Na, gyermekem, minden előzetes híresztelés ellenére az én küldetéstudatomnak is van határa. Itt van. Utoljára rendezett jelenetet az órámon. Választhat: most szépen felmegy az igazgatóhoz, és törvényes úton feljelent az önnel szemben folyamatosan elkövetett emberi hang miatt, vagy kimegy és lenyom 25 fekvőtámaszt a folyosón, vagy mától kevesebb szénhidrátot eszik. Gondolkodási idő nincs.
VOJTINA
Vojtina egyéves: Ül a hintában, egy babát szorongat. Vojtina, ide nézz. Nem néz ide. Inkább félre, vagy még inkább szét. Szóval itt kéne rendet tenni. „Tanárnőnek gyilkos a tekintete.” Hja, fiam, arról nem tehetek. Dagerrotípiával tudom igazolni. Így születtem.
Ha már érdekli, ki vagyok, hát megemlítem: egy kicsinyke plébánián beírtak engem, s azóta is e néven futom át, s töltöm az időt, de egy váratlan cselekmény során közbejöttem, esetleg rájönni véltem, hogy máshol is beírtak, valahol a Vénusz és a Szíriusz között, ahol (állítólag) már boldog vagyok. Szóval, ide ritkán jövök, leginkább csak pontot tenni járok. Elkezdett mondatok, hovatartozások. Valahogy így.
R-t hithű katolikusnak nevelték. Az is lett. Templomba járt, férjhez adták, esténként részegen megverték.
R elment a templomba, imádkozott egy igazit, és megírta levelét a pápának, hogy engedje elválni. Nem készített másolatot, milyen tanulságos lenne. A levél írása közben már terhes volt apámmal egy másik férfitól. És a pápa engedett. Hja, az úr a Vatikánban is úr.
J tökéletes férj lett, ambiciózus paraszt, napestig fáradatlan, és józan életű. 1945 telén elbújtatta a család nőtagjait, hogy ne találják meg őket. Egy egész éjszaka állatták meztelenül, térdig a hóban. R ott maradt három gyerekkel.
Soha, még egy „hülye” sem hagyta el a száját, de minden ősszel, ha megjöttek a legyek, elkurjantotta: „Hogy mé’ nem baszta meg Noé azt a rohadt legyet, amikor beszállt a bárkájába!” Cséplőgép, kuláklista. B, a kisebbik lánya nem lehetett tanár, elment T-val kocsmárosnak. T minden éjjel, miután a falu népe elhordta magát, ott maradt, rendbe tette a napi bevételt. Nem kellett volna. Egy ütés a koponyára, no lám, úgy maradt. Fémkoporsó. Torkomban lüktet közeled.
R, özvegyen maradt lányával és unokáival élt, és amikor már beállt a demencia, a mindig keze ügyében lévő kereszttel jól fejbe vagdosta az ápolónőt. Mindig feketében járt. Egy végtelenül ostoba pap temette. Torkomban lüktet közeled.
Már csak azért se, mert ha van isten, és tényleg mindent lát, akkor azt is, hogy mire használod.
Ahogy Karinthy mondaná: „egészen kis csecsemő” voltam. Ez ugyan nem igaz, mert több, mint 4 és fél kilóval születtem, mondhatni az újszülöttek „kisebbségéhez” tartoztam. Igaz, sokra nem vittem, se tömegben, se pozícióban, és valahogy mindig kisebbségbe szorultam.
Szóval, úgy kezdtem, mint minden emberpalánta. Aztán jöttek a léniával, hogy szocialista embertípust vonalazzanak belőlem. Már majdnem sikerült a mérnöki terv, amikor, úgy 16 éves koromban rájöttem, hogy nem akarok embertípus lenni.
Nem lázadoztam, nem rugdostam a körém rajzolt vörös ötszöget, megtanultam benne úgy járni-kelni, mintha kétszer akkora volna, és táguló, mint a világegyetem. Azt hiszem, ez a gyakorlatozás sokban javította a szövegértésemet, aminek manapság sajnos sok hasznát veszem. Kihagytam volna –értelmesebb dolgokkal is el tudom tölteni az időmet.
Most itt vagyok 64 évesen, és már megint kiderült, hogy különleges anyagból lettem gyúrva, most éppen keresztény magyarból. Egyébként véletlenül abból, mert ebben a kultúrkörben nőttem fel, de erre nem vagyok büszke, mert nem tehetek róla. Magyarként csak azzal dicsekedhetem, hogy még soha nem hoztam szégyent erre a névre. Az álkeresztények zsibvására pedig elriaszt attól, hogy hitvalló legyek.
Itt, ebben a sokszínű kis országban gyúródhattam volna egészen másból is, mégis rendes ember lehetnék. Lehetnék például hívő kommunista, mint apám volt, de nem akartam. Becsületére legyen mondva, nem is erőltette. Mert mindenek ellenére először is ember vagyok, s az én szótáramban ez a humanistát jelenti. Utána családtag, aztán tanár, aztán barát, aztán munkatárs, aztán ismerős. Egyébként pedig „mint minden ember: fenség”.
Tőlem bárki lehet kommunista, keresztény, magyar, török, tatár, tót ─ ami tetszik. Engem úgyis csak az érdekel: rendes ember-e. Ez nálam elég jól körülhatárolható fogalom. Kapás embernek szoktam hívni. Az élet kapálás. Az egyik szomszéd be se köszön, a másik áthajol a kerítésen, és vicceket mesél, vagy a másik szomszédot szidja, a harmadik belép a kapun, vállán a kapával, hogy segítsen.
A léniásoknak pedig azt üzenem: vegyetek egy sima füzetet, és azt vonalazgassátok szabad időtökben, kockásra, vonalasra, keresztesre ─ ami tetszik. Állítólag jó az idegeknek. Sormintának rajzoljatok bele sok kis Prokrüsztész-ágyat, de mondhatnék prokrüsztész-agyat is. Egészségetekre!
Minket pedig, akik a szabadságban hiszünk, hagyjatok végre békén.
Talán az volt a baj, hogy az irodalmat a bölcsészkaron okították.
Már az sem tett jót neki, hogy az első szemináriumom ószláv nyelvészet volt. Az órarendben még nagyon izgin hangzott, hát még a jegyzet! Ószláv Biblia glagolita ábécében! „Prozenbon” egyenlő „felcsipegették” (a madarak), ha jól és elég nazálisan emlékszem. Szóval, jött, leült, ásított és szólt: „Nyissák ki…ásít… Olvassa…” És voltak még holt poláb pillanatok, melyek az ógörög szógyökig eredtek vissza, és ugyanezen okból nem tudok finnül se. Csak annyit, hogy „persze”, de ezt is csak apámtól, mert a finn küldöttség szék alá röhögte magát a magyar köszöntő alatt, állítólag valami csúnyát jelent. Talán p…csa, de már nincs apám, hogy emlékezzen.
És jött a Spenót/1 apróbetűs része (nem volt mese, magyartanárom azzal engedett utamra, hogy az ember becsületből a régi magyart is elolvassa), szóval nem tudtok megfogni a Cziráki-eposzból. VKS profnak, Isten nyugosztalja, sikerült, de aztán Musilra terelte a vizsga fonalát, s kinyílt, mint Ómagyar, mikor megpillantja Kárpát szent bérceit, és mindent megbocsát.
És jött az első vizsgaidőszak, na meg AZ ELSŐ, IGAZI SZILVESZTERI BULIM. Böhöm nagy lakás, benne már hodály van, az évfolyam színe-virága, bús bölcsész barna félhomályban, kezében bor, Marx-Engels-Nietzsche, itt-ott egy-egy Fichte (az meg ki, na mindegy), fáj bele a világba, mind a négy égtáj meg hajnal felé, amit már nem bírtam kivárni. Most sok lájkot veszítek, tudom. De ez van: két világban élek, és egyik sem honom.
Talán az volt a baj, hogy anyám állandóan Thomas Mann-t olvasott két Dosztojevszkij közt, ronggyá a Régimódit. Vagy inkább az, hogy egyszer csak, két matek példa közt belenéztem, mi a fenét eszik rajta. És ott ragadtam.
Vagy tán az volt a bökkenő, hogy kezdett piszkosul nem érdekelni, hol találkozik az A-ból induló teherautó a B-ből kipufogó Trabanttal. Bolyai szent lelke áldjon meg benneteket, hát valahol… a nem ismert tartományban…A matektól tehát így búcsúztam: A és B között a legrövidebb út: annak tagadása. De ez már bölcsész axióma volt, apám nem is értékelte, sértődötten vette tudomásul elfajzásom a szülői álmoktól, aztán szépen „leverte” öcsémen.
De azért leérettségiztem matekból is, habár-mamár csak titkai vannak, valamint a kémiának. Mert a vegytiszta valóság ez: a kémiatanár tanít, a többi csak szublimál (Freud szerint). Ám hagyjuk a jó öreg lelkészt, bár akad igazsága, egyik tesztjén például kiderült, hogy „táblázatkészítő” típus vagyok. Értsd: korlátolt.
Hát így lettem irodalomtanár. Nem is jó mű az, amelyik nem értelmezhető a mengyelejevben. (Mengyelejev egyébként bőröndöket készített szabadidejében. Mikor megkérdezték tőle, miért, állítólag azt válaszolta: „Egy értelmes embernek kell, hogy legyen rendes szakmája is.”)
De hol itt a kocsonya? Látod, Nyájas Olvasó, ezért rossz a magyarok PISA-tesztje! Olvastad a címet, tán nyálad is csordult, de bizony, nem érted…
Boldogat Barátom, Boldog Új Évet!
Béke Velünk, meg egy kis kocsonya (én ugyan utálom)…J
„Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.” – mondta Pascal, amíg ki nem vették a nevéből az s-et és maradt a pacal.
Kezdetben volt a filozófia, és a szellem szabadsága lebegett a vizek, akarom mondani a gimnazisták lelke felett. Juli kolléganőm filozófiai teaházába péntek délutánonként sereglett a diákság beszélgetni, vitatkozni az élet nagy dolgairól. De ekkor jöttek a gondolat rendőrei, és kivették a filozófiát a tantárgyak közül. Minek méltóság, gondolkodás? „Majd mi megmondjuk a tutit az élet nagy dolgairól.” Mondják is folyamatosan, gigaplakátokon. Spinóza pedig elvonult lencsét csiszolni.
És akkor jöttek Pacalék, és törölték a média tantárgyat, de ekkor már akkora volt a fölhördülés, a méltóság maradéka, hogy végül meghagytak heti egy órát. Hamarosan azt is elveszik. Nehogy már a diák kiigazodjon a médiában, ne adj isten, gondolat és méltóságébresztő filmeket lásson.
És akkor jöttek Tahóék, és törölték a művészettörténet tantárgyat. Menjen az a magyar utazó ithhon vagy külföldön McDonald’s-ba zabálni, vagy ha pénze van rá, több emeletes jachtján ringatózni az Adrián, és messze kerülje el a múzeumokat, képtárakat. És van képük a megmaradt rajzórát vizuális kultúrának nevezni!
Tahók országa leszünk, hacsak a megszállott tanárok nem lopják vissza a gondolkodás és művészet méltóságát az iskolába.
Nehéz lesz. A jelenlegi kötelező tanári óraszám mellett alig marad energia szakkörre, tehetséggondozásra. Persze, nem is ez a céljuk. Tuggyukmi.
Marad a pacal és az évenkénti kolbásztöltő verseny. Pacalország – mondaná „kortárs” költőnk, Ady Endre. „Zsír-szívű rém” – tenné hozzá Karinthy Frigyes – szintén libsi. Ki velük a tananyagból!
Szíves válasza nem ért nyersen-gyorsan, mint Horger uramé az szegin deákot, ámde minek búslakodni Néném, hanem örüljünk inkább erőssen az hazai szónak.
Mostan nagyot fordult velünk a világ! Kend el sem tudja képzelni, hány bájtra vagyunk már Zágontól-Záhonytól, még az Fejedelem is észrevette, pedig igen keves azon percek száma, amiket nem bézárkózva, avagy az múltak árnyain való merengéssel tölt, hiszen az udvart el se nem hagyja. Bizony mondom, olyan már ő minékünk, mint egy rebegő mémalak, vesszük is észbe néhanap.
Kérdezi Kend, mi lehetne az a bájt. Az biz’ angol szó volna, mivel ugyan vannak itt törökökön túl sok más népek is, aztán, ha nagy ritkássan kiszabadulunk ebbűl az mi igen szerzetesi magányunkból, mivel nem akarnánk sérteni az mi Fejedelmünk intéseit, elkalandozván, csak felcsipegetünk ezt-azt, mert nagy itten az népek keveredése, meg a tenger is kicsiny időre lévén, csak-csak béfújja az kinti világot közénk is az szél. Holott nagyon fú, az mi Urunk bézárat minden ajtót-ablakot, nehogy átjárja lelkünket a lég utáni sóvárgás, mint huzat a házat.
Jutja es eszembe, Kend a lég szót sem ismerheti tán, hiszen az a mi tekintetes Kazinczy urunk csinálmánya, aki azzal múlatja itt a kényszerű időt, hogy új szavakat farag. Bolond egy ember, higgye meg, mindég csak remélli, hogy az mi vendégségünknek egyszer vége leend, azután haza keveredvén, megmutatja ő, hogy egy szegin legénynek igyekezetivel úgy es megújítja az mi okosságunkat, hogy lemaradásunk nem lészen többé az fényes, napnyugati népektül. Rágja szívét erőssen ez eszme, ahogy mondja es sokszor az ő légbül kapott, bolond beszédjivel.
Így hát, Édes Néném, űt is rágja, meg minket is bájt, ahogy itten az ánglusok mondják, mert nagy itten az népek keveredése. A mi Zsuzsikánk es férjhez ment volt egy ánglushoz, szívünk sippadoz hallván, hogy újabban Susie-nek hívatja magát. Sic transit gloria mundér.
Lájkolom Kendet múlhatatlanul, vigyázzék Kend az egészségire, ölelem szívbül,
Mikor már haldoklott a gégerákban, egyik gyűlölője azt mondta: „Azért hal meg abban, mert a szájával követte el a blaszfémiát.” Christopher Hitchens csak annyit mondott: „Ha már itt tartunk, nemcsak azzal.”
Rajongtak érte, és gyűlölték. Szóban, írásban, de leginkább nyilvános vitákban támadta a szervezett vallásokat, mert szerinte a vallási fanatizmus okozta a legtöbb bajt a történelemben. Minden monoteista vallást, a transzcendens istenképzetet a totális diktatúrákhoz, leggyakrabban Észak-Koreához hasonlította.
Isten létéről vagy nem létéről nem volt hajlandó eszmét cserélni: „Ami bizonyíték nélkül hangoztatható, az bizonyíték nélkül el is vethető.”
„What can be asserted without evidence can be dismissed without evidence.”
Sokan hívták ki nyilvános vitákra: rabbi, katolikus pap, iszlám hívő − mindenkinek torkára akadt a „Hitchens-penge”, a „Hitchens-razor”. Kegyetlenül éles, racionalista logikával vágott.
“Tartózkodj az irracionálistól, bármilyen csábító. Kerüld a “transzcendenst”, és mindenkit, aki arról akar meggyőzni, hogy vesd alá, vagy semmisítsd meg magadat. Ne az irgalomban, inkább magad és mások méltóságában bízz. … Soha ne nézd el a méltánytalanságot és ostobaságot. … Gyanakodva figyeld saját magadat is, és minden kifogásodat. „
“Beware the irrational, however seductive. Shun the ‘transcendent’ and all who invite you to subordinate or annihilate yourself. Distrust compassion; prefer dignity for yourself and others… Suspect your own motives, and all excuses.”
Egyik leghíresebb „blaszfémiájában” Ábrahámra, a „hit lovagjára”, és persze az egyszülött fiát feláldozó Istenre is utal: „Ha azt mondanák nekem, hogy áldozzam fel a gyerekeimet… azért, hogy Isten iránti odaadásomat bizonyítsam, azt mondanám: Nem! Elmentek ti a picsába!”
„If I was told to sacrifice my children…to prove my devotion to God, I’d say, No. Fuck you.”
Nem ismert el semmilyen érvet, csak ami a valóság, a józan ész és a emberszeretet próbáját kiállja. Mikor egy katolikus pap a homoszexualitást kárhoztatta, neki rontott: „Mikor fogják nyilvánosan elítélni a gyermekbántalmazó, pedofil papokat?”
Egyik vitapartnere azt mondta: „Sérti az elveimet, amit maga mond.” Hitchens azt válaszolta: „Én meg még mindig arra várok, hogy hallhassam az érveit.”
Nemcsak a hittel volt baja, hanem a vallás vagy isten nevében elkövetett kegyetlenségekkel. Hitchens fel akarta szabadítani az embert a dogmatikus gondolkodás, az ön- és közveszélyes álmodozás alól. Nem ő volt az első. Két tekintélyt ismert csak el: a humanizmust és a tényeket.
Én magam nem tudom, hogy van-e Isten, s ha van, hogyan. „A legfontosabb dolgokról pedig hallgatok, azokról még gondolkodni akarok a sírban.” (Füst Milán) Addig pedig ateista vagyok, mert a tudomány eddigi érvei erősebbek a vallásénál.
A jézusi etikát felnőttként, szabad akaratomból választottam, de, mint ahogyan egyetlen eszméről sem, erről sem hiszem, hogy minden helyzetre igaz lehet. Betartani is nehéz. Hitchens „tombolna”, ha azt válaszolnám: hiszem, mert az értelem mondatja velem: ”Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” „Bullshit.” – mondaná.
Hitchens a minap jutott eszembe, s kezdett el nyugtalanítani újra.
A buszon, mögöttem egy nagymama beszélgetett az unokájával, nem tudtam nem hallani a gyerek akadozó, izgatott szavait. Csak annyit értettem, hogy osztálytársaival volt valami konfliktusa, és hogy nem tudja, hogyan rendezze, mert azt mondta (a tanár vagy hitoktató ?), hogy „akkor pokolra kerülök.” Hátra néztem. Úgy nyolcéves lehetett. A nagymama csak annyit mondott: „Nem baj, jövőre már máshova fogsz járni.” De a gyerek csak mondta-mondta, már csak magával viaskodott reménytelenül, legszívesebben megsimogattam volna, hogy elriasszam a pokolbéli kínokat, amivel gyötrik védtelen lelkét ostoba és kegyetlen felnőttek.
Sokat köszönhetek neki. Nagyon sokat. Boldogok a békétlenek, mert ők ébren tartják a lelkiismeretet.
A kurrens álkeresztények szeretik átkozni a felvilágosodást. Nem vagyok hajlandó. Mert annak köszönhetjük az emberi jogokat, a demokráciát, a születési kiváltságok eltörlését. És bár véres diktatúrába fulladt, nem tartott ezer évig, mint a kersztény máglya, amely még 1600-ban (!) is tűzhalálba küldte Giordano Brunot, és kiket még, akiknek neve sem maradt fent. Jézussal takarózni, ennyit tudnak. Holott ő volt az egyik első liberális.Nem parancsolt, csak hívott.És ő volt az első kommunista is. Akként sem parancsolt, csak hitet adott. Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Hitchens, az értelem bajnoka néha lefegyverzően humoros, máskor riasztóan türelmetlen tudott lenni. Sokaknak rémisztő, nekem tanulságos… mert az a „félelem és reszketés”, ami abból a kisfiúból áradt ott, a buszon… Azt hiszem, azóta értem igazán Dosztojevszkijt…és igen, Hitchenst.
Nyugodjék békében.
Bár lehet, hogy épp Jézussal vitázik. Belehallgatnék…
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL
Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.
Megengedi, asszonyom? – és a székre mutatott.
Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.
Hát persze, csak meg ne kérdezze, mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
Megnézhetem, asszonyom?
Ó hogyne.
Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.
Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
Köszönöm, asszonyom!
Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtét, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 49 éves, tehát 10 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.
Jaj, melléütöttem. – szólt.
Sebaj− mondom, és megmutatom, hogyan kell törölni.
Mint egy viháncoló gyerek, úgy örült neki.
Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
Ó, hát sokan.
Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
Á! Mit kell hozzá megnyomni?
Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.
Megszólalt a mobilom, mikor beszélni kezdtem bele, leesett az álla:
Önnek van okostelefonja?
Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jut, hogy ez egy abszurd, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de mester…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – kérdezem.
Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak?
Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odayújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.
Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: nana.
De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
Ne mondja! Annak már 99 éve. Hogy repül az idő…
Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.
Kedélyes cinizmus – ez maradt, ha az ember nem akar infarktust kapni Mikszáth Kálmán születésnapján.. Előveszi a pipáját, cigijét, rágyújt és nevet. Mit nevet! Vihog – ha nő. Röhög – ha férfi. Az anya vihog, az apa röhög.
Mit keseregjen az örökmagyar feudalizmuson, a csákmáték telhetetlenségén? Berendez magának egy kiseurópát a szobájában. Rendületlenül hiszi, hogy lesz feltámadás, pedig dehogy. De ott van az a magyar versekben kísértő „mégis morál”, amit egy kurzuslovag fogalmazott meg oly találóan Ady kapcsán. Vak tyúk is talál szemet. Mégis? Minek?
TGM
Valamikor a régmúltban egyetemistaként egy diákparlamenten üddögéltem elhűlve azon, hogy egyetemista társaim legfőbb gondja a menza szegényes választéka volt.
DE EKKOR
felállt egy fekete, szakállas fiatalember, és azt mondta volt: „ Miről beszélünk? Amíg erről az egyetemről (ELTE) diplomát kaphatnak olyanok, akik nem olvasták végig az Isteni Színjátékot és Spinózát, miről beszélünk?” Kérdeztem, ki ez? Senki nem tudta. Később azonosítottam be: Tamás Gáspár Miklós. Valaki azt írta a nekrológjában, hogy TGM-et olvasni megsemmisülés, az ember szembesülhet a műveletlenségével. Persze, kapkodott, odavágott, néha türelmetlenül. Joga volt hozzá. Européer magyar volt.
És most itt vagyunk Miszáthiában – az országyűlésben kvaterkázó, mutyizó mamelukok országában, amit időnként Magyarországnak hívnak.
Az urak pipázgatnak. Nekik dolce vita, nekünk, parasztoknak ősiség, turulaltájvagy keresztény etika.
Menjetek el Horpácsra, üljetek le az öreg mellé, aki nem kérte a grófi címet, megmaradt Mikszáthnak, és megírta a legelkeseredettebb magyar regényt, a Különös házasságot és a legvérfagyasztóbbat: Két választás Magyarországon.
Mikszáthia. Móriczia. Rokonok. Hányszor kell még megírni? „Az ember annyi sivatagra jut.”
Mikor lesz ebből a sarat dagasztó, urakverte provinciából… mi is? Soha. Mégis?
Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.
A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.
A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre!
És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.
A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör. De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.
Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.
Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.
Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.
Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.
Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng.
Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:
„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.”
Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz, a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái.
Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan. Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant.
De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.
