Kategória: Próza

július 16, 2024 / Egy meg nem írt regény

SIMI

VASS JUDIT 

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

 SIMI

Tízperces szünet. Állunk Andrissal a kerítés mellett, és cigizünk. Gyorsan kell, mert a tíz perc csak öt, ha az ember nem akar loholva érkezni az órára. Ez alatt az öt perc alatt Andris az agyamra megy. Képtelen elvonatkoztatni a biológiától, és órát tart. Lelkesen magyaráz. Ez a tanármánia: szünetben is tanít.

Két nappal korábban Julit kaptam azon, hogy már percek óta etikaórát tart nekem. Csak percek múlva esett le, hogy mitől vagyok feszült. Rászóltam: Ne taníts! Nevet, majd folytatja. Magyaráz.

Andrisra megint rászólok, hogy pihenni szeretnék, én sem kínzom József Attila-vers értelmezésével. Egyébként is: meglátok egy verset, amit elemezni kell, kitör rajtam a diákfrász. Mi a fenének? Hja, 39 év magyartanítás megtette a magáét.

Andris figyelmét szerencsére eltereli egy kutya, amelyik megrohan bennünket, körbeszaglász, dörgölőzik, lelkesen csóválja a farkát. Gyönyörű, áramvonalas magyar vizsla. Simogatjuk, hálásan néz ránk az okos szemével.

Tíz méter múlva érkezik a gazdi. Kicsit szorongva mondjuk: bocs, de olyan aranyos. Gazdi ─ fülig vigyor fiatalember ─ nevetve szól. „Már megszoktam. Egy simiért eladná az életét.” Füttyent, mennek tovább a ligetbe sétálni.

A következő cigiszünetben egy másik kolléga tart nekem órát történelemből. Rászólok, nevet és folytatja. De szerencsére megint jön Simi a liget felől, vége a sétának. Enyelgünk egy kicsit, lelkes tekintetét viszem magammal az órára. Ott is simogatást várnak éhes diákszemek.

Egész Magyarország simogatásra vár. Kilenc és félmillió Simi. Az életét adná érte ebben a gyűlölettől fűtött depresszióban.

Simire várva… 

Szeressétek a tanárokat! „Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” ─ mondta Petőfi a közkatonákra. Az ember szeretetre született.

 

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

FIJÁM

Vintage engraving of a Victorian Headmaster, Teacher, 19th Century, wearing a mortar board and gown

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM 

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na, jó természetesen nem akármit, például az osztály felgyújtásáról ugye csak álmodozni szabad.

 DE MÉGIS,  

MILA NÉNI, aki nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy oldalági Romanov hercegnő, holott végigcsinálta Leningrád blokádját, és egyébként is po putyí Lényina, szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk:

„Fíjám, unom én ez a banán, ámilyen primityív vágy, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.” És imádták. 

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett. Megtanultam tőle, és sikerrel alkalmaztam.

Iza Sárospatakon kezdte a híres-neves kollégiumban, az ötvenes években. Csupa fiú osztály, az egyik a tanárnő szemébe hazudik. Tanárnő keze megindul, püff egy pofon. Fiatal tanárnő megijed, összeszedi magát, és így szól: „Most pedig megírod édesapádnak, hogy te mit csináltál, és én mit tettem.” A szünetben feljelenti magát az igazgatónál, aki sűrű imádkozást javasol. Elmúlik két hét…semmi. Iza megkérdezi: „Megírtad édesapádnak?” „Igen.” „És mit válaszolt?” „Hogy megköszöntem-e.”  80 éves születésnapjára az egész osztály (70 évesek) felutazott Pestre, hogy megünnepelje. Imádtuk.

ZEUSZ, mint ighá szervezte a ballagást, állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet – és felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. „Lányom” az érettségi banketten vihogva meséli, hogy miután ő feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”, Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfikollégát egy másik osztályban sokkal kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.) Zeusz poénjain hálásan vihogtak.

 ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később azt mondhatta egy másik lányomnak, aki a helyettesítő történelem órán par excellence kamaszlányban nyomatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant”! És lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

Hja, a karizma.

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

APOKALIPSZIS MOST

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMIL

EGY MEG NEM ÍRT EMIL 

Tisztelt Öcsém! 

Válaszul azon emiledre, melyben azt írod, hogy „Tisztelt Nővérem, vedd már fel azt a kurva telefont!”, ezúton jelzem, hogy még mindig tanár vagyok, s ezért a délelőtt folyamán civileknek semminemű módon el nem érhető, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a munkámban való megzavarás elkerülése végett lehalkítom kütyümet.

 

Sőt, meg sem nézem szünetekben, hogy volt-e hívásom, nehogy a puszta kíváncsiság bűnbe vigyen, és esetleg diákjaimon vezessem le a reklám célú megkeresések fokozta amúgyis hangulatomat. 

Egyúttal tudatom, hogy „nevelési sűrítményként” javasolt tanácsodat megfogadtam, és N nebulót figyelmeztettem, hogyha a továbbiakban diszgráfiáját kihasználva sem írásban, sem szóban „nem hajlandó elárulni titkát, megkínzom”. Jelzem azt is, hogy ezen tanácsodat közvetítendő, igen szigorú arcot öltöttem, mire szelíd mosoly volt a válasz. (Mivel van humorérzéke, csak lusta, mint föld.) 

A titok (tudás) kicsikarásának egyéb módjaira felötlő eszméidet esengve várja: 

SNI, azaz S(zerető) N(ővéred) I(genis) 

lábjegyzet: SNI (Sajátos Nevelési Igényű) 

PS: Ma reggel elfelejtettem lehalkítani a mobilomat, és az eggik órán megszólalt. Ijedtemben felvettem, mire egy női hang megkérdezte, hogy csatlakoztam-e már a „Gyurcsány Stop!” petícióhoz. Szerencséjére nem akartam a gyerekek előtt válaszolni, ezért lakonikusan csak annyit mondtam: „Nem érek rá.” 

 

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ÉN, SLACHTA MARGIT

VASS JUDIT

 A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉN, SLACHTA MARGIT

 „Na, mi van, Slachta Margit, ma hány gyereket vertél meg?” – apám többnyire ezzel fogadott kezdő tanár koromban. „Ja, hogy jobb oldali képviselő, aki szorgalmazta a testi fenyítést? Kösz, semmi közöm.” Komoly, szigorú gyerek voltam, honnan tudhatta volna apám, hogy az iskolában én vagyok a liberális.

 Maradtunk is ennyiben Margittal, de elfogadtam, mint epitheton ornanst apai iróniával.  Margit megmaradt a pedagogia militans fogalomkörében. Nem apám bűne. Hagyjuk, kié.

 Szóval, Margit, ez a Jézus-követő, a zsidó deportálások idején, kereszttel a nyakában elutazott a pápához Rómába, hogy tegyen valamit az emberség nevében. Tudjuk, milyen hatékonysággal. Egy embert egy ember menthet meg. Na, mondjuk tízet, százat. A többiért ki gyón? Margitnak maradt néhány – és a szembesülés a tehetetlenséggel. R.I.P.

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT ÁLOMFEJTÉS

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: ÁLOMFEJTÉS

„…az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Ennek belátása gyógyítja az idegességet.” (Karinthy Frigyes: Együgyű lexikon)

Miután felfogtam, hogy nagy valószínűséggel túl vagyok életem aranymetszéspontján, anélkül, hogy igazi álomtudatos személlyé lettem volna, elhatároztam, hogy tisztába jövök ezzel is. „Létösszegzenem illenék”, ahogy Varró Dániel mondja.

Mint minden művelt ember, természetesen ismerem a lélektan alapvető műveit, Krúdy Gyula Álmoskönyvét, és persze Freud Álomfejtését, de be kell vallanom, soha nem vettem komolyan, hogy rám is vonatkozhatnának.

Na, gondoltam, ideje felszabadítani az „elnyomottakat”, ezért kegyetlen önelemzésbe, vagyis álomfejtésbe kezdtem. És ekkor „pirkadni kezdett”, hogy hiszen én alig álmodom, ha igen, akkor is dögunálmosakat. Semmi rémálom vagy hasonló, többnyire ismeretlen helyeken, ismeretlen arcok triviális helyzetekben. De azért találtam érdekesebbeket is: járok a magasban (ah) ─ Krúdy szerint szörnyű betegség jele. Aztán: nem tudom levenni magamról a ruhát, mert túl szűk. Na, ez annyira egyértelmű klausztrofóbia, hogy nem kellett sokat elmélkednem rajta. (Freud megnyalná a tíz ujját ilyen jól kifejlett neurózis hallatán.) A harmadik, hát ez már valami: a skót Felvidéken bandukolok. Sosem voltam Skóciában.

Álmaink, állítólag, bármilyen furcsák is, valóságunkból  fakadnak. Én nem tudom, honnan fakadnak az enyémek, de piti hétköznapiságuk kezd már sértő lenni. Vagy mi van, ha egy másik életből fakadnak? Ma már tudjuk, hogy őseink emlékeit is hordozzuk génjeinkben, csak azt nem tudom, hogy kerülnek a metróba…na mindegy.

Azért elég felháborító, hogy nekem, a mélyen romantikus alkatnak, ilyen prózai álmaim vannak. Nem igazság. Miért álmodom Skóciáról? Talán egy reinkarnálódott skót birkanyáj lennék? Krúdy semmit nem mond Skóciáról. És mi ez az ostoba levegőben járás? Ellenőriztem több helyen is, annyira „emelkedettnek” tűnt. Így ugyan nem találtam, de a fruedista irodalomban a repülésnél igen. Sejtettem, hogy szexuális konnotációja lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire körmönfont magyarázatot kapok. Ha jól értem, abból fakad, hogy nagyon frusztrál, ha valaki nyilvánosan fújja az orrát, valami van az ükapám talicskájával is, de ezt végleg nem tudtam értelmezni.

Szóval, baj van velem. Ennek örülök. Nem mintha ez reveláció lenne, de azért öröm az emberiség többségéhez tartozni. Ami dögunálmosaimat illeti, most már biztonságban vagyok, hogy mi lesz a nappalok rém-unálmosaival, hát ezt nem tudhatom.

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / Egy meg nem írt regény

ÉRETTSÉGI TABLÓPÓTLÓ

VASS JUDIT

 

ÉRETTSÉGI TABLÓPÓTLÓ

mert ugye itt van ez a Hofi… ezt meg kéne buktatni… de az embernek valahogy rossz érzése támad, ha a szemébe néz… a linkje… mert ez ugye nem tanult az írásbelire … de azért csak van… na hogy is mondják manapság… fílingje… ismerem ezt a fajtát, mint a rossz pénzt… ez képes jól időzíteni ész és testbeszéd együtthatóját, és képes ötösre szóelizni a semmiből… hát hányast fialjon az a szóbeli tanárnő… kettest, mert dögöljek meg, ha több lesz…bár  magának annál több az esze… ne tüntessen tanárnő, tapsoljon… … ne adja itt a bankot, az  erőből Krisztust… csak menjen át…

hát én is attól tartok …

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ALAKLÉLEKTAN

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT MEMOÁR 

 ALAKLÉLEKTAN

 

„Mennyi munka várt még, / Mily kevés, amit beválték.”  

Két szóbeli roham közt kiugrom cigizni, leülök a kőpárkányra, lerúgom a cipőt, meztélláb szellőztetetem az agyamat, kis nyurga füst virágzik az égre ─ nem éppen nőies. Ott fent két felhő csókolózik, egy harmadik arrébb, háton lebeg az ég vizében, vagy csak pilinszkysen Istenbe mártja arcát. Nem gondolkodom körforgáson, úgysem érteném ─ ők, ott fent lelkek, vagy az enyém kivetülései, most épp mindegy.  

Még.  

Még nem forró a beton, de nyakamat már forralja a szóbelin kötelező hőség, a karattyoló légkondi ─ máma már nem cúg tovább. Dagad a bokám ─ holnap majd vizes rongyba csavarom, a vizsgaasztal mögé nem lát a maturandus, csak „gyilkos” szememet pislogja, tán jót is tenne neki egy kis szemléltető oktatás a groteszkről. Vasszigor meztélláb.  

Alaklélektan.  

Már távolodnak, oszlanak, mint fent a csókolózó gomolyfelhők, még kicentizik a pontszámokat a felvételire, még leróják a hagyomány köreit, de már a bulin jár az eszük, és igazuk van. „Azért jöttem, hogy magatokra találjatok.” Így, meztélláb.

 

 

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / Próza

RAJONGÓK

VASS JUDIT

EGY ÁTÍRT REGÉNY: A RAJONGÓK

Radnóti, mikor megtudta, hogy Móricz átírja Kemény Zsigmond regényét, A RAJONGÓKAT, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.) Móricz megérezte, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk bánt ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 30 éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a miénk nem. Azt-ahaza-áruló-mindenit!

Rajongó újraolvasó vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés, húsvétkor

A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t franciául, ha tudnék volna.

Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista kb. a kukkját se.

Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról. Történt ugyanis, hogy  Zsiga II, a Móricz az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a levéltárakat, s (tán Kolozsváron) egy református tiszteletest faggatott A RAJONGÓK történelmi hátteréről, kérdezvén: Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a zsidó lánnyal (értvén a Zsiga I.-regényt, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem) ─ mire a Tiszi fülig pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!

Szóval, Rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek, akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”

AZ MAGYAR RAJONGÁS igazi hungarikum.

Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat (stadionon belül vagy kívüle, mondjuk a politika porrongyán) zakót-sallert-kötényt kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.

Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban.

Konyúlunk megint.

Hozzászólások (0)
július 16, 2024 / Próza

PARTIUM

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

PARTIUM

Ízlelgetem a szót: „A RÉSZEK”. Lassanként jelentését veszíti majd ez is, mire megint alaposabban körbenézek. A szó elszáll, a betű megmarad, jelentéseink kivesznek belőle, felülnek a végtelen időre, mint Margit lompos szoknya-versei, talán odaát még mondják az író-olvasón, ki tudja. Kultúránk még él, bizantinikusan, ahogy Babits mondja, de az ifjúságot nem érdekli többé.

És jót súgtak-búgtak a Nyugat-asztal kerek lovagjai, mert pletykál ám a hím is, Móricz is odavág az „asszonyi” jelzővel, miközben égbe meneszti. Ment is szegény hamarosan.

Színek és évek, egy magát túlélő idézet: „Ott laknak, onnét terpeszkednek el közönséges, rideg és korlátolt életformáik egyre nagyobb befolyásával ezen a nyomorult városon. És engem figyelnek onnét most, a múltamat fürkészik, a lépteimet lesik előre elítélő rosszakarattal.”

PARTIUM. Na, soroljuk csak fel őket: JúliaMargitAdél ǁ Anna a négyzeten és ǁ Magda a sárga ruhában. (Műszempillákkal ─ ezt azért tegyük hozzá, a ruha pedig fehér volt, de a verslábakon nem állt volna jól.) Ám Margitot nem lehetett kinézni holmi kis nőiségért, lobogtatni persze, mint feminista zászlót, azt igen.

És  Margit, csak úgy menet közben, magára tekert egy függönyt szoknyának, lédásan körbepillantott, de azért margitosan várta őt, talán nagyŐvel, mert el kell jönnie, talán egy buja spanyolban, ám a partiumi lányok foga valahogy entellektüelre vásott, szóval, Margitunk is ellibbent egy biológus karján, hogy metszetekben keresse a kisimult boldogságot, és egyre jobban állt rajta függöny-abrosz s egyéb lebernyegek, álmodott is még újabb gyermekeket, de eljött a buja, a halálosan perverz spanyol nátha alakban, elragadta Margitot, és vitte magával fiát.

De miért pont Margitot, amikor végre boldog? Ilyet nem kérdez kálomista, se katolikus-félvér, se Margit, se Anna, Zsuka meg végképp, legfeljebb, ha Magda, a Partiumból. Műszempillákkal. Ragaszd csak szemedre, ha jő a halál.

 

 

Hozzászólások (0)