VASS JUDIT
FANYAR
mementó,
fakó és feslett,
mert jobban őrzi színét
minden lét fonákja.
Vagy láttatik ekképp,
s csak játszik velünk
a dolgok viseltes ideája.
Kategória: Vers
VASS JUDIT
A SZÍNÉSZ
verdesett,
szinte kétségbeesve.
Egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.
Úgy tetszett,
mindent tudott,
s elhagyta minden.
A csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen
felejtett ujjak idegjátéka,
a leejtett hang, a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza
a fényfüggönyön onnan.
Lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.
Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle, vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak
Vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.
VASS JUDIT
EGYSZER CSAK
elhiszünk egy mondatot.
A szabad gondolat is
csak választott dogma.
A féktelen folyamatokra
hidakat ível a kényszer,
hogy győzze az áradást,
míg innen a túlra lépdel.
VASS JUDIT
LARINA
napon már néha langyosodik,
de csak vers kedvéért
szökik május februárba,
költészet-valóság
csak Petőfinél jár párba’
Goethe nem számít,
„az olimposzi szörny”
eleve nem száll be romantikába,
és Puskinnak is elmegy a kedve,
ahogy illik, szépen lezárja,
kipontozza a valóságot,
hősnőnk hazug hűségbe dermed,
s költőnk sz bózsij pómoscsju
beugrik Anna Petrovnához.
Mert Hold az egy-igazság,
Olga, a fülig piruló táncos,
Tatjána méreg, lőtt seb és halálos:
nem a való hát, és nem is égi mása,
Lenszkijek költik és Anyeginek
Olga Larinákra.
Tánya, ha él ilyen, amolyan vénlány,
szinglire veszi szomszédok szája,
nem egy nagy ész, s csak ritkán érdekes,
de érdekli világ folyása.
„Szia életem!” – szól a takarítónő,
és Larina bólint: Van igazsága…
VASS JUDIT
EZEN
a földön nem találsz,
ide csak pontot tenni járok.
Elakadt mondatok,
elmaradt találkozások
parancsa hajt,
hogy ne maradjon
utánam félbe semmi.
álmodom magam
egy kontinensen.
Eltékozolt javain ki osztozik,
ha már semmije nincsen?
Mint gyermek, ki aludni vágyik,
vagy író, ki eljut tetralógiáig,
és égre csap
fölbuzog.
Tört márvány,
fáradt mirtuszok.
Ég veled, Európa,
gyilkosok-öngyilkosok.
unt gátú föld
VASS JUDIT
HIRTELEN
mennek tönkre
arcok.
Horpasztják rák,
ármányok, gondok.
Íme a szomszéd.
Bűnéről nem tudok,
de körberágták száját
beteg és irigy undokok.
Már nem szól a kutyára:
„Nem rohan!”
Csak csendben legyint:
„Gyere.”
Így leszünk sztoák
mindannyian,
vagy rokkanunk bele.
Ki ezért, ki azért.
Ezen a tájon
tumort terem a türelem,
agyalapon-hastájon.
Együgyű lexikont
kódol a szatíra isten.
Nimfának-faunnak jöttünk
viháncolni ligeteinkben,
hol mélabélák és adibandik
nézik az erdőt.
Hanem a leendők
nem tárják soha sarkig az ágat ─
így élünk mi,
egy sohase szinkron mának,
s néha röhögünk,
mint aki halkan belelépett.
Nézem a szomszédot ─
miért, mivégett?
A kutya se lohol,
csak öregesen lépked.
ÁLDOTT
pünkösdnek szép ideje,
jössz-e te Isten, még ide le?
Van, ahol aratnak,
van, ahol vetnek,
kedvnek, akaratnak
hajtanak percek.
Sebhelyes idők hova múlnak,
jössz-e te Isten, ide múltnak?
Lesz-e még idő,
persze, hogy lesz még:
hogy vérbe fessék.
Időre szülnek, halálra is,
Isten nem bánja, ha látja is.
Tenyere érdes,
szíkes a hangja,
Térde is kérges,
repedt harangja
zörög az égnek,
ha nem is hallja.
VASS JUDIT
I.M. Kassákné Simon Jolán
JOLÁN
3 gyereket cepelt
és arcába falazva
fekete gyémántot
mikor szavalni kezdett
útnak eredtek
messze ringó sírások
de grimaszok nélkül
lazultak el a hangok
vagy tán egy angyal
kongatott harangot
de egyszer csak
megszökött Jolán
mint huzat suhant át
a zárt ajtó kulcslyukán
az idő nyerített akkor
és görbe vonalak
JÓNÁS
imáját hallgatom,
az ablakon cet-sötét az ég.
Sövényt, felhőket, Ninivét
háborgat kint a zápor:
Ki az, mi az? − bent csücsülök:
menekülésre bátor.
Könnyű dsidások állnak őrt
kerítés-polcokon,
a Gazda hangját hallgatom
barna, bús szobámban…
most teszi fel az Esti kérdést,
magyarul, rezignáltan.
Szava villámló átok:
pengő sziszifuszi kő,
Ninivében…
Íme, a feltöltött idő −
rezeg a virtuális térrel.
És én már régen nem leszek,
mikor rátalálnak.
Talán egy földön kívüli…
a hang, a ritmus elbűvöli,
és mit se tud Jónásról, Mihályról…
Talán utód lesz, neveti akcentusát,
hamar ráun, és görget tovább…
Megint lehull az ékezet:
Domine, miserere.
Kyrie eleison.
VASS JUDIT
Nő kalitkával
Hatásvadászat,
mondanád,
de Rippl-Rónai
tudja:
mesét kívánunk
mindannyian
magunkra hagyva −
társasan-talanul
történetet remél
a lélek.
Ne féld leírni a szót,
szemed vetni égnek,
már nem sok maradt:
befőzni lekvár
olvasás helyett,
kiporszívózni
minden szögletet,
kerülni a járványt,
visszatalálni
a kalitkából,
ki, a szabadba.
Szavakba-komfortba
szédülten
újra gondolni a távot,
amit megéltél.
A nő éppen
most ér
az ablak közelében
a helyre,
hol kalitkában a madár
sorsot mesél
zárak helyébe.