Kategória: Vers

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT FÜST MILÁN:

ELESÉGÜNK TÖRTÉNETE

Maga szerint ez egy jó regény

kérdezte

majdnem visszavágtam maga olvasta-e

és hányszor

és tudja-e mi itt a rend

„tisztelt uram your worship

mert a teremtmények itt egymásból ettek”

hogy velőig érjen a szem a test

amit kordában tartani nem tudnak

mert nem tudjuk mi felfalni egymást

de vannak akik nem falni akarnak

csak örülni ennek a giccsparádés nyárnak

néha simogató szavakat lopnak

amit meg sem bánnak s ez a meg nem bánás

nagy nyugalmat ígér

véglegeset

„oh ezek a barmok akik mind

magyarázni akarták nekem az életemet”

pihenj nyughatatlan szellem

kannibál lelkünk „bízták rád a századok”

„mert embert boldoggá csak ember tehet”

mondta naplójában Erzsikének

aki maga előtt tolta Störr kerekesszékét

amelyben talán már boldog volt

egy fél-ség nyugalmával

látomás és indulat nélkül

VASS JUDIT

NEM SÍRHATOM

 el senkinek, leírni jó volt, hát viccelek,

mert attól legjobb a bőgés,

hogyan is lettünk Böhm és

Aranka egyek bennem, míg egy vihogós este

a társaság a z összes lekvárt megette.

(De néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)

Mi lesz velünk, én még nem tudom,

Arankát várja jelzőtlen borzalom,

és Bogát a járvány már elszerette,

(És néha rásírok erre a furcsa gyerekre,)

Freud meg csak járkál koponyaszerte,

alattim-fentem, és persze eszem nélkül,

hallom, Béla is halni készül,

de ez csak telepátosz, üzentem is : hogy én!

És becsaptak, a tejautomatában nem volt tehén,

Tanár úr, kérem, a Steinmann, nem én!

Mert amit én tudok… táblára írni? Hát ugye: minek.

Lógok a szeren, és nem hallja senki meg,

amit két kroki közt bömbölve-bőgve összesírtam,

még most is röhögök rajta itt, a sírban.

VASS JUDIT

BÓBITA

Bóbita épít,

Házat, talán képzelt, üres telken.

Íme, hát megleltem,

s nincs térkép, melyen megmutatható.

Nem baj, összetartják kínok,

néhány ráakasztott szó.

Homály és rímek tánca benne.

Mintha valaminek lenne a haza.

VASS JUDIT

ÉS

hirtelen mennek tönkre arcok.
Horpasztják rák, ármányok, gondok.
Íme a szomszéd. Bűnéről nem tudok,
de körberágták száját beteg és irigy undokok.
Már nem szól a kutyára: „Nem rohan!”
Csak csendben legyint: „Gyere.”
Így leszünk sztoák mindannyian,
vagy rokkanunk bele.
Ki ezért, ki azért. Ezen a tájon
tumort terem a türelem, agyalapon-hastájon.
Együgyű lexikont kódol a szatíra isten.
Nimfának-faunnak jöttünk szaladni ligeteinkben,
hol mélabélák és adibandik nézik az erdőt.
Hanem a leendők nem tárják soha sarkig az ágat ─
így élünk mi, egy sohase szinkron mának,
s néha röhögünk, mint aki halkan belelépett.
Nézem a szomszédot ─ miért, mivégett?
A kutya se lohol, csak öregesen lépked.

1.

AZ ÖREGNEK

nem volt már

semmije,

csak ötölt-hatolt,

s a fülét vakarta.

Így lett miénk

kimert világok

kiszáradt,

kavicsos partja.

S hogy nem jutott

zsebkendő csücske se’,

időnként zokogni járunk

a teremtés szélibe.

2.

Ne zsörtölődj, az ősök     mindent félreraktak,

vagyont testáltak rád,    aranynál súlyosabbat:

konok parasztok öklét,    igáslovak nyakát

napestig fáradatlant,   s kibírni, hogyha fáj.

És luxust ráadásul,    hogy néha elheverj

Egy talpalatnyi égen,    mert nem herdáltad el.