AZ EJNYE MÁGIÁJA

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ EJNYE MÁGIÁJA

Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…

Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci (azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.

De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.

Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.”  Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.

Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…

Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok. Bocsánat.” Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között.

A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.