Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

Vintage engraving of a Victorian Headmaster, Teacher, 19th Century, wearing a mortar board and gown

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM 

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na, jó természetesen nem akármit, például az osztály felgyújtásáról ugye csak álmodozni szabad.

 DE MÉGIS,  

MILA NÉNI, aki nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy oldalági Romanov hercegnő, holott végigcsinálta Leningrád blokádját, és egyébként is po putyí Lényina, szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk:

„Fíjám, unom én ez a banán, ámilyen primityív vágy, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.” És imádták. 

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett. Megtanultam tőle, és sikerrel alkalmaztam.

Iza Sárospatakon kezdte a híres-neves kollégiumban, az ötvenes években. Csupa fiú osztály, az egyik a tanárnő szemébe hazudik. Tanárnő keze megindul, püff egy pofon. Fiatal tanárnő megijed, összeszedi magát, és így szól: „Most pedig megírod édesapádnak, hogy te mit csináltál, és én mit tettem.” A szünetben feljelenti magát az igazgatónál, aki sűrű imádkozást javasol. Elmúlik két hét…semmi. Iza megkérdezi: „Megírtad édesapádnak?” „Igen.” „És mit válaszolt?” „Hogy megköszöntem-e.”  80 éves születésnapjára az egész osztály (70 évesek) felutazott Pestre, hogy megünnepelje. Imádtuk.

ZEUSZ, mint ighá szervezte a ballagást, állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet – és felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. „Lányom” az érettségi banketten vihogva meséli, hogy miután ő feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”, Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfikollégát egy másik osztályban sokkal kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.) Zeusz poénjain hálásan vihogtak.

 ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később azt mondhatta egy másik lányomnak, aki a helyettesítő történelem órán par excellence kamaszlányban nyomatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant”! És lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

Hja, a karizma.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…

VASS JUDIT

 A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉN, SLACHTA MARGIT

 „Na, mi van, Slachta Margit, ma hány gyereket vertél meg?” – apám többnyire ezzel fogadott kezdő tanár koromban. „Ja, hogy jobb oldali képviselő, aki szorgalmazta a testi fenyítést? Kösz, semmi közöm.” Komoly, szigorú gyerek voltam, honnan tudhatta volna apám, hogy az iskolában én vagyok a liberális.

 Maradtunk is ennyiben Margittal, de elfogadtam, mint epitheton ornanst apai iróniával.  Margit megmaradt a pedagogia militans fogalomkörében. Nem apám bűne. Hagyjuk, kié.

 Szóval, Margit, ez a Jézus-követő, a zsidó deportálások idején, kereszttel a nyakában elutazott a pápához Rómába, hogy tegyen valamit az emberség nevében. Tudjuk, milyen hatékonysággal. Egy embert egy ember menthet meg. Na, mondjuk tízet, százat. A többiért ki gyón? Margitnak maradt néhány – és a szembesülés a tehetetlenséggel. R.I.P.

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT MEMOÁR 

 ALAKLÉLEKTAN

 

„Mennyi munka várt még, / Mily kevés, amit beválték.”  

Két szóbeli roham közt kiugrom cigizni, leülök a kőpárkányra, lerúgom a cipőt, meztélláb szellőztetetem az agyamat, kis nyurga füst virágzik az égre ─ nem éppen nőies. Ott fent két felhő csókolózik, egy harmadik arrébb, háton lebeg az ég vizében, vagy csak pilinszkysen Istenbe mártja arcát. Nem gondolkodom körforgáson, úgysem érteném ─ ők, ott fent lelkek, vagy az enyém kivetülései, most épp mindegy.  

Még.  

Még nem forró a beton, de nyakamat már forralja a szóbelin kötelező hőség, a karattyoló légkondi ─ máma már nem cúg tovább. Dagad a bokám ─ holnap majd vizes rongyba csavarom, a vizsgaasztal mögé nem lát a maturandus, csak „gyilkos” szememet pislogja, tán jót is tenne neki egy kis szemléltető oktatás a groteszkről. Vasszigor meztélláb.  

Alaklélektan.  

Már távolodnak, oszlanak, mint fent a csókolózó gomolyfelhők, még kicentizik a pontszámokat a felvételire, még leróják a hagyomány köreit, de már a bulin jár az eszük, és igazuk van. „Azért jöttem, hogy magatokra találjatok.” Így, meztélláb.

 

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 SZEPARÉ

 És mondá az Úr: „Legyen pihenő!” És lőn. De mire lőn, már szeparé lett a neve.  

Nézegetem: megérkeztek a bútorok, ifjú kollégáim megküzdöttek az IKEA-bútor összeszerelési kompetenciáival, direkt nem segítettem: „Szívjatok ti is.” (Hogy utáltam ezt a szót még tíz éve, ma már néha használom, ah, romlásnak indult, hajdan erős magyar!)

 KI ITT BELÉPSZ, SZENTÉLYBE LÉPSZ BE!

NAGY VIHOGÁSAINK KÍSÉRTETJÁRTA SZABADULÓ SZOBÁJÁBA!

 Ide űzettek először a dohányosok (nagyon helyesen) a nyolcvanas évek végén. Ha régi filmeket nézek, amelyekben mindenhol füstölnek, rosszul leszek, és ablakot akarok nyitni ─ én, a láncdohányos. Hja, AZ ÉLET MINDENEK ELŐTT.

Nézem az egyelőre lakatlan szobát, és megtelik kísértettel, ifjúságom, kezdő tanárságom hecceivel. Mert itt frocliztuk a vezetőséget apróhirdetéseinkkel:

 „Szolíd, nem dohányzó osztályomat Dunára nyíló, két, külön bejáratú lyukasórára cserélem. Ráfizetek.”

„Eladó hat óra ─ ingyen.”

 vagy:  

„A nem jeti együttműködés szabályai” (Ezért valaki beköpött. Ja, valami öröm mindenkinek kell. Neki ez jutott.) Tehát a szabályok: „A kávéfőzőt kapcsolgasd ki-be, mert Gyula azt hiszi, hogy attól jobb a nedű.” „Ez nem trafik, ne vidd el más öngyújtóját!”

 Gyula rendszeresen idézte Kassákot, mint az „ilyet én is tudok poézist”, de elnéztük neki, mert ő volt az egyetlen, aki idézni is tudta, matekos létére.

 És most kedvem támadt megírni a „Kávézó”, immáron „Szeparé” történetét.

 Történt egyszer, hogy matfizes Gyulánk (ősateista, a szochazában ministráns)  egy szünetben  azon hírrel lepett meg minket, hogy az Ősrobbanásnak már csak az utolsó két másodpercét nem ismerik. Juli, a filozófia tanára szkeptikusan megjegyezte: „Elég az.” 

Mi, laikusok, mindkét hírnek örültünk.

Azóta évenként kérdezem a fizikusokat: „Na, hogy állunk az Ősrobbanással?”

„Már tudjuk, mi történt az első másodpercben. Csak azt nem, hogy miért.” Ja.

 És hallom a mai poénokat, de már nem nagyon értem.

Nem baj.

Egyszer a 7-es buszon barátom azt mondta a Mátyás templomra mutatva: „És ez a szépség itt lesz akkor is, amikor én már nem leszek.”  Úgy legyen.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

HOGY LESZ EBBŐL VISSZA? 

 

Minden szakmában vannak linkek. Lusták, nemtörődömök. De ha tanárok közt akad ilyen, most, a távoktatás okozta kényelmetlenségek miatt, azonnal világhír lesz belőle, és kezdődik a tanárszapulás. Ám nem erről akarok írni. Megszoktuk. Belénk törli minden arra járó.

RÓLUK akarok írni, akiket felszabadított az online oktatás lehetősége. Akik nekifogtak, és beletanultak egy korszerű oktatás titkaiba. Akik, miközben el kellett végezniük a tananyagot, amit gyereket közelről sosem látott nagyokosok duzzasztottak fullasztó tengerré, szóval róluk, akik időt-energiát nem kímélve hónapok óta tananyagot fejlesztenek ingyen, egy korszerű, digitális nevelés-oktatás világát teremtve meg kreativitásukkal, akik megtanultak  lépést tartani a jelen igényeivel itt, az Óperencián innen, kezdetleges infrastruktúrával varázsolni szemléltető, interaktív órákat, róluk, akik igazi közösségként, nem törődve az ellenséges és megalázó kommentháborúval, megosztják egymással tapasztalataikat, anyagaikat, mert a tanár is ember, de nem az a gondja, hanem a gyerek, és hogyan lehetne jobban, hatékonyabban, és bebizonyosodott, hogy lehet, hogy van egy más világ, és vajon hogy lesz ebből majd vissza egy 19.századi iskolarendszerbe, ha végre visszamehetünk, mi lesz ebből a sok újításból, a korszerű tananyagokból ott, ahol vár a vissza…

Szóval róluk akarok írni, de már be is fejeztem.

 

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

JÓNÁS

Kapom az üzenetet: „Kedves Tanárnő, mikor mondhatnám fel a Jónás könyve 2. részét?” A válaszban megkérdezem, megfelel-e a tavaszi szünet? Megállapodunk húsvét hétfőben ─ amikor kapcsolok.

Nem is ő volt, akiről tudtam, hogy az első részt már megtanulta, hanem D, aki a kemoterápiás időszakot többek között ezzel töltötte, na meg emberfeletti akaraterővel és derűvel. Gondolom, azóta már az egészet tudja ─ majd megkérdezem. Eddig csak a negatív tesztjeinek örültem, és fejet hajtva tiszteltem megtartó humorát, miközben az élet hülyeségein vihorásztunk.

És elcsodálkozom. Az egyik a haláltudattal harcolva Jónás könyvét választja megtartó erőnek, a másik, egy végzős diák, akinek éppen kb. 300 tételt kell megtanulnia, mert osztályozóvizsgázik, mellesleg megtanulja az egészet. Holott matek-fizika tagozatos. Jellemző rá ─ nem a szavak embere ─ hogy elfelejtette, az első részt nem mondta el.

Csoda az ember ─ én mondom. Mindenek és mindazok ellenére, amit nap mint nap tapasztalok. Széthúzás, gyűlölködés, embertelenség, minden, ami Babits Ninivéjében mételyez. „Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.” És mégis.

Adassék nektek az irodalom vigasza! Vigyázzatok a szeretetre.

Könnyű azt mondani ─ és milyen nehéz…

Hozzám már hűtlen lettek a szavak…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KULTÚRSOKK

Nem, nem jártam messzi országban, más kultúrkörben, csak leugrottam a „hajléktalan szállásra” – így hívjuk a suli eldugott oldalában dohányzásra kijelölt helyet. Ne értsd félre, nem lázadozom: legalább friss levegőn vagyok, és kondiban tart a lépcsőzés.

Visszatérek, felérek az épületbe, alig lépek be az ajtón, rám zuhan egy kislány: „Tanárnő! Maga ismeri XY tanár urat! Hol van? Most azonnal elő kell kerítenem!” Nincs időm meghökkenni a tiszteletlenségen, első mégis az udvariasság, rémülten felelem, hogy pár szünettel ezelőtt láttam a tanáriban. „Nem hiszem el! Szőrén-szálán eltűnt!” – kiáltja, és ott hagy tátott szájjal, sokkos állapotban, rohan fel a lépcsőn.

Állok, mint csapot-papot Csokonai Mihály. Mire a tanáriba érek, már nevetve mesélem XY tanár úrnak a kalandomat, azonnal kapcsol, ki volt, együtt vihorászunk. XY tanár úr az unokám lehetne.

Négy évig jártam ide diákként. Egyszer sem jártam a tanáriban, szünetben sem kerestem nevelészeimet.  A folyosón csendes „Jó napot kívánok”-kal érzékeltem  létüket. De most mégis jobban érzem magam itt. Kár, hogy mindig kell egy hökkenésnyi perc, hogy ezt tudatosítsam. Hogy ma sokkal családiasabb, patriarkálisabb. Íme, itt van, ami hiányzott, milyen kár, hogy már késő/Egy nyugalom vár, a végső.

Hazafelé a villamosmegállóban újra találkozunk. Kedvesen rám köszön, majd így szól: Tanárnő, nincs egy rágója?

Nehéz ez már nekünk, öregeknek. Elrepült felettünk az idő vasfoga, mint Kassák fölött a nikkel szamovár.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GYEREKNAP

Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”

Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.

Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.

Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.

Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.

A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.

PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. „Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖLCSEY VIRTUÁL

Kezdetben volt az angol szó: „virtually”, ami „igazán”-t jelentett, vagyis „valóságos”-at. Volt is bajom a virtuális valósággal kezdetben, most pedig simán értem a virtuális szervert. Hopp, a nagy ugrás.

Szóval, a virtualitások.

Mondják, az baj, hogy a gyerek ideje jelentős részét egy virtuális valóságban tölti, video-játékokkal. Csak megjegyzem, hogy a „hagyományos” mesék, regények,  filmek is a virtuális valóság részei. Én például 19. századi romantikus vagy realista regényekbe menekülök, amikor kezd elegem lenni a valóságból. A maiak képregényekbe, fantasy filmekbe, vagy jurta építésbe. Hja, „az élet” illúziója, mint művészet. „Nem a való hát, annak égi mássa” , ahogy Arany oly szellemesen reagált a Vojtina ars poeticájában a digitális forradalomra.

Nézem a híreket, kommenteket. Megannyi virtualitás, eszmefogoly, összeesküvés-elmélet. Egyszóval azt tapasztalom, hogy a konkrét valóságban kevesen élnek. Ragaszkodunk a mítoszainkhoz. A valóság a maga „medúza-iszonyatával” nem jó, túl bonyolult – passzoljuk a politikusoknak. Így jártak.

Mi meg, írástudók úgy jártunk, hogy végre szembenézünk-e, merünk-e a konkrét jelenünkkel. Minden politikai kampány populista, a hezitálóknak szól, akik nem értik (sokszor talán jobb is), a világtrendet. Nem azért, mert buták, hanem sok más okból, mindegy, hogy magyarok, angolok vagy brazilok. (Micsoda világpánik lenne időnként.) Szóval, elég régóta nem halok meg hülyén. Így jártam. Sajnos, kell ehhez némi lélek-kéreg. De ki dugaszolja majd vissza a szellemet a palackba? És ki viszi át, amit lehet és érdemes?

Amúgyis csak a tudományban és az értelemben bízom már. Az embertömegek morális tudatára apellálni – ideo-játék, virtualitás. Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet be fényével…”

Kérdezem Kristófot, hogy a Parainesisben mit tart ma is követhető, korszerű gondolatnak. Mosolyog: „Mindent.” Hm. Egyetértek. Visszafogom magam, és nem kérdezem meg, hogy miért Kölcsey legpesszimistább verse még mindig a magyar himnusz. Ugyanakkor írta, mint a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet” Egész szép elméletet tudnék gyártani arról, hogy miért okoz mindig apokalipszist minden himnusz-változtatási ötlet. Szinte egy emberként horgad fel az ország. De ezzel már nem provokálom őket. Tabu. Nekünk nem kell az optimista-racionális Kölcsey. „Nekünk Mohács kell.” Nekem meg a Huszt.

Ez meg az én virtualitásom. Már makacsul pragmatikus. Naponta olvasok gyerekekről, akik feltaláltak valamit, ami tudományos innováció, ezért is hiszek a tudományban, az értelemben. „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (De unom már ezt idézni 1830-ból!)

„Korunk sok ismeretet kíván…Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” (1834.)

Közben azon vihogok, hogy ebben a nagy keresztény-nemzeti újrázásban milyen „veszélyes” reformkori szerzőinket tanítani. Valójában az egész magyar irodalmat. Nem tudják úgy megrostálni, hogy ne maradjon benne „liberális” írmag. Csak megszüntetni. Jaj, nehogy ötleteket adjak…