Az eperjesi gimnáziumban Hazslinszky Frigyes Ákos tanítványa volt, ő kedveltette meg vele a botanikát. 1870-től a pesti egyetemen természetrajzot hallgatott, 1872-ben Jurányi Lajos tanársegédje a növénytani tanszéken. 1874-ben tanári oklevelet szerzett, 1879-ben doktorált. 1875-től a nagyváradi, 1880-tól a pancsovai, 1881-től az aradi, 1891-től a budapesti VII. kerületi főgimnázium természetrajztanára volt. 1892-ben a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1908-ban vonult nyugalomba.
Művésznevét szülőfaluja után vette fel. Édesapja a Károlyi-uradalom gazdatisztje volt. Ő is gazdasági irnok lett a gróf Károlyiak uradalmában, ám mivel kifigurázta inspektorát, elbocsátották.
1837–től 1842-ig kisebb megszakításokkal a Pesti Magyar Színház , később Nemzeti Színház tagja volt. Egyaránt szerepelt vígjátékokban és megformált intellektuális intrikusokat is: ő volt a Bánk bán ősbemutatóján az első Biberach. Alakított hősöket is, mint például Schenk Belizárjának címszerepét a Pesti Magyar Színház nyitóelőadásán. Alakját Vörösmarty Mihály két epigrammában (1844), Petőfi Sándor pedig A tintásüveg című versében (1844) ábrázolta.
Komikusként rendkívüli sikereket aratott, de intrikus szerepekre is alkalmazták. Komikai erejét átvitte a művészet terméből, ahol a társaság felviditására száz meg száz apró történetet és anekdotát tudott annyi élénkséggel és olyan plasztikai kifejezésekkel előadni, hogy rá és anekdotáira hosszú idő után sem lehetett kacagás nélkül emlékezni.
Kisded zömök alak volt, ezer változatú, kifejezésdús proteusi arccal és mozgással, melyek jól választott öltözetével együtt megannyi jellemfestő, szerepmagyarázó jelek voltak színészi játékában. Hangja nem volt kellemes, sőt recsegő; fellépésében nem elég méltóságos, ezért hősi szerepekre nem volt alkalmas, de az egyik legsokoldalúbb színészként ismerték. Volt egy kalapja, csak ezt kellett fejébe csapni, és a közönség, még mielőtt ajka megnyílt volna, szűnni nem akaró nevetésben tört ki.
12 drámát fordított le német nyelvből, ebből hatnak a szövege ismert. Nyelvprity című vígjátékában a nyelvújítás túlzásait is megjelenítette, ez nyomtatásban is megjelent Kassán, 1833-ban. Kéziratban maradt ránk A solymosi vár című 1833-as drámája.
„Ha mindig odafigyelünk embertársainkra, nem hazudunk saját magunknak, ezer és ezer »empirikus« adatot gyűjtünk össze, amelyek lehetőséget adnak analógiás következtetésre. Mint Miss Marple-nak, aki mindig azt keresi, hogy egy arc, egy gesztus, egy cselekvés milyen más esetekre emlékezteti őt.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-filozófia szakán szerzett diplomát 1967-ben. 1967-től 1971-ig szociológusként a Gazdaságkutató Intézetben, majd 1972 és 1979 között az akkortól újra Fővárosi Pedagógiai Intézet néven működő intézmény szociológiai csoportjában dolgozott.
Eközben Kemény Istvánnal és másokkal részt vett az MTA Szociológiai Kutatócsoportja (1963-tól, utóbb Intézet), illetve az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézete megbízásából szervezett kutatásokban is. Miután a cseh Charta ’77-tel szolidaritást vállaló nyilatkozat aláírása, illetve az általa kutatott témák miatt állásából elbocsátották, tanárként és könyvtárosként tevékenykedett 1981-ig.
Az 1970-es években a magyarországi társadalom legszegényebb rétegeinek életkörülményeit kezdte vizsgálni, s ennek nyomán 1979-ben létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA). Ugyanebben az időben kezdte szerkeszteni a Beszélő című illegális ellenzéki lapot. 1985-ben részt vett a 45 ellenzéki értelmiségi részvételével megtartott illegális monori találkozón. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője lett, majd alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ). 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, majd főiskolai tanárként leendő szociális munkások képzésével foglalkozott.
1993 elejére teljesen eltávolodott az SZDSZ fő irányvonalától, és eldöntötte, hogy nem indul újra képviselőnek. Nem sokkal később, 1993. április 4-én Budapestről Győr irányába tartva súlyos autóbalesetet szenvedett az M1-es autópályán, Tata külterületén. A Trabant, amelyben ült, egy görög kamionnal ütközött. A balesetben ketten, köztük 15 éves fia, Máté életét vesztette, ő pedig olyan súlyos sérülésekkel élte csak túl, amelyekből soha nem épült fel. Még ugyanebben az évben, 1993-ban férje, Nagy András (írói nevén Nagy W. András) hosszan tartó súlyos betegség után szintén elhunyt.
Élete utolsó éveiben a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremtett a (SZETA) hagyományainak folytatásához. Publicisztikáiban továbbra is elmondta véleményét a közügyek állásáról. Hosszan tartó súlyos betegség után, 1997. február 1-jén hunyt el.
Bodrogi Koch Antal (Zombor, 1843. január 7. – Budapest, 1927. február 8.) geológus, petrográfus, mineralógus, paleontológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
Munkássága alapvető fontosságú a Kárpát-medence, s főképp Erdély geológiai, kőzet-és ásványtani, paleontológiai feltárásában. Negyedszázadon keresztül, 1872 és 1895 között volt a kolozsvári tudományegyetem ásványtani és földtani tanszékének első vezetője, 1895 és 1913 között pedig a Budapesti Tudományegyetemföldtani-őslénytani tanszékét vezette.
Szaktudományának azon utolsó képviselői közé tartozott, akik a földtudomány valamennyi területén – a réteg-, kőzet-, ásvány-és őslénytanban, valamint a hidrológiában – egyaránt jelentős eredményeket értek el.
Mikroszkópos kőzettani vizsgálatokkal még Szabó József tanársegédjeként kezdett foglalkozni, s a földtani képződmények genetikai és szöveti sajátságainak, kémiai összetételének tanulmányozása meghatározta tudományos pályafutásának legfőbb vonulatát. Élete során bejárta és kőzettani, teleptani, ásványtani szempontból feltérképezte a Kárpát-medence több hegyvidékét. Pályája elején – a Magyar Királyi Földtani Intézethelyettes geológusaként – ő indította el a Visegrádi-hegység, a Pilis, a Vértes és a Bakony geológiai felvételezési munkálatait. 1872 után területi kutatásai hangsúlyosan Erdély és a Partium földtani feltárására irányultak.
Területi kutatásai alapján részt vett több földtani térkép elkészítésében. A Magyar Királyi Földtani Intézet megbízásából ő készítette el Torockó, Torda, Kolozsvár, Bánffyhunyad és Alparét környékének színezett, 1:75 000-es léptékű szelvényét, valamint ő szerkesztette az 1896-ban megjelent Magyarország földtani térképe erdélyi és Fruška Gora-i szelvényeit.
Őslénytani munkásságának homlokterében szintén az Erdélyben feltárt kövületek álltak. Tanulmányozta a nagytáj ősemlős- és ősembermaradványait, kihalt tengerisün-faunáját (Echinoidea), valamint a Zilah környékéről előkerült Hippurites tengerikagyló-nemzetséget. Magyarország egyéb területeiről származó leleteket is leírt, így például a belcsényi halkövületeket, a tarnóci és felsőesztergályi cápafogakat, a Törökbálint mellett felszínre került felső oligocénkori maradványokat. Áttekintés szintjén foglalkozott a Kárpát-medencében gyakori ősmaradványokkal is (nummuliteszek, Congeria kagylónem, Cerithium csiganem).
A Magyarhoni Földtani Társulat egykori elnöke emlékére és tiszteletére 1969-ben megalapította a Koch Antal-emlékérmet, amellyel a regionális földtanban kimagasló jelentőségű, nyomtatásban megjelent munka szerzőjét jutalmazzák.
2010. december 22.-én megalakult a kolozsvári székhelyű Koch Antal Földtani Társaság (KAFT). A Társaság célja az erdélyi magyar nyelvű középiskolai és egyetemi szintű földtudományi oktatás támogatása és szakmai hátterének a biztosítása, valamint a földtan, bányászat és környezettudomány szakterületen történő tudományos tevékenységek és kutatások elősegítése és támogatása.
A fényképezés terén kifejtett munkássága úttörő volt, mivel ő a modern fényképészeti objektív lencserendszer, a Petzval-portréobjektív megalkotója. 1860 körül saját szerkesztésű gépével fotogrammetriai méréseket végzett. Több más nagyszerű találmánya mellett optikai kísérleteinek lett az eredménye, hogy megalkotta a mai katonai reflektorok elődjének számító fényszórót.
Édesapja, Petzval Ján Fridrich morvaországi származású tanító családból származott, később József és Ottó fia is ezt a hivatást választotta. Rendkívüli tehetséggel áldotta meg a sors; a környéken nemcsak kiváló zenészként és zeneszerzőként tett szert ismeretségre, hanem kitűnő mechanikus és különc ember hírében is állt. 1799-től a szepesbélai evangélikus elemi iskola tanítója és a katolikus plébániatemplomorgonistájaként működött. Miután 1800. augusztus 7-én letelepedési jogot szerzett, 1801. február 16-án feleségül vette a helybéli születésű Kreutzman Zsuzsannát, akivel akkor már egy éve élettársi kapcsolatban élt, s ebből „törvénytelenül” született első gyermekük, Gustav Adolf (1800–1803). Később Szepesbélán még három fiuk – Nestor Aemilianus (1804–1806), Jozef Maximilián és Oto Baltazár (1809–1883) –, Lőcsén pedig három lányuk.
Tanulmányai
Ifjúkoráról roppant titkolódzó természete miatt kevés feljegyzés maradt fenn. 1810-ben a család Késmárkra költözött, Petzval ott járta ki az elemit 1810 és 1815 között, majd az ottani gimnázium diákjaként elvégezte az első négy osztályt. Mindvégig jó tanuló volt, kedvelte a latint és a hittant, amely tantárgyakból többnyire évfolyamelsőként végzett. Ekkoriban a magyar nyelvvel akadt problémája. 1819-ben a családfőt áthelyezték Lőcsére, mert összetűzésbe keveredett a templom toronyőrével, egy bizonyos Pavlíček úrral. A felvidéki városban a templom karnagyaként és városi földmérőként dolgozott.
Petzval a lőcsei főgimnáziumban is végig jól tanult, csak a matematikával állt egy ideig hadilábon. Egyszer tanítója behívatta apját, majd közölte vele, hogy kár minden fáradságért és pénzért, fia „gyenge koponya”, és jobb lenne, ha iparos pályára küldené. Az apa megfogadta a tanácsot és egy késmárki Schweng nevű csizmadiamesterhez akarta adni fiát tanoncnak. Az ifjú Petzval azonban megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy „Nem leszek suszter!”. A nyári szünet alatt sokat forgatta, komolyan tanulmányozta Mathias Hauser A mathematika elemeinek analitikai tárgyalása (Analytische Abhandlung über die Elemente der Mathematik) című könyvét, és úgy elsajátította az anyagot, hogy a vizsgabizottság még kitüntetésre is javasolta. Talán ez a mű válthatta ki szoros kötődését a matematika iránt.
1823 őszén Kassára ment, és beiratkozott a Királyi Akadémiára, hogy elvégezze az egyetemre előkészítő, kétéves filozófiai tanfolyamot. Ekkorra már jártas volt a matematikai analízis terén, tovább képezte latin nyelvtudását, megismerte a klasszikus irodalmat, tökéletességre törekedett a statisztikában, a szlovákon, illetve a latinon kívül folyékonyan beszélt magyarul, németül és csehül. Apja segítségével jól haladt a francia és az angol nyelv tanulásában is. Az akadémián a legnagyobb hatással két tanára volt leginkább rá: Barlay Mihály, aki matematikát és bölcsészetet adott elő, valamint a történelmet latinul tanító Magyar József. Családjával sokat utazott, kirándult a Magas-Tátrában, még atlétikával is foglalkozott. Az előkészítőt 1825-ben sikerrel abszolválta.
A kassai líceum elhagyása után anyagi gondokkal küzdött, szegény sorsú apja nem tudta segíteni álma megvalósításában, hogy a budai Institutom Geometricum hallgatója legyen.
Egy évig az Almásy grófokHeves vármegyei birtokán, Zsadányban nevelősködött, hogy megszerezze a felvételhez szükséges tandíjat. Itt a havi 30 arany fizetség mellett megfelelő társadalmi látókörre is szert tett. A házitanítóskodás után kassai ösztöndíjjal került 1826-ban Budára, az Institutum Geometricumba (Mérnöki Intézet), a mai Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elődjébe, ahol a mérnöki osztályt látogatta. A tanulás mellett sokat tornászott, és ennek köszönhetően az intézet legjobb tornászainak egyikévé vált. Két év után, 1828-ban okleveles földmérő (Geometer Approbatus) képesítést szerzett.
Tanári pályája
Az oklevél megszerzése után 1828-tól hét éven keresztül, 1835-ig Pest város mérnökeként az építési osztályon dolgozott. A Duna és a Rákos-patak szabályozásával, illetve Lipótváros csatornázásával foglalkozott. A várost fenyegető árvizek kivédésére 1830-ban csatornázási tervet készített. A hivatalnoki életet nehezen bírta, hiszen az árvizet ugyan elhárította, de túllépte a megengedett költségvetést, és ezt már akkor sem nézték jó szemmel.
Az effajta munka mellett azonban többre vágyott, képezte magát és matematikából bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Mérnöki tevékenysége mellett így 1832-től matematikát, gyakorlati geometriát, valamint mechanikát adott elő a Pesti Egyetemen, ahová 1835-ben a matematika nyilvános rendes tanárává nevezték ki.
1836-ban a Bécsi Egyetem hívta meg, ahol 1837-től 40 évig, 1877-ig felsőbb matematikát tanított. Előadásai nemcsak a mennyiségtani szakokra, hanem az analitikai mechanikára, az égitestek mechanikájára, a ballisztika problémáira, a fénytanra és a hangtanra is kiterjedtek.
Az 1848-as forradalom miatt szünetelő egyetemi oktatás helyett – mint sportszerető ember – a bécsi egyetemi légió tagjainak torna- és vívóleckéket adott, majd egy önkéntes csapat parancsnoka lett. A szabadságharcban nem vett részt, de mindvégig megmaradt a magyar haza hű fiának. 1849-ben tagjául választotta a Bécsi Tudományos Akadémia. 62 évesen, 1869-ben nősült csak meg, házvezetőnőjét vette el. Részben idős koruk, részben felesége korai (1873) halála miatt gyermekük nem született.
Tanári tevékenységének utolsó éveit nagyon megkeserítette tanártársaival folytatott folyamatos rivalizálása, és az ebből adódó rosszindulat. Korábbi találmányait nem szabadalmaztatta, ebből bonyodalmai keletkeztek. Az egyetemi tanács megbízásából 1841-ben megszerkesztette a világon a legelső 1:3,4 fényerejű lencserendszert. Ezt a Voigtländer cég saját néven hozta forgalomba, és ez annyira felbosszantotta, hogy 1862-ben optikai előadásait is beszüntette, helyette inkább az akusztikai kutatásokra tért át. 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta. 1877-ben, hetvenedik születésnapján mondott le professzori állásáról, ez alkalomból az őt és tudományos eredményeit méltányoló császár a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta neki.
Későbbi évei, halála
A visszavonult tudós fokozatosan emberkerülővé és magányossá vált, látogatókat csak ritkán és kizárólag a régi barátok közül fogadott. Petzval Józsefet bécsi otthonában, 1891. szeptember 17-én érte a halál. Örökösei – végakarata szerint – azok lettek, akik utolsó éveiben gondját viselték, ám ők nem ismerték fel az ölükbe hullott hagyaték jelentőségét, és munkái közül sok, addig fennmaradt dokumentum elpusztult.
Bécsben temették el. A város azzal rótta le iránta érzett háláját, hogy sírhelyet adományozott neki, és utcát neveztek el róla. Emlékművét 1901-ben a bécsi egyetemen állította fel a Bécsi Fotográfiai Társaság (Wiener Photographische Gesellschaft), melynek 1861-től alapító, 1877-től tiszteleti tagja volt. Síremléke 1905-ben készült el, amit Bécs akkori polgármestere, Karl Lueger leplezett le.
Munkássága
Tudományos munkássága a matematikán kívül a mechanika, a ballisztika és a hangtan széles területeire is kiterjedt, de tudományos hagyatékának legkiemelkedőbb területe a fénytan. Elméleti tevékenységének jelentős eredménye a lencserendszerek elméletének továbbfejlesztése, amelynek során 1843-ban kifejlesztette a bármely vékony lencsékből álló rendszerre alkalmazható, a képmezőelhajlásra vonatkozó általános összefüggést (Petzval-feltétel).
Főbb találmányai
· Petzval-portréobjektív:1840–1841 körül szerkesztett, 149 mm-es gyújtótávolságú, nagy fényerejű akromatikus kettős fényképészeti objektív, mely kialakításával és összetett lencserendszerével az addig szükséges hosszú (3-20 perces) expozíciós időt a másodperc töredékére csökkentette. A tárgy fölé egy akromatikus ragasztott korona-flintüveg párt, a lemezoldalon pedig két közel álló, ragasztatlan flint-koronaüveg lencsepárt helyezett. Az így elkészített objektív gömbi és színi eltérése elhanyagolható volt. Gyakorlatilag változtatás nélkül, pusztán minimális korrekciókkal a mai napig a világ egyik legjobb portréobjektívje, az 1990-es évek végéig széles körben elterjedt volt, minőségét csupán a Tessar-objektív (1902) tudta felülmúlni.
Lencséit1841-től a Voigtländer cég építette e néven híressé vált gépeibe. A digitális technika térhódítása mára kiszorította a közhasználatból.
Anasztigmát lencserendszer: Petzval hagyatékában talált feljegyzés egy olyan, 1846 körül készített vetítőobjektívről („ködfátyol készülék”), mely nagy képszögre kiterjedő mezőben, lehetőleg nagy fényerővel ad asztigmatizmusmentes képet. 1860 körül saját szerkesztésű gépével fotogrammetriai méréseket végzett.
Fényszóró: Az optika területén végzett kísérletei vezettek 1847-ben a mai katonai reflektorok elődjének számító fényszóró megalkotásához.
Optikai felfedezése: Az izzó szilárd testek több fényt bocsátanak ki, mint a lánggal égő gázok. Ezt az (azóta tudományosan is igazolt) elvet használta fel Carl Auer von Welsbach a róla elnevezett izzóharisnyás gázizzónál, lásd: Auer-égő.
Petzval kameráit is maga tervezte, portréobjektívjéhez1840-ben egy egyszerű kamerát konstruált és azzal végezte kísérleteit.
Ortoszkóp: Korábbi számításait átdolgozva, 1856-ban megalkotta a tájképfényképezéshez használható objektívjét, amit 1857-ben szabadalmaztatott. Kahlenbergi laboratóriumában saját maga csiszolta lencséit, és az így készített művét elnevezte Dialitobjektívnek, amit később a szakma Orthoskopnak nevezett el. 1857-ben az új objektívjéhez tervezett egy hordozható, bőrharmonikás, kettőskihúzatú optikai padszerű fényképezőgépet. Fő jellegzetessége, hogy egyetlen sínen tologatható az objektív, a film/lemeztartó egységek és a toldalékok is. Ez a mai műtermi kamerák egyfajta elődje volt.
1766. január 6-án született jómódú debreceni kézműves polgárcsaládban. Apja állatorvos és gyógykovács volt. Iskoláit szülővárosában kezdte; 1779-ben befejezte a gimnázium 6. osztályát. 1781. április 20-án a Debreceni Református Kollégium hallgatói közé lépett; tanára volt P. Szathmáry István, Hatvani István, Varjas János és Sinai Miklós. Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállt az I. úgynevezett Császárhuszár-ezredbe önkéntes közhuszárnak és Galíciában szolgált.
1788-tól II. József császár seregében a török elleni háborúban harcolt. 1789-ben előléptették tisztnek és hadnagyként folytatta a háborút. 1790-ben ezrede kisegítő erőként volt jelen Moldvában az osztrák−török−orosz háborúban. 1793−96-ban részt vett a francia háborúban, s a napóleoni hadjáratok során eljutott Franciaországba, Dél-Németalföldre, Hollandiába, Németországba. 1796-ban ismét előléptették, ezúttal főhadnaggyá, de erről a tisztségről nem sokkal később lemondott.
Ugyanebben az évben visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Visszavonultan élt, kertészkedett, gazdálkodott, emellett verseket írt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Megírta a Lúdas Matyi első változatát, majd később átdolgozta és kiadta Bécsben.
Különösen szerette a botanikát. A füvészetre Földi János és sógora Diószegi Sámuel buzdították. 1807-ben jelent meg a sógorával, Diószegi Sámuellel együtt írt Magyar Füvészkönyv, az első magyar nyelvű tudományos botanikai rendszerezés és növény-meghatározó könyv.
1806-tól a városi közélet aktív tagja, a kollégium s a város pénztárosa, esküdt, majd a polgárság kapitányává választják. 1808-tól a debreceni református egyház megbízásából intézi az 1802-ben leégett gótikus templom helyén épülő Nagytemplom építkezési munkálatait, amelynek egyik irányítójává, gondnokává is megválasztották.
A debreceni körnek is tagja volt; Csokonai Vitéz Mihály csaknem mindennapos volt Fazekas házánál, és Kazinczy Ferenccel is jó barátságban volt, leveleztek is. Kazinczy, Csokonai munkáinak kiadásánál Fazekast választotta maga mellé szerkesztőtársnak; az ebből keletkezett Árkádia-perben, amely a Hazai és Külföldi Tudósításokban évekig tartott, a debreceni közvéleményt Fazekas képviselte, s ő harcolt a lapban Kazinczy ellen, habár névtelenül.
Fábián Gábor szerint a Mondolat megírásában is volt része. 1819-ben indította és haláláig szerkesztette a Debreceni Magyar Kalendáriumot. Prózafordításokat, tudománynépszerűsítő cikkeket közölt, és verseket is írt a Kalendárium számára. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult. Végül 1828-ban súlyos tüdőbajban hunyt el Debrecenben.
1960–1968 között a gyulai általános iskolába, majd 1968–1972 között a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium latin szakára járt. Ezt követően Szegeden, majd Budapesten hallgatott jogot 1974–1976 között. Az ELTE Bölcsészkarán 1977–1983 között szerzett magyar–népművelő diplomát. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1977–1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. Több alkotását, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendező barátja, Tarr Béla.
Először 1987-ben hagyhatta el a kádári Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült ÁllamoktólJapánig. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W. G. Sebald pedig így írt róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”. 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért.
1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A Háború és háború c. regényének írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készítette filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat. Krasznahorkai Tarrnak utolsó filmjéig, a 2011-es A torinói ló-ig együtt dolgozott vele, és minden fontos döntésében segítette a rendezőt.
Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legrangosabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2008-ban vendégprofesszor volt a berlini Freien Universitäten.
2010 júniusában Berlinben megkapta a néhány évvel azelőtt alapított Brücke Berlin-díjat. Németül is megjelent Seiobo járt odalent című elbeszéléséért kapta a 20 ezer euróval járó kitüntetést, amely fordítójának, a drezdai Heike Flemmingnek is szól. 2014-ben megkapta az America Award irodalmi életműdíját.
2016 szeptemberében megjelent Báró Wenckheim hazatér című regénye. A legendás Sátántangóban megérkezett Irimiás, a regényformát a valóságba átvezető Háború és háború bevezetéseként pedig megjött Ézsaiás. Most újabb nagy Krasznahorkai-hős tűnik fel a láthatáron, báró Wenckheim, a soha nem változó Ígéret beteljesítőjének tekintett ember, aki Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei reményvesztett vidékére, ahol úgy várják, mint a Messiást. Azt mond, amit megérdemlünk, vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő nagybeteg, vagy zseniális megváltó, aki új távlatokat nyitni érkezik? Egy biztos: a kisvárost, mely szülőhelye, s ahol nyugodni fog, olajszállító kamionok lepik el. Közel leszünk a tűzhöz. Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki – fejben – erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.
Három gyermeke van Kata, Ágnes, Emma. Változó helyszíneken él Európában.
Művei
Regények, elbeszélések
1985
Sátántangó (regény, Magvető Könyvkiadó, majd a Széphalom Könyvműhely) (változatlan kiadások: Széphalom Könyvműhely: 1993, 2004, Magvető Könyvkiadó: 2005, 2009, 2013, 2015)
Az állomáskereső („halálnovellák”, in: Életünk 1985. szeptember)
1894-ben Itáliába utazott. Előbb Nápolyban, majd hosszabb ideig Rómában időzött, és egyre inkább a művészettörténettel foglalkozott. Több magyarországi folyóiratnak lett itáliai művészeti írója, a vezető napilapnak (Pesti Napló) római tárgyú tárcákat, kulturális beszámolókat írt, politikai cikkeket a legritkábban. Újságíróként több Rómába látogató magyar művésszel és újságíróval megismerkedett, de ismeretséget kötött az Aragno kávéházban gyülekező olasz hírességek némelyikével is, így Matilde Serao írónővel. München óta levelezésben állt a már említett Réti Istvánnal, aki azóta Párizsban tanult és dolgozott, s akit Lyka vendégül látott Rómában. Kossuth halálakor a Pesti Napló tudósítójaként Torinóba utazott, és a földi maradványokat szállító különvonattal jött Magyarországra.
A századfordulón a Budapesti Napló munkatársaként több tanulmányutat tett Olasz- és Görögországban. A nagybányai művésztelep megalapítása után gyakori vendég volt ott, hamar felismerte a nagybányai iskola jelentőségét, és művészetkritikai munkásságával próbálta közelebb vinni az ő alkotásaikat a közönséghez.
1902-től 1918-ig szerkesztette a Művészet című folyóiratot, mely – óvatosan – a modernebb irányzatokat is meg kívánta ismertetni a konzervatív magyar közönséggel. Első számában a lap Székely Bertalan művészetével foglalkozott. Megnősült: Tóth László, fiatalon meghalt festőbarátja özvegyét, Minich József szobrász lányát, Minich Ida festőnőt vette feleségül.
Művészettörténet-írói munkássága kiemelkedő, legjelentősebb monográfia-sorozata 1800-tól 1940-ig tárgyalja a magyar képzőművészet történetét. Nagy alkotókról önálló kötetei jelentek meg: Michelangelo, Leonardo da Vinci, Raffaello, Rembrandt, Munkácsy Mihály.
