KÁRPÁT-DEMENCIÁBAN ÉLTEM ÉN IS

VOJTINA ÖRÖK

KÁRPÁT-DEMENCIÁBAN ÉLTEM ÉN IS

Volt egyszer, hol nem volt egy Kazinczy Ferenc nevű nyelvújító, aki vitába keveredett a debreceni nagyhírű kollégium hagyományőrzőivel, mert ők féltették az magyar nyelvünket az újítók szikéjétül. Ha valaki nem tudná, Kazinczyék győztek. Az magyar nyelv már csak ilyen: hagyja magát beavatkozni. Úgy geopolitikailag is, ebben a tejjel-mézzel folyó Kárpát-frekvenciában. Lásd például: eredetileg idegen szavak („dzsisznau”) jövevényszókká  kisebbségesednek, aztán meg teljesen elmagyarosodnak a disznók, már alig van köztük igazmagyar.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Csokonai Vitéz Mihály, az a bizonyos, aki szerint az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban, és akit az nagyhírű kollégium Sedese, ma úgy hívnánk diákönkormányzata, kiakolbólintott az líceumból, politikai vagy pedagógiai okokbul – fene se tudja már (dehogynem), de minden bizonnyal az igen tisztelt tanári kar szíves közreműködésével.

Na, hogy szavam egymásba ne öltsem, fogta magát ez a Csokonai, és meghót vót tüdőgyulladásban. Bánta már a nagyhírű kollégium az maga szigorúságát, és pályázatot hirdetett a híres-nemes ivadék síremlékére. Fogta magát Kazinczy Ferencünk, mert azért ő is a mi medencénk  kölyke, bár nem vót nagy rajongója a mi Mihályunknak, beküldé az maga művét a közbeszerzési pályázatra, emígy: „Árkádiában éltem én is.” Gondolta vót, a költők görög honneve (Árkádia) méltó emlék lesz azon a síron. Ámde gyanakodott erősen a tisztelt tudósi kar Hajdú-Biharban, felüté az szótárt, és találta vala az „árkádia” szó alatt az „szamárlegelő” kifejezést is. És születék is üstöllést a konteó: Kazinczy csak gúnyolódik Debrecen városán.

Ezt biza’ csak azért idézém, hogy az vetélkedésből fakadó konteó szülte háborúskodás még ennél is régibb Kárpát-vehemenciában, de most inkább hagynám a honteófoglalás korát. Nem bírja az fülem az ólmot.

Szóval: pletyka- és konteó nagyhatalom voltunk, vagyunk, leszünk. Ott ülünk mindannyian, „mai magyarok” a portánk előtti padon, sok kis öregasszony, szípre vasalt demenciában, és vesszük az mi szánkra mind, azki az utcánkba’ téved, vagy csak úgy eszünkbe jutja.

Mondasz valamit, és egy óra múlva az ellenkezője jut vissza hozzád.

Kárpát-demenciában éltem én is.

A világ vége pedig akkor gyün el, amikó’ az angolok leszoknak a smók tókról, arról, hogy az időjárásrú’, meg egyéb veszélytelen dolgokrú’  csevegjenek társaságban.

Meg es halunk mind.