kegyelmezett. Irodalomóráiról csak pletykákat tudtam, minket, a mázlistákat „a” magyartanár tanított, irigyelte is az évfolyam az osztályt, mert a diák mindig diák, és nem kegyelmez, hasonlítgat. Barátnőm, akinek Zsuzsa adatott, megrökönyödve mesélte később órafelütéseit: „Na, Isten bocsássa meg Egressynek, amit a Bánk bánból csinált ─ én nem.” Vagy: „Sajnos, ma nem Arany Jánost vesszük, hanem egy lökött látomásait.” Akkortájt hüledezve és felháborodva hallgattam ezeket az anekdotákat ─ ma pedig de beülnék, nem is tudom, miért…talán kanonizált tudatom sóvárog bennem valami nem is tudom, miért.

Mikor másodszor tért vissza, mint nyugdíjas latintanár, túl a hetvenen, mindig ott ült a kávézóban, ami akkor még dohányzó is volt, és dohánytól sárga ujját felemelve közölte a történészekkel, mi a rendszerváltásról a véleménye, s amikor látta, hogy már kellőképpen előkészítette katatón állapotukat, lesújtott: „Kossuth? Majd akkor fogom tisztelni, ha ott lóg a 14. akasztófán.” Levegő kockára fagy. Nemzeti érzelem a felháborodott köbön. Ez még egy Széchenyit is kiütne. Azért március 15-én mindig kitűzte fehér köpenyére a kokárdát.

Zsuzsa nem kegyelmez. Nem ismer bálványokat, s amikor gondolatban legyintesz, hogy na, jó, azért ez már túlzás, valami mégis mellé ültet, hallgatni olvasottságát, kirohanásait, megkóstolni a süteményét, és elmerengeni: miért is veszed olyan komolyan, amin talán nevetni volna bölcsebb. R.I.P.