Kategória: Vers

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GYEREKNAP

Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”

Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.

Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.

Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.

Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.

A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.

PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. „Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.

november 27, 2024 / Vers
november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

A PÉNZTÁROS

ballábbal ébredt,

míg kotrom a pénzt

megnevel,

az ellenőr

bérletem motozza,

metró süvítve el.

Olcsó parfümillat,

kilós kosztümkabát,

gyomorgyűrő közelség,

és néha egy „anyád”.

De vannak

jobban öltözött arcok,

finom és halszálkás zakók,

az alvilági tájon

élve utazót

mohón lapozzák

elítélt bugyrosok,

az ingyen biblián

lúzer nyáluk csorog.

Olvasd te is.

Közéjük tartozol.

Hazát és népet álmodánk,

na ja:

full extrás jambusokon.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

VOJTINA

eme kései zsengeménye

született, midőn utólag vette észre,

hogy hiszen bent jár az 56.  évbe’.

No lám.

Kapott is rögtön a számmisztikán,

summázva leltárt hétre-nyolcra,

magyarázva lírát bele az életrajzba,

vastagon kenve a kor szellemével:

csip-csup igazba” történelmet képzel.

Ámde ez zsenánt, végül is belátja:

„esse memorem” … a dolgot magába’

nézzük tehát, mert „hazudni rút.”

Megúszott forradalmat és világháborút,

s cserébe csak azt kérték földi hatalmak:

a status quot ne bántsd, s „a dal megfoganhat”.

És nem sanyargat se kint, se bent

túlságosan a törvény − előnyös paktum:

még az is lehetsz, ami amúgy is „lennél” −

feltéve, hogy…

Ez persze „bökkenő”, de költőnk hallgatott,

kapaszkodva szépen a kényelmes sztoára,

s ha fortyan is, halkan s fontolva járja szája,

teát visz, verset ír hajléktalanoknak,

s mindnek,

kik a paktumon „számon kívül maradtak”.

(2015)

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

ARS POETICA





József Attilának





Engem a költészet maga

nem nagyon érdekelt sokáig.

A szónak legyen tartama,

de nem fontos, hogy versnek látszik.





Ésszel méricskéld a rímet,

máshogy nem léped túl a kocsmát.

Az értelmet talán még érted,

mesét ne írj – ez itt valóság.





Csak egy a sokból, és neked

nem is biztos, hogy rész egészre.

Élhettél volna szebbeket,

de helyben él itt anyaszülte.





S időben is – ez hát a sors.

Ez hát, vagy elmenekülve

határokat határra tolsz,

s adót fizethetsz más ügyekre.





Ez hát a forrás s tengered:

de nem fut szent, nagy Óceánba.

Innen ered már mindened.

valóság s vágyak más világa.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

ELFÁRAD





itt az ember,

ha komolyan veszi.





Mint költözéskor,

egyenként mérlegeli:

egy korondi tál, egy isten,

minek, ha fal s lesz,

hogy feldíszítsem?





És egyáltalán:

lesznek-e évszakok?

Egy lepedő,

meztelen mégse halhatok.

És egyáltalán:

a könyvek.

Milyen szép mondat ez:

„legalább azt köszönjed”

vagy ez:

„már hálni jár belém a lélek” ─

nagy doboz kell majd

a törékenyének.





Elfárad itt az ember,

ha komolyan veszi.

Az öreg fát át

csak hülye ülteti.





Szóval, nem költözöm,

már itt is jó lesz.

Majd élni jár belém a lélek.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

A LELKED





akarják, azzal táplálják a testük.

Szemben egymással, ebben együtt.





Barbár isteneik lobogtatják a szélben,

élni akarsz ─ mázold be arcodat szépen.





Elmúlt a pillanat.





Az ott Szókratész, most emeli a poharat.

Egy lelkes tanítvány daimónját igazgatja.

Ideát akar, míg tested-lelked lopja ─

már embert tervez törvény és rendelet.





Elmúlt a pillanat. Egy majdnem tökéletes.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

AKKOR





itt fogunk élni.





Mint ujj- vagy

bujdosó gyakorlat,

és egyet jelent majd

tegnap, maholnap,

kövekre moha nő,

nevünkre feledés,

így fogunk élni:

sebeken var,

fogakon lepedék,

mint leprásra néz ránk,

ki továbbot nem akar.





Szóval

itt fogunk élni,

ápolt s eltakar.





Hol pénz van, ott úr van

minden számadásban.

Itt fogunk élni:

kartotékadat, számtan.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

BETŰSZEDŐK

Ady óta tudjuk,

ebből a mi „másolt életünkből”

többnyire hiányzik a jelen,

legföljebb az igeidőkben az.





Múltunk van bőven,

kinek mi tetszik:

jurtás, Párizsig nyilazó,

permanens honfoglaló,

isa pur turul,

menekülő kozmopoliten,

a nagy súlyegyenezők:

Verecke-Dévény kompján jöttem én,

forradalomba rohanó,

aztán áruló-zó,





az én népem sunnyog, újra sunnyog,

Petőfit provokálja,

mé’ nem megy má’  a csatába,

ha olyan nagy a szája.





Búskomorba hajló honfink

sokféle múltját megtalálja,

de ha derűre hajaz, és jellemes,

talál adysan életes, jelenes,

mesteremberest.





Némelyiküknek még neve is van:

Kis Miklós Kolozsvárról ─

hagytuk, hogy meghurcolja

és kifossza az eklézsia.





IZIDOR FIA IMRE

Gyomán,

íme egy másolt élet,

és mégis egyetlen és igaz.

Virág nőtt a szívében,

de burjánzott már a gizegaz.

Hagytuk, hogy megöljék.

Ez is a múltunk.

Szembenézően az.

november 27, 2024 / Vers

VASS JUDIT

 HÁTRAARCOT

„… csinált,

és háromszor megáldotta

nagy hókuszpókusszal

a tornyot, az egész környéket

és az ébredező hegyláncokat…”[1]





mindig későn jutunk oda,

ahol újra gyermeki széles

a nap felnőttes mosolya,

és összejátszik ellenünk

unalom, öröm, kései belátás,

hogy hiszen tudtuk:





a szó mágiáját veszélyek gyújtják,

de még nem volt rá mondatunk elég,

végül az is elég, elég…





a füstjük fojtogat, hajt

egy félvilágon át, a tüdő helyet keres,

hol oxigéndús a YES,

de elszakadni ki tud, ha nem lehet.


[1] Joyce: Ulysses. ford. Szentkuthy Miklós