Kategória: Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT SZEMINÁRIUM

LEKÖTÉS

Miután felírom a szonett formai követelményeit, Sonya kicsit hüledező tekintettel kérdezi: ”És a költők ezt így kiszámolják, tanárnő?”

Már kezdeném magyarázni az írás ösztönös-tudatos folyamatát, a  „gondolta a fene se érti” misztériumát, amikor eszembe jut a kötés. „Tudja, úgy van ez, mint a kötéssel. Először minden szemmel meg kell küzdeni: egy sima-egy fordított, aztán az ember már oda se néz, és filmezés vagy beszélgetés közben hibátlanul leköt egy bonyolult mintát, és mellesleg leköti magát.”

Egyetemista korunkban J1-gyel versenyt kötöttünk, ez volt a mi multitaskunk, mint mai gyereknek a kütyü nyomkodása jegyzetelés közben. Kezdetben csak a dög unalmas előadásokat tettük vele termékenyebbé, aztán már mindenhol előkaptuk, na, nem mindig azért, hogy magunkat lekössük, hanem hogy időre lekössük a megrendelt darabot barátainknak. J1 tovább bírta, mint J2, ő már művészi fokon és szédületes sebességgel űzte, miközben egészen máshol járt az esze.

Például egy végre izgalmas, minden percében gondolatébresztő szemináriumon. A tanár karizmatikus személyiségéből áradó tudáson, a minden manírtól, tanári showtól mentes szellemvilágon, ahol az irodalom egyesül a racionális elme homályt nem tűrő nyugalmával. Érteni tanultunk. Szétszedni, összerakni. Nagy dolog. Agydolog. Félév alatt több agysejtünket kötötte le, mint az öt év együttvéve.

„Mi az istent csinál az a nő az asztal alatt?” – kérdezte a tanár az egyik szeminárium után J3-tól. „Nyugi, csak köt.” „Ja, akkor jó.” – válaszolta megnyugodva Spiró György tanár úr.

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT SZILVESZTER

MOST

úgy képzelem, hogy Kiskőrösön zuhog a hó, egészen az, és ezen anya nem sejti még, hogy a Karinthy-karc mennyire igaz, habár csak viccel, s közben zsidó fiút vajúdik a DNS-isten, és nagyon is tudja: se Segesvár, se Barguzin, de ikerhalál és Abda. Csak egy kihajtott ing, egy viharkabát a nagy közös sírnak, hogy semmik vagyunk, míg a noteszbe írnak. S most nehéz nem hinni, hogy fiát az apa sokadszorra küldte, akkor épp közénk, huszonhat-harmincöt évre.  Ágyban, párnák közt fekve ─ gondoljátok meg magyarok. Az apa valamit mégis tudhatott, hogy első fiát nem magáról nevezte. S lám a név megy tovább, de az arc színevált, névben él csak, többé nincs jelen, se eltemetve. Ki meri idézni, a hiányukkal farkasszemet nézni ?

Gondoljátok meg testvérek: emberarcunkat keresgéli.

EGY MEG NEM ÍRT BŰN

SZAKADÁR

voltam, vagyok és leszek. Mióta élek, így vagy úgy át akartak nevelni. Átnevelni, megnevelni. Mennyi fölösleges energiám ment el rögeszmék elkerülésére…

Mikor elmúlik karácsony, 27-én mindig előveszem a Bűn és bűnhődést oroszul, és minden évben ámulok: nem tudom megunni. Mint húsvétkor A Mester és Margaritát. És soha a Hamletet. A Buda halálát, Švejket, Kunderát…a sor végtelen.

A Bűn és bűnhődést már nem merem feladni kötelezőnek, csak magamnak így, két ünnep között. Beleveszek a mondatok maiságába, nem is emlékszem már, csak oroszul − a ma kínjaira és megtisztulásaira. „És mi van, ha a te istened nem létezik?” – kérdezi Raszkolnyikov Szonyától, a Jézus-fan prostituálttól. De tényleg: mi van? Túl kérdésen, válaszon.

És akkor mi van? – kérdezem magamtól, de nincs jelentősége, a regény magába szív, mint megváltás és kárhozat. A mondat öröme, mint élet.

Hagy azonosulni mindegyik hőssel. Az összes megszállottal, az idegtépően jóval és a felszabadító  cinikussal. Ezt csináld utána, barátom. És nem érdekel Dosztojevszkij, az esendő ember, csak amit mesél nekem, az alig élőnek. Úgy visz pokolra, hogy fel is tud hozni onnan. Ezt csináld utána, barátom.

Szakadár vagyok: „Nékem üres fecsegést fest az üres fecsegés.” − akárki írja-mondja.

Nem sokat éltem, de nagyon figyeltem. És értem a szentet, az alvilágit, mert szembejönnek az úton, ők beszélnek az átlagember látszólag semmitmondó szavaiban. Mennyek és poklok köreiben. Itt, belül, bennem.

A mennyország nem vonz, a pokol sohasem érdekelt. A bűnt csak a lelkiismerettel viselem el. „Nem igét hirdetek, csak megértetek” – figyelmeztetem mindig a diákot, ha valamit nagyon magyarázok.

Az én hősöm Razumihin, az „értelmes”, de szakadár vagyok, mint  Raszkolnyikov – nem a bűnben, hanem a kétségben: mert igenis, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.”  „Az élet sem igazságos, tanárnő!” – szólt rám egy diákom, mikor épp igazságos akartam lenni, holott nem lehetett. Nagy pillanat volt. Nem is szeretem a tanítás infantilizálását. A gyerek nem gyerekes, nagyon is felnőtt problémákkal küzd, viaskodik magában.

Raz-Rasz. Ugyanaz. Szvidrigaljov: pince és mennyezet. És persze Dunya … de Dosztojevszkij megváltja őt is, ha már az anyát  nem lehet. Porfirij, és Szonja-Szofija – kétféle bölcsesség, kegyetlen szeretet.

Pokolra az vigyen, aki felvezet. Az meséljen. Az élet sz@. Hát ja. De az ellopott katarzist pótolni kell. Csehov tudta ezt is. „Mása is gyönyörű.”

EGY MEG NEM ÍRT KOMMENT

POST-TRUTH

vagy amit akarnok

Már a régi görögök is, a rómaiak már csővezetéken, mi pedig azóta, sőt a globális felemelegedésen túl is, ott, ahol a homokba dugott fejek keresik a hajszálereket, fel-feltaláljuk a melegvizet. A spanyolviaszt persze nem a régi görögök, de nem mindegy, hogy minek hívjuk?

A POST-TRUTH-ról, a POST-FACT-ről meg annyit, hogy mióta neuronjaink vannak, meg Kant óta jelenségvilágunk, mítoszokat gyártunk magunkról, meg ami körbevesz, jobb híján világnak hívjuk. Az „én-ontológia”, amúgy nagyszerű tanulmány írója sokat mesélhetne erről, kár, hogy most mással foglalkozik. A POST-TRUTH divatszó feltételezi, hogy volt előtte a truth, mikor még a fact-eknek éltünk, de most már beszéljünk magyarul.

Akarnók, vagy inkább akarnok volt mindig is rendbe szedni, megszervezni, átnevezni, vagy épp zaklatni a világ sejthalmazát. A többi meg „a világot megkapálni”, annak él.

Szóval mindig is POST-TRUTH volt, tényeink halnak, a mítosz él. Ha sok mítosz él, azt nevezzük pluralizmusnak. Divatszavak, melegvizek, spanyolviaszok meséje. Lehet választani. Sőt, szabad.

Nem írom le a nevét, bestseller az egész világon szerző megállapítja: a történelemkönyvekben csak a nagy hősökről, vezetőkről, eseményekről van szó,  de hogy az átlagember hogyan élte azokat meg, az még egy nagy „fehér foltja” a tudománynak.

Hát, Öcsém, nem az. Arról szól az irodalom. Már elég régen…

Diákjaimnak szoktam mondani: „Azért, mert megmozdul egy neuron az agyában, még nem biztos, hogy szóra érdemes.”

Na, írtam egy kis meleg vizet…