Kategória: Próza

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GRAVITÁLUNK

„Most pedig rád zárom az ajtót, és ezt megírod!” – mondta ezelőtt, mondjuk, 35 évvel filozófus barátom, akinek elmeséltem, hogy Dantéban megtaláltam a gravitáció tételét, és milyen érdekes, Newton előtt 200 évvel. „Dehogy írom, − mondtam, − meg kellene nézni az eredetit, elolvasni mindent, amit Dantéról írtak, a tudománytörténetet…eszem ágában sincs. Egyébként is a fizikának, mint németes kollégám számára a francia nyelvnek – csak titkai vannak.”

„Összefüggések? Nem vagyok benne biztos, hogy érteniük kell az összefüggéseket.” Amikor három éve ezt találta mondani egyik fiatal, fizikus kolléganőm, még a tarkóm is behorpadt. De hisz, tudtommal, az lenne a tanítás leglényege… az összefüggések felismerése! Mivel azonban rendkívül okosnak ismertem meg, gondoltam, rágódom rajt’ egy kicsit, hátha igaza van. Közben figyelni kezdtem a kütyü nemzedéket, és addig el is jutottam, hogy most már nem megy „a régi módon”. Hanem az ember szokásai foglya, ugyebár.

Tanítom idén Dantét, idézem az idevágó passzust a Föld közepéről: „…hová minden súly hull mindenhonnan” – előre élvezem a reálos osztályban a majd felvillanó epifániát, hogy „jé”! Erre feljogosít az, hogy annak idején végig kérdeztem fizikus kollégáimat, honnan vehette ezt Dante 1300-ban, de csak arra jutottak, hogy a gömbölyű Föld gondolata már a görögöknél is…hja, a görögöknél.

Kilencedikeseim persze, még nem járatosak a tudománytörténetben, törik is a fejüket, vagy úgy tesznek, Gergő is jelentkezik, de még nem szólítom, hadd gondolkozzon a többi is. Villogni kezdek felcsipegetett tudományos ismereteimmel, előadom, mit tesz egy becsületes filológus, ha egy ilyen problémával szembesül, szóval, két legyet, egy humánt és egy reált ütök egycsapásra, és érzem nőni tekintélyemet a mat-fizes osztályban. Végül természetesen felszólítom Gergőt, aki már egy kissé unott arccal hallgatja rögeszmefuttatásomat.

„Egyszerű ez, tanárnő. Az emberek nyilván régen is gondolkodtak.”

Zuhanok, gravitálok a földre …

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EMBERHEGY

Alig érkezik a kávé, már mondja is:

„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm, bár fiam lehetne, már egyenlők vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, az ő magázását pedig elutasítja. „Tessék csak tegezni.”

Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Bé mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, hozva frászt olvasásba merültemre, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Bé ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.

Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Bé olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond.” Sokat nevettünk ezen, kollégák egymás közt.

Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés hegy valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán, osztálytársa nem bírta tovább Bé tanárrali szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”, mire Bé mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget – szerintem Isten, ha van, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna.”

Bé tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg  a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.

Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy most, a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna a óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket, szülőket a vezető óvónő. „Kénytelen leszek ránézni.”

„A fiadra?” – kérdezem.

„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GENGSZTEREK

Gengszter Egy az osztálytól kapta eposzi jelzőjét – gondolom, nem bírták elviselni tisztaságát, valahogy le kellett hozni az elviselhető humor szintjére, és ő szelíd mosollyal nyugtázta a befogadó iróniát.

Gengszter Egy kalapban jár, sőt már azt is tudja, hogy azt találkozáskor meg kell emelinteni kicsit. Hozta magával az ősök hitvalló, puritán erkölcsiségét: „Tanárnő, én elvből nem csalok.” Amolyan Miskin-figura, ambiciózus, de szerény és rendíthetetlen szorgalommal, a krisztusi szeretet nyitottsága csillog kamasz  szemében.

Mindig utáltam, ha kollégák kipletykálnak gyerekeket, de mégis hálás vagyok most azért, amit megtudtam. És most a „pletyka” hatására elképzelem, ahogy Gengszter Egy az udvaron vagy a folyosón rója köreit Gengszter Kettővel, és 16 évesekhez méltó komolysággal vitatják meg „a szellemharcok tiszta sugaránál” a politikát, a nemzeti sorskérdéseket.

Izgalmas lehet: egy szilárdan konzervatív és egy konokul balos , amint eszmét cserélnek hazáról, emberiségről, az őket gyötrő aggodalmakról. Szitokszó nélkül. Bár nyilván meg-megrökönyödve, míg egymást hallgatják. Mind a kettő itt akar élni és halni. A szeretteim. A hazám. Ebbe a hitbe menekülök a napi gyűlöletpropaganda elől.

„Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniuk.”[1]

2019.

Gengszter Egy már történelem szakos, Gengszter Kettő pszichológus palánta az egyetemen. Gengszter Egy végig szorgalmasan, mindent megtanult, Gengszter Kettő csak azt, ami érdekelte. Mindkettő boldog és sikeres…mostanáig, mert egy befogadó, toleráns iskolában tanulhattak. Vajon ha végeznek, milyen Magyarország fogadja majd kitartásukat? És adassék nektek a ti hitetek szerint!

Egy meggyötört tanerő, aki többre is képes lett volna.

[1] Bulgakov: A Mester és Margarita

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ ENUMERÁL

Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak. Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.

Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak, aki a számok puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer igazolt és igazolatlan numerát, szánk enyhén habzik, szemeink füstösek, furcsák, véresek.

Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a vertikális soron, s közben dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy kérdést: „Te, János! És ha valaki  ellenőrzi?” János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.

Kiváló tanár volt. A gyerekek imádták. R.I.P.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

Zsuzsát, vagyis F tanárnőt először az iskola folyosóján hallottam: „Utat! Utat elvtársak!” A folyosó szétnyílt, mint a Vörös-tenger, és F tanárnő száraz lábbal kelt át rajtunk, fehér köpenyben, lobogó sörénnyel, bokalengető nadrágban, öreges malíciával.

Öregnek született. Harminc év múlva, már régen nyugdíjas kolléganőként ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még nem tudtam, hogy az „elvtársak” a meglógott párttag férjnek szóló zsigeri irónia volt, ezt már csak akkor értettem meg, amikor halála előtt egy évvel meglátogattam kicsiny lakásában, ahol kivitt a málló teraszra, átmutatott a szomszéd házra, s szólt: „Na, innen hallgattam én mindig X elvtárs születésnapi szerenádját, hogy rogyott volna rá a pártközpont.”

Zsuzsa nem kegyelmezett. Irodalomóráiról csak pletykákat tudtam, minket, a mázlistákat „a” magyartanár tanított, irigyelte is az évfolyam az osztályt, mert a diák mindig diák, és nem kegyelmez, hasonlítgat. Barátnőm, akinek Zsuzsa adatott, megrökönyödve mesélte később órafelütéseit: „Na, Isten bocsássa meg Egressynek, amit a Bánk bánból csinált ─ én nem.” Vagy: „Sajnos, ma nem Arany Jánost vesszük, hanem egy lökött látomásait.” Akkortájt hüledezve és felháborodva hallgattam ezeket az anekdotákat ─ ma pedig de beülnék, nem is tudom, miért…talán kanonizált tudatom sóvárog bennem valami nem is tudom, miért.

Mikor másodszor tért vissza, mint nyugdíjas latintanár, túl a hetvenen, mindig ott ült a kávézóban, ami akkor még dohányzó is volt, és dohánytól sárga ujját felemelve közölte a történészekkel, mi a rendszerváltásról a véleménye, s amikor látta, hogy már kellőképpen előkészítette katatón állapotukat, lesújtott: „Kossuth? Majd akkor fogom tisztelni, ha ott lóg a 14. akasztófán.” Levegő kockára fagy. Nemzeti érzelem a felháborodott köbön. Ez még egy Széchenyit is kiütne. Azért március 15-én mindig kitűzte fehér köpenyére a kokárdát.

Zsuzsa nem kegyelmez. Nem ismer bálványokat, s amikor gondolatban legyintesz, hogy na, jó, azért ez már túlzás, valami mégis mellé ültet, hallgatni olvasottságát, kirohanásait, megkóstolni a süteményét, és elmerengeni: miért is veszed olyan komolyan, amin talán nevetni volna bölcsebb. R.I.P.