Kategória: Vers

VASS JUDIT

MIKOR

pöttyös nyakkendőt kötött,

még egy mosolyt is

felpróbált szemére,

az arc most is kifele nézett,

nem fért a kép keretébe.

Ha odanéz, tán lecseréli

a szinte már gigerlis jelmezt,

de Novák gravitálni kezdett,

és nekilábalt esztelenül

az idegen elemnek.

Mert „jobb nekünk itt lent”−

de visszahull a mondat,

a sárkányok röptén

más törvényt gyakorolnak

számok és váratlan széllökések,

mert sokféle

rendje van észnek és észlelésnek,

valahol, valamikor

ránk simul a ránk illő végleg:

szín és arányos méret

tagadja a bele nem illő képet.

KIJEGYZETELTE

a felhőt, az eget.

Szabályos rendszerek

hoztak esőt vagy napot,

táblázatokba gyűjtött

napok, hónapok, évek

egyre pontosabb megfigyelések.

De valami túllendült,

és rajta csattant Az Ostor,

mert Nováknak

lakolni kellett akkor:

az űr nem tűr táblázatot az égre ─

Quem di odere.

Az istenek megbüntették érte.

VASS JUDIT

GATYÁTLANUL

de két nadrágban

örül majd Jolán

meg a szocdemek

hanem hatalmas

homlokára

már kétfelől gyűlnek

lesik-lesik

a fogdmegek

hopp egy gondolat

hoppá munka tett

így élt ő nemhiába

vásznát-kalapját

világhír cibálta

míg itthon

citromfeje lett

hanem hát testvérek

búsulni kár

meg úgyis minek

Volt egyszer egy

PEDAIGOSZ

a la Romhányi

avagy traumatikus játék hat felkoncolásban

(1992.)

FINÁLÉ

(a „Manchester, England, England” dallamára, „Hair”)

Tölcsérem nincsen, nincsen,

és isten se vagyok még,

hogy fejedbe töltsek mindent,

ez a szerencséd,

ez a szerencséd,

„Ó tölts még, ó tölts!”

De látok, de látok mindent!

„egy nagy semmi, amit látsz!”

És elmondok mindent, ingyen,

Ez az igazság, az az igazság,

„Hogy semmit sem látsz!”

„Láttál-e meggyfán pókot?”

Én láttam, de nem az vót.

Én nem látok-hallok semmit,

mióta tanítok, mióta tanítok:

sem meggyfa, sem pók!

„Na mondd meg,

hogy kettő mennyi!

Na mondd meg,

hogy mikor négy!”

Na várjál csak, várjál, tudtam.

Bizony az volt rég,

bizony az volt rég,

ó régen, ó rég!

Régen felnőttünk már,

nem nőtt be mégsem

a fejünk lágya jó keményen,

egy kissé puha még,

az időnek ellenáll.

Sebaj, lágyan jobb az agy,

Jobb is mint a vaskalap,

agy lágyan jó!

Jártunk,

jaj mennyi iskolába jártunk,

az összes paidagógosz ránk unt,

amíg fejünkbe verte,

„Kerüld az iskolát!”

Sebaj, van már diplománk,

és dupla munka, szimpla pénz,

De tri-ipla ész!

              -”-

   (Függöny)

VASS JUDIT

VOJTINA ÖRÖK

kései zsengeménye

született, midőn utólag vette észre,

hogy hiszen bent jár az 56.  évbe’.

No lám. Kapott is rögtön a számmisztikán,

summázva leltárt hétre-nyolcra,

magyarázva lírát bele az életrajzba,

vastagon kenve a kor szellemével:

csip-csup igazba történelmet képzel.

Ámde ez zsenánt, végül is belátja:

esse memorem … a dolgot magába’

nézzük tehát, mert hazudni rút.

Megúszott forradalmat és világháborút,

s cserébe csak azt kérték földi hatalmak:

a status quot ne bántsd, s a dal megfoganhat.

És nem sanyargat se kint, se bent

túlságosan a törvény − előnyös paktum:

még az is lehetsz, ami amúgy is lennél −

feltéve, hogy.

Ez persze bökkenő, de költőnk hallgatott,

kapaszkodva a kényelmes sztoára,

s ha fortyan is, csak fontolva járja szája,

teát visz, verset ír hajléktalanoknak,

s mindenkinek rímel, legfőképp nekik,

kik a paktumon számon kívül maradtak.

VASS JUDIT

ÜDVÖZÖLLEK

kedves lovag!

Honnan jöttél, hol a lovad?

Onnan jöttem, messze földről,

Lovam kidőlt, tartsd fel dőltöm.

Messze ország, egyfejűek

Lakják pomponok és hűek.

Karuk erős, szívük vidám,

onnan jövök, az volt hazám.

Mese voltam, mese lettem,

Ég alattam, föld felettem.

Száll a mese szájról szájra,

Száll az álmom új világra.

Engedj most már elpihennem,

Csatába se kelljen mennem.

Busa fejem hadd nyugodjon,

Ringass el már, égi otthon.