Kategória: Próza

november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

UGYAN

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

UGYAN

Finito, mondanám, de a régi iskolán nőttem fel, nem könnyű abbahagyni, pedig már egészen máshogyan kellene csinálni ezt a tanítósdit. Ósdit? Mószer-tani vitákba már nem megyek bele. Porosz-nemporosz, frontális-kooperatív.

Minden módszer eszköz, de nem mindegy, kinek a kezében. Divat a kooperatív tanítás, a drámapedagógia. Mindkettő kiváló eszköz érett tanár irányítása alatt. Éretlen személyiség iszonyú sokat tud ártani velük. Minden módszernek megvan a helye, ideje.

Jó pár éve egy nálunk gyakorló egyetemista lelkendezve mesélte „kreatív” óráját. Az Édes Annát vették, és egy szituációs játékban kellett előadniuk, „mit érezhetett a kés.” „Halálra röhögtük magunkat- mondja. Hi-hi.” (sic!) És akkor ennyit az oly divatos „érzékenyítés”-ről.

Csak semmi pörgés meg para…emberfaragás…ugyan!…istenkategóriásaim (volt tanáraim) vajon mit mondanának az új világra? Zeusz biztos csak legyintene: „Elmúlik, mint a hasmenés.” Ottó nyilván most is rezzenetlen arccal venné tudomásul a gagyit. „De tanár úr! Kettest nem lehet kapni?” „Nem. Az nem jegy.” Mila néni pedig a Romanov dinasztiát megszégyenítő eleganciával fitymálna: „Fíjám, únom én ez a banán! Igyá kákáó, lesz neked csuty-csuty ész.” Mennyit röhögtünk. Zsuzsa persze nem hagyná szó nélkül. „Na, itt jön a puszták panteonja!” És hozzá tenne valamit latinul, talán egy Vegiliust, amit már én is csak az angolból fordítanék vissza.  

Nyif-nyaf.

Milyen szépen van az elgondolva, hogy a tanár lassan megszűnik „káptalan” lenni, odaül hol az egyik, hol a másik gyerek mellé, figyeli és istápolja őket, kinek-kinek képessége, tehetsége szerint. Coaching. Aha…Ez legfeljebb tesztre idomításhoz jó. Ezt a kínaiak már mesterséges intelligenciával csinálják az iskolában. Algoritmus kérdése az egész. Betanított ész.

Járai…hetedik érzékünk súgta, hogy most fordul be a folyosón, elhallgattunk. „Fiam, nem váltság, hanem VÁL-SÁG! És gombold be a köpenyedet, nem a kocsmában vagy.” Mikor Lehel láthatóan részegen ült az első padban, attól rettegtünk, hogy most kivágják a suliból…de az Öreg csak annyit mondott: „Fiam, ha rosszul vagy, menj haza. A kapuban mondd, hogy én engedtelek el.” Embernevelő pillanat volt.

„Az iskola kiöli a kreativitást.” Ez kereng, „virál” a facebookon már évek óta. Dehogy öli. Francokat. Einstein, Karinthy, Bulgakov, Teller. Soroljam? Mind poroszos iskolákba járt. Ugyan. Az élet nem fejeződik be délután háromkor. A pedagógia nem mindenható. Tisztázzuk: nem mindenki kreatív. De mindenkit meg lehet gondolkodni tanítani. Lehet, hogy nem lesz felfedező, de attól még kiváló szakember, vezető és rendes ember lehet. Ha egy kreatív feladat megoldásait (pl. rajz, vers, esszé) kiplakátozzák, és a tanár mindenkit megdicsér, a gyenge alkotás szerzője úgyis látja, hogy a másik abban sokkal tehetségesebb. A gyerek nem hülye. „You can make it!” „Meg tudod csinálni!” Ja. Hipnózisban.

Amikor csoportmunkát találtam ki, azt vettem észre, hogy a két, irodalomból legjobb gyerekem visszahúzódik, láthatóan unatkozik, de hagyja a többit. Mindkettő ritka kreatív volt. Érettségi után beszélgettünk. Az egyikük azt mondta: a tanár ontsa magából a tudást, ő meg majd végiggondolja magában. Soha nem jelentkezett. Nem erőltettem. Van, aki nem szeret szerepelni.  A maga útját járja. A másik is. Nincs üdvözítő módszer.

Gyakorló egyetemistám az órára készülve megkérdezte tőlem, ismerem-e a folyamatábrát, és elmagyarázta, mire jó. Csak azt nem vette észre, hogy azzal kezdem az óráimat. Úgyis, mint vázlatpontok. Úgy jönnek ki az egyetemről, hogy azt hiszik, kint az iskolában begyepesedett őskövületek mantrázzák az ósdit. Persze, van ilyen is. Nem kívánom védeni a poroszos szellemet.

A pedagógia nem mindenható. Hálistennek. Az iskola kiöli a kreativitást? Ugyan, kérem. Kevesek vagyunk mi ahhoz.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

GRAVITÁLUNK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GRAVITÁLUNK

„Most pedig rád zárom az ajtót, és ezt megírod!” – mondta ezelőtt, mondjuk, 35 évvel filozófus barátom, akinek elmeséltem, hogy Dantéban megtaláltam a gravitáció tételét, és milyen érdekes, Newton előtt 200 évvel. „Dehogy írom, − mondtam, − meg kellene nézni az eredetit, elolvasni mindent, amit Dantéról írtak, a tudománytörténetet…eszem ágában sincs. Egyébként is a fizikának, mint németes kollégám számára a francia nyelvnek – csak titkai vannak.”

„Összefüggések? Nem vagyok benne biztos, hogy érteniük kell az összefüggéseket.” Amikor három éve ezt találta mondani egyik fiatal, fizikus kolléganőm, még a tarkóm is behorpadt. De hisz, tudtommal, az lenne a tanítás leglényege… az összefüggések felismerése! Mivel azonban rendkívül okosnak ismertem meg, gondoltam, rágódom rajt’ egy kicsit, hátha igaza van. Közben figyelni kezdtem a kütyü nemzedéket, és addig el is jutottam, hogy most már nem megy „a régi módon”. Hanem az ember szokásai foglya, ugyebár.

Tanítom idén Dantét, idézem az idevágó passzust a Föld közepéről: „…hová minden súly hull mindenhonnan” – előre élvezem a reálos osztályban a majd felvillanó epifániát, hogy „jé”! Erre feljogosít az, hogy annak idején végig kérdeztem fizikus kollégáimat, honnan vehette ezt Dante 1300-ban, de csak arra jutottak, hogy a gömbölyű Föld gondolata már a görögöknél is…hja, a görögöknél.

Kilencedikeseim persze, még nem járatosak a tudománytörténetben, törik is a fejüket, vagy úgy tesznek, Gergő is jelentkezik, de még nem szólítom, hadd gondolkozzon a többi is. Villogni kezdek felcsipegetett tudományos ismereteimmel, előadom, mit tesz egy becsületes filológus, ha egy ilyen problémával szembesül, szóval, két legyet, egy humánt és egy reált ütök egycsapásra, és érzem nőni tekintélyemet a mat-fizes osztályban. Végül természetesen felszólítom Gergőt, aki már egy kissé unott arccal hallgatja rögeszmefuttatásomat.

„Egyszerű ez, tanárnő. Az emberek nyilván régen is gondolkodtak.”

Zuhanok, gravitálok a földre …

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

KISBENEDEK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KISBENEDEK

Csupa nagybetűvel. Irtózom a felemelt hangtól, otthon, iskolában. Egy jó kis vérre menő filozófiai vitában bizalmas barátok közt sordinóval – az igen, de az osztályban soha. Na, jó, volt rá példa, de akkor napokig nyugtalanul aludtam.

LJ szokta mondani, hogy amikor a sztoicizmust tanítja, velem példálózik. Nem tudom. Nekem meg ő tűnik példának, bár saját bevallása szerint tud ordítani. Mint ahogy legnagyobb meglepetésemre, mondhatni epifániámra BJ is tudott, aki amúgy maga a jézusi türelem és derű. Tehát nem vagyok ordításellenes, csak nekem valahogy nem szabad. Nem tudom, miért, de nem. A felemelt hanghoz sokkal szelídebbnek kell lenni, azt hiszem.

Na, de KISBENEDEK-nél tartottam, és az első évben, amikor még elő-előfordul pedagógiai pillanat fegyelmezés terén, egyszóval nyüzsi van. Nem akarván tehát hangot emelni, ilyenkor odaszólok egy nebulónak, legyen szíves rendet teremteni. Velük is így volt. Hogy kit szólítottam fel, már nem emlékszem, csak az instrukcióra, úgy is, mint: „KUSS!” És akkor kockára fagyott bennem a tüdő. „Most akkor próbálja meg emberi hangon ugyanezt” – mondtam. Azt még nem tudta, tehát füttyentett egy éleset – csend lett, figyelés. (Öcsém azt mondaná: „Hagyd már abba ezt a liberális nyöszörgést, időnként ki kell osztani egy kis nevelési sűrítményt.”)

KISBENEDEK nem bírta megjegyzés nélkül, pedig ritkán szólt, és csak is okosat. „Tanárnő, emberi hangon? Az óvodában leragasztották a szánkat.” Megismételtettem vele, annyira orwellinek tűnt. Többen ugyanazt az élményt erősítették meg. Horror.

Pedagógiai pillanatnak számít mostanában, ha valakiről kiderül, hogy tudja a nyelvtant, és az igét meg tudja különböztetni a főnévtől. Ilyenkor mondom mindig: ”Menjen vissza az általános iskolai tanárához, és köszönje meg neki.” KISBENEDEKNEK is ezt mondtam, csak nem magyarból, hanem angolból, mert azonnal feltűnt, egyrészt, hogy nem anyanyelvitől tanult, mégis jó a kiejtése, másrészt, hogy ritka gazdag a szókincse. Szóval menjen vissza, és köszönje meg. Valamit morgott az orra alatt, de meghallottam. „Jó, majd megköszönöm magamnak.” Úgy tettem, mint aki nem értette, de LOL.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

EMBERHEGY

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EMBERHEGY

Alig érkezik a kávé, már mondja is:

„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm, bár fiam lehetne, már egyenlők vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, az ő magázását pedig elutasítja. „Tessék csak tegezni.”

Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Bé mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, hozva frászt olvasásba merültemre, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Bé ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.

Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Bé olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond.” Sokat nevettünk ezen, kollégák egymás közt.

Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés hegy valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán, osztálytársa nem bírta tovább Bé tanárrali szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”, mire Bé mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget – szerintem Isten, ha van, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna.”

Bé tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg  a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.

Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy most, a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna a óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket, szülőket a vezető óvónő. „Kénytelen leszek ránézni.”

„A fiadra?” – kérdezem.

„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / Egy meg nem írt regény

CSAK A TESTE

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

CSAK A TESTE

Na, innen már csak egy tál spenót hiányzik, mondta az öreg tekintetes, amikor lehuppant  a csupa zöldre bútorozott szobában, de arra gondolt, milyen igaza volt Platónnak abban, hogy a lélek az ideák világából költözik  az idióták világába. De az is igaz, hogy vannak az ideiglenes lakók, akik csak a testüket hozzák.

Költözz Egerbe, javasolta Bródy, van itt egy szép tornácos ház, csak bedeszkázod az ablakokat, és nincs az a mélylelkész, legyen bár az egri érsek, aki megfejti titkosírásodat, amiben úgysem írod le, miért is költöztél ide, mármint csak a tested, mert látom, a lelked az odaát maradt.

Hát így költöztek a két Egri csillagok, s a láthatatlan ember hagyta magáról terjedni a legendát, pedig nem deszkázott az be semmit, csak írni akart Isten rabjairól, ezért ritkán nyitott ajtót.  Néha esténként, ha már nem volt olyan meleg, vagy jött Bródy, boros kedvvel, paripásan hozva csak a lelkét, amíg a test el nem vitte egy veszélytelenebb tájra, mert itt már gyilkos idióták mérgezték az esti csendet.

Így búcsúztak a két Egri csillagok, s az öreg tekintetes végre megírta Ida regényét, az ideát, hogyan is lehetett volna ide költöznie lélekben is, hogy itthon legyen, itt, a földi világban. Nem kellett volna tennie semmit, valakik elintézték volna helyette, s csak ki kellett volna várnia, amíg szép óvatosan rákopog valaki a spalettán, s neki csak a kilincset kellett volna fordítania. De talán jobb lett volna, ha azt is más teszi.

Na, ide is már csak egy tál spenót hiányzik, gondolta, amikor kiült a tornácra, a csupa zöld kertbe, de nem volt már otthon, csak a teste.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

GENGSZTEREK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GENGSZTEREK

Gengszter Egy az osztálytól kapta eposzi jelzőjét – gondolom, nem bírták elviselni tisztaságát, valahogy le kellett hozni az elviselhető humor szintjére, és ő szelíd mosollyal nyugtázta a befogadó iróniát.

Gengszter Egy kalapban jár, sőt már azt is tudja, hogy azt találkozáskor meg kell emelinteni kicsit. Hozta magával az ősök hitvalló, puritán erkölcsiségét: „Tanárnő, én elvből nem csalok.” Amolyan Miskin-figura, ambiciózus, de szerény és rendíthetetlen szorgalommal, a krisztusi szeretet nyitottsága csillog kamasz  szemében.

Mindig utáltam, ha kollégák kipletykálnak gyerekeket, de mégis hálás vagyok most azért, amit megtudtam. És most a „pletyka” hatására elképzelem, ahogy Gengszter Egy az udvaron vagy a folyosón rója köreit Gengszter Kettővel, és 16 évesekhez méltó komolysággal vitatják meg „a szellemharcok tiszta sugaránál” a politikát, a nemzeti sorskérdéseket.

Izgalmas lehet: egy szilárdan konzervatív és egy konokul balos , amint eszmét cserélnek hazáról, emberiségről, az őket gyötrő aggodalmakról. Szitokszó nélkül. Bár nyilván meg-megrökönyödve, míg egymást hallgatják. Mind a kettő itt akar élni és halni. A szeretteim. A hazám. Ebbe a hitbe menekülök a napi gyűlöletpropaganda elől.

„Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniuk.”[1]

2019.

Gengszter Egy már történelem szakos, Gengszter Kettő pszichológus palánta az egyetemen. Gengszter Egy végig szorgalmasan, mindent megtanult, Gengszter Kettő csak azt, ami érdekelte. Mindkettő boldog és sikeres…mostanáig, mert egy befogadó, toleráns iskolában tanulhattak. Vajon ha végeznek, milyen Magyarország fogadja majd kitartásukat? És adassék nektek a ti hitetek szerint!

Egy meggyötört tanerő, aki többre is képes lett volna.

 

[1] Bulgakov: A Mester és Margarita

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ÉS JANÓ NEM RÚGOTT VISSZA

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

ÉS JANÓ NEM RÚGOTT VISSZA

Legjobban persze, az tetszett volna neki, ha focilabdát hozok az órára, de a játékos tanítás nem az erősségem, nem is áll jól, ha megpróbálom.

„Megrúgott” – bambult bele a csendbe ─megrúgott, mondta megint,  mint A Helység Kalapácsa, ki éles eszével átlátta: „Bezártak.”

És Janó nem rúgott vissza, holott a tanári és diákasztal alatti érintkezési felületen egyértelmű volt a mozdulatom: nem véletlen odaérés volt az, de szándékos és jól irányzott nyilallás bele a bokájába. Sunyi dolog, tudom, még a bíró se látta, mert mosolygós-komolyan folyt tovább az óra és a rendszerváltás.

Már sok volt a rovásán, ráadásul, tudta, a dög, hogy komálom, rendszert kellett hát váltani. Nem érdekes már, akkor sem volt az, éppen mivel akart provokálni valami elrugaszkodást a tananyagtól, vagy csak lógni egy kicsit, ahogy a szíve kívánta.

Utoljára a prágai kiránduláson borított ki, a Kafka-házban komoly arccal rám nézve: „Tanárnő, mit írt Kafka, ha dühös volt?” Arcom gyanútlan kérdőjel. „A francba!” Szóval, meg kellett ígérnem neki, hogy nem érettségizik le verés nélkül.

Tehát belerúgtam. Na, jó, kicsit bokán böktem.

Neki mindegy volt, lévén pedagógusgyerek, és az ilyen hatványozottan hátrányos helyzetű ─ ha a szülő nem intelligens. Janó anyja, Áfonya mintatanár, „csak” az életét áldozza diákjaiért, s közben van két sajátja, most már unokákkal spékelve. 

Áfonya akkor kapta eposzi jelzőjét, amikor hosszas betegségem alatt hetente látogatott a kórházban, mindig áfonyás joghurtot hozva. De ez akkor volt, amikor Janó, aki nem rúgott vissza, már másodéves történelem-orosz szakos volt az egyetemen, hogy tanár legyen vagy fociedző.

És Janót imádja a csapat. Például azért, mert soha nem rúg vissza.

Janókba nincs rúgás, csak egy jól irányzott, apró bökés, de csak, ha már gyilkolna a szó.

És ne rúgj a te felebarátod bele. És Janó visszament tanárnak.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ZEUSZ ENUMERÁL

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ ENUMERÁL

Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak. Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.

Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak, aki a számok puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer igazolt és igazolatlan numerát, szánk enyhén habzik, szemeink füstösek, furcsák, véresek.

Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a vertikális soron, s közben dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy kérdést: „Te, János! És ha valaki  ellenőrzi?” János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.

Kiváló tanár volt. A gyerekek imádták. R.I.P.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ZEUSZ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ

Egyrészt szégyen, hogy csak most jut eszembe megírni, holott Ő az egyik istenkategóriás kolléga, akitől a legtöbbet tanultam ezen a pályán, másrészt talán nem véletlen: most van a legnagyobb szükségem derűs nyugalmára.

Zeusz nem véletlenül kapta a nevét: képzeljünk el egy két méter magas, szakállas, hatalmas testet, amint fehér köpenyben hömpölyög a folyosókon, fehér zsebe csupa vörös folt. Amikor kérdezem, mitől, csak annyit dörög le onnan, fentről: „Ott morzsolom szét a diákjaimat.” De erről majd később.

Akkori igazgatónk úgy érezte, szükség van tantestületünk pedagógiai továbbképzésére, és meghívott egy szakembert, sajnos olyat, aki leginkább csak képről látott gyereket. Na, mindegy, ülünk a tanáriban, délután fél hatkor, csendben javítjuk a dolgozatokat, olvasunk, alszunk, miközben valaki, valamilyen embertípusról duruzsolja nekünk a tutit. (A tutit már az első mondatban felismerjük, azonnal agyvédelmi fokozatra kapcsolunk, jómagam immáron 37 éve.)

Egyszer csak fehér hegy emelkedik a „slampos diktatúra” légkörébe… „János – súgom döbbenten ─ hova mész?” Csodálkozva rám néz: „Mindennek van határa ─ ennek itt.” – és kihömpölyög. 

Ő volt a párttitkár és az egyik igazgatóhelyettes. De erről majd később.

Hozzászólások (0)
november 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

Zsuzsát, vagyis F tanárnőt először az iskola folyosóján hallottam: „Utat! Utat elvtársak!” A folyosó szétnyílt, mint a Vörös-tenger, és F tanárnő száraz lábbal kelt át rajtunk, fehér köpenyben, lobogó sörénnyel, bokalengető nadrágban, öreges malíciával.

Öregnek született. Harminc év múlva, már régen nyugdíjas kolléganőként ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még nem tudtam, hogy az „elvtársak” a meglógott párttag férjnek szóló zsigeri irónia volt, ezt már csak akkor értettem meg, amikor halála előtt egy évvel meglátogattam kicsiny lakásában, ahol kivitt a málló teraszra, átmutatott a szomszéd házra, s szólt: „Na, innen hallgattam én mindig X elvtárs születésnapi szerenádját, hogy rogyott volna rá a pártközpont.”

Zsuzsa nem kegyelmezett. Irodalomóráiról csak pletykákat tudtam, minket, a mázlistákat „a” magyartanár tanított, irigyelte is az évfolyam az osztályt, mert a diák mindig diák, és nem kegyelmez, hasonlítgat. Barátnőm, akinek Zsuzsa adatott, megrökönyödve mesélte később órafelütéseit: „Na, Isten bocsássa meg Egressynek, amit a Bánk bánból csinált ─ én nem.” Vagy: „Sajnos, ma nem Arany Jánost vesszük, hanem egy lökött látomásait.” Akkortájt hüledezve és felháborodva hallgattam ezeket az anekdotákat ─ ma pedig de beülnék, nem is tudom, miért…talán kanonizált tudatom sóvárog bennem valami nem is tudom, miért.

Mikor másodszor tért vissza, mint nyugdíjas latintanár, túl a hetvenen, mindig ott ült a kávézóban, ami akkor még dohányzó is volt, és dohánytól sárga ujját felemelve közölte a történészekkel, mi a rendszerváltásról a véleménye, s amikor látta, hogy már kellőképpen előkészítette katatón állapotukat, lesújtott: „Kossuth? Majd akkor fogom tisztelni, ha ott lóg a 14. akasztófán.” Levegő kockára fagy. Nemzeti érzelem a felháborodott köbön. Ez még egy Széchenyit is kiütne. Azért március 15-én mindig kitűzte fehér köpenyére a kokárdát.

Zsuzsa nem kegyelmez. Nem ismer bálványokat, s amikor gondolatban legyintesz, hogy na, jó, azért ez már túlzás, valami mégis mellé ültet, hallgatni olvasottságát, kirohanásait, megkóstolni a süteményét, és elmerengeni: miért is veszed olyan komolyan, amin talán nevetni volna bölcsebb. R.I.P.

Hozzászólások (0)