VASS JUDIT
INVOKÁCIÓ
1981-ből
VASS JUDIT
Csokonai Vitéz Mihály
Az agyperzselő nádfedeles álmok
eget kormozva végül földet érnek.
Poéta úr, hej jó nagyot harákolt,
avagy az is bolond, ki erre téved.
Piktúrát izzad szép szentenciákhoz,
meg kákasátorokba nimfanépet,
vagy russzót-jambust illesztget a bájos,
estét növesztő tárgymegjelöléshez.
Őrizhetné a kollégium rendjét,
tudós lakó, hol illő csendbe kushad,
s imákban érik tisztes nincstelenné.
Szekrényszobáját nyitja napnyugatnak,
gyertyába bámul, s a búcsúköltemény
hattyúhörgése híg latyakba fullad.
Berzsenyi Dániel
Hattyúhörgése híg latyakba fullad,
s végtelen cezúra szakítja szét
az ódákban dörgő visszhangos múltat,
s a néma kertet – egy levéltöredék
foszlánya lebben, és csak fáradt, fonnyadt,
félig nyílt percek derítik ligetét,
az égzengés elégiákra sorvad,
és zúgó bogarak súgják: semmiség
hiúság csak, tündérszerencse kénye,
minek a zaj, ha a csend lesz kabátod,
minek a versek összezörgő vége,
babérkoszorú és Camoena-álmok,
miért hasít a megelégedésbe
a sártalány, az istenverte átok.
Vörösmarty Mihály
A sártalány, az istenverte átok
örök körökből új körökbe térve
gurítja percünk Bábel templomához,
csavarja lelkünk Ixion-kerékbe,
nehogy testté váljon szélbe kiáltott
szózat, nehogy látsszon a holnap vége,
s amíg érnek napraforgó világok,
emberfejünkkel labdázik az égre.
S hogy mégse éljük kínjaink hiába,
ujjával, míg az időben lapozgat,
rést lebbent izzó firmamentumába,
hogy útjaink mutassa csillagoknak,
s torkunk pengetve véres eposzára,
vénánkba mártja a kiszáradt tollat.
Petőfi Sándor
Vénánkba mártja a kiszáradt tollat,
és csengő-bongó, negédes rímeink
tépkedve-húzva életünkről nyaggat,
hogy csontig sápadunk, ha belénk tekint.
Mert nem szakadtunk ketté, hogyha támadt
a szél, mert ágyba bújtunk, ha odakint
kutyák csaholtak, jég verte a házat,
és úgy lapultunk rongy életünkbe, mint
a félelem fülel bitangok ágyán
rettegve lesve fogyó gyertyalángok,
viaszremények lassú lobbanását,
s fülünk fogtuk, ha csörrentek a láncok,
s csörrent a kor égetve csuklónk táján,
és balladákra fűzve asszonáncot.
Arany János
És balladákra fűzve asszonáncot
lelkünk bogozza csendre hangolt ének,
szelíden bontja tetteink talányos
leplét, s titkolt vétkeink fekélyes,
sötét sebét tapintva gyógyulást hoz,
magunk elől kerítve menedéket.
Futunk hozzá, mint beteg orvosához,
már minden sora sorsunkból idézet.
Örök zsidó mesél, s az ősi csöndbe
keringve gyűlnek múlt idéző holtak,
és kelnek árnyak sírva-énekelve,
a leskelő hold fényében zokognak;
s míg pásztortűzhöz gyűlünk dideregve,
jégversétől a lelkünk is felolvad.
Vajda János
Jégversétől a lelkünk is felolvad,
mint a Mont Blanc kelő nap tüzére,
s vetnénk szerelmeinket, akik voltak,
azért a sohasem voltért cserébe.
S szorítanánk a százszor átkozottat,
nem éreznénk talán a szégyenét se,
sem gőgjét már a megcsalt áldozatnak,
mint sírba hullnánk bűnös életébe.
De nem fogunk ölében megpihenni
mogorva völgyeknek sem és csalános
erdő-magányban sem fogunk ’alunni’,
koldusként térünk meg az életfához,
s ha hullunk egyszer, így fognak temetni
a szél röhögte elkókadt virágok.
Ady Endre
A szél röhögte elkókadt virágok,
hulló kövek örülnek létnyi percnek,
és sorsuk mérve rétek gizgazához,
beteg áhítatban letérdepelnek.
sarat dagasztó álmos, szittya város
takarja fekete-piros szerelmek
didergő karját, s kába asztalához,
a mérsékelt csodákra gyülekeznek
álom-bakók és renyhe-lomha népek,
anekdotás, vidám halotti torba
s adomákba révül a bamba élet.
Már asztal alatt a tegnap, a holnap,
s hajnal felé, amikor összeérnek,
megtért próféták Istenhez hajolnak.
Babits Mihály
Megtért próféták Istenhez hajolnak,
feltört diók megnyílnak éles fényre –
mert így rendeltetett: ki él, maholnap
belátja úgyis, útja Ninivébe
sodorja így vagy úgy, mindegy az Úrnak.
Zsarolt követének nem mindegy mégse,
ahogy szeretné, megszólalni úgy, vagy
megnyitni száját utált szentbeszédre.
S ki ne unná a tompa pusztaságba
ordítani bősz igéket, hogy aztán
a félbolondok töviskoronája
alvadjon homlokára, mikor fogytán
a gége, hol mert kiáltott szó hiába –
láncolt hajók ringnak a Tisza partján.
Juhász Gyula
Láncolt hajók ringnak a Tisza partján,
mint őszi, impresszionista festmény:
megannyi roncs, élettelen maradvány,
tükörbe néz a realista estén.
Se víz, se hold ezüstje – eső szitál,
se szél, se szélvihar – csak úgy szemerkél,
kopogó utcák, kihalt Na’Conxypán,
napos vidékünk szürreális csenddé
ekképp mosódik kórtermek zugában,
mint őszi éggé szerelmeink szeme –
a túlsó part már telis-tele tájjal,
szelíden ringatózó öbleibe
bárkák merülnek elszakított lánccal,
és dzsinnek álma és hegyek deleje.
Tóth Árpád
És dzsinnek álma és hegyek deleje,
mágnes mesék megittasult hajója
mint csónakos virágú szép rekettye
a légre leng, s a lázas hegylakóra
csillagpléddel terül a hamvas este,
s halk, esti sugárkoszorúba fonva
horpadt völgyek zihálva és hörögve
enyésző karjuk nyújtják, s botladozva
kúsznának fölfelé a fázós ösvény
már holdba-ködbe vesző éterútján,
az éjbe kapaszkodó ormok csöndjén,
hol tejfehér a hó az ég hajlatán,
s egy fogyó hold szikkadt homlokán a fény
fehéren csillanó karcsú porcelán.
Kosztolányi Dezső
Fehéren csillanó karcsú porcelán,
konyhában gőzölgő kávé illata,
fáradt hold pihen a csarnok oszlopán,
kamilla felhőben kisgyermek szoba.
Míg hajnal színezi alvók homlokát,
a felriadó álmatlan ablaka
szikrázó bálteremre nyílik, s tovább,
hol már az ősreggel dereng, hova
hiába mered a sárral dicsekvő
és bamba próféták vak csődülete,
hallgasd csak: koccanó poharak csengő
találkozása, titkok lehelete,
mint álmos ingaóra és merengő,
szelíden kattogó sínek éneke.
József Attila
Szelíden kattogó sínek éneke
skandálja penészes külvárosokban
a dörömbölő időt, és semmi se
lendül, csak mászik vagy elszáll a porral,
s azon tűnődik, miért is pont ide…
s az értelmetlen miért után nyomban
a málló lélek elmereng hulljon-e,
vagy béküljön titkos akaratoddal,
a biztosan bizonytalanra várva
a mindentermő semmi bokra alján,
hol minden dolgok vége: úgyse, hátha,
hol minden semmi: mégis, s ahol talán
már készül csendet verselők halála
szálló homokban elfoszló eclogán.
Radnóti Miklós
Szálló homokban elfoszló eclogán
egy asszonyarc és naptestű pásztorok
tépett emléke leng, míg a rácson át
zseblámpák irgalmatlan fénye csorog.
A megszakított film nem pereg tovább,
a szem kinéz, és végleg lehorgonyoz
a drótkerítés szűrt világainál,
s még egy utolsó szemlélődésbe fog,
hogy minden apró részlet megmaradjon,
hogy úgy hatoljon az Úr szemeibe,
ahogy golyó fúródik át a tarkón,
és test zuhan nyöszörgők testjeire.
Ahogyan éjszakánk falába markol
ázott plakátok ikon tekintete.
Pilinszky János
Ázott plakátok ikon tekintete
legördül és a deszkarésbe pottyan,
az utolsó nap törmelékeire,
hol alvó szegek jéghideg homokban
már készülődnek, hogy az ősi rendbe,
mint figyelő vadállat, oly nyugodtan
megtérjenek a visszahívó jelre,
az infra-éjben szeles csillagokkal.
És visszatérnek majd akkor éjszaka,
és minden úgy marad, mint a lehántott
testetlen idő beomlott udvara,
csorog alá, csorog az üres árok,
míg rímtelen gubbadásba omlanak
az agyperzselő, nádfedeles átkok.
15. szonett
Az agyperzselő, nádfedeles átkok
hattyúhörgése híg latyakba fullad,
a sártalány, az istenverte átok
vénánkba mártja a kiszáradt tollat;
és balladákra fűzve asszonáncot,
jégversétől a lelkünk is felolvad,
s a szél röhögte, elkókadt virágok,
megtért próféták Istenhez hajolnak.
S láncolt hajók ringnak a Tisza partján,
és dzsinnek álma és hegyek deleje,
fehéren csillogó, karcsú porcelán,
szelíden kattogó sínek éneke;
szálló homokban elfoszló eclogán
ázott plakátok ikon tekintete.
1981
