VASS JUDIT
DON
kanyarban, kerékpárral,
derékig a hóban,
úri Magyarország,
csatlósnak küldi fiait valótlan
célért dögleni rakásra,
állatként pusztulni el ─
az olvadásra,
nem marad lélek,
csak névtelenek teste,
úri Magyarország
itthon maradt restje,
átírja a poklot győzelemre,
hősies, hazafias tettre,
és küldte mindet,
aki nem kellett a honnak,
mert mások voltak,
másképpen gondoltak,
küldte kerékpárral
derékig a hóban.
Emlékezem,
derékig szennyben, szótlan.
VASS JUDIT
VOJTINA IMÁJA
a kora hajnalt szerettem mindig,
a robbanás előtti csendet.
Én mondom, Uram, csinálhattál volna
másképp is rendet.
Megúsztunk volna sok zagyva elmét,
úgymond bölcseket,
mert ugye, ki választja most szét
poklaidat, meg a mennyeket?
Kezdem érteni Ninivét,
s azokat is, kik nekimennek.
Na, rám, Uram, ne számíts.
Ennyi is elég egy ilyen cetköpetnek.
Tévedtél, Uram,
és hazudott a naptár.
Ideje, hogy lustán elheverjek.
A szó tiéd, enyém a heverés.
Majd üzenj, ha Ninivében rend lesz.
VASS JUDIT
NEM A VALÓ HÁT
csak redundanciája,
istennő segélye, emelni átba,
ahol még elviselhetők
a bugyrok absztrahálva.
Leejt vagy emel a hullámzó idő,
emelt, hát asztalod megteríthető.
Időnként vendéget hívsz,
s a tálba batiszt szalvétát teszel,
ahogy az illem kívánja,
aztán ahogy sora jön: a hallhatók,
tányércsengés közt vicces jambusok,
s bár két fogás közt a sznobot lenézed,
nem úszod meg a csattanót:
mert holnap maradékaidra gyűlnek
leejtettek, fedél nélküli szörnyek,
csavargók, népek páriája
komfort szemét közt guberálva,
a láthatók.
De jönnek láthatatlan, egy szintről följebb,
ahol még telik, ki tudja, miből:
a plebejus gőg.
Nem guberál, csak áll a járdaszegleten,
hol élni-halni már esélytelen,
s mért marad innen, íme a tényleg-bökkenő.
Talán mert biztosabb.
Kezed puritánul, gép nélkül mosogat.
VASS JUDIT
NÉZEM
az időt.
Nevetőráncait
egyre mélyíti a tér.
Na hiszen! Ennyit ér
hiúság, maszlag, kence.
Már nem segít rajta
photoshop-lencse,
semmi szoftver.
Isten nem bottal ver,
hanem téridővel.
Időnként hülye térítőkkel.
Hallgatom dumájuk:
na hiszen, szép is lenne,
ha vén bolondként hinnék benne.
Hallgatom az időt, a teret.
A görbülő tengelyeket.
Mi mindent nem tudtam meg,
borzalom.
Agyam csak berzelem:
tán jobb lett volna mégis
varrónőnek lenni.
Szókratész röhög: ennyi.
Nahiszen.
Az idő meg se pisszen.
Görbül itt minden.
A filosz röhög,
végül eloldalog.
Elpereg,
ahogy József Attila mondja.
Nahiszen.
Itt már nincsen dolga.
Intézik azt bolondok, eszelősök.
Nézem az időt.
Míg pofáznak, főzök.
VASS JUDIT
ÚJMÚLT
„és Eszter nem emlékezett,
de bólintott készségesen”
(Krasznahorkai László)
Wenckheim kilenc
és Marika hat
bőröndjében
nem volt
semmi személyes,
a báró finom
anyagból varrott
ilyen-ember-nics mérete
nem illett
sem a Városháza,
sem a Kossuth tér
hajléktalanjaira.
A zakó és nadrág
szaporítás
nem segített rajtuk,
de legalább megalázta.
És ég a város:
Dante háza,
a Gribojedov,
a Gogol Összes,
Donkihott és Bulgakov,
meg a
MAGYAR ÖSSZES.
Ott ég a Csipkebokor
benzinbűzében,
és nem ég el,
mert
Annuska mindig
kilöttyinti az olajat,
s valahogy mindig
a megfelelő helyre.
VASS JUDIT
KEZDETBEN
volt a kert,
valami nagy, asszonyi meleg.
Rágyújtott,
aztán tollat fogott, ecsetet.
Szép lassan kinőtte szerepét,
szövőgyárak ködét és göthös ablakát,
csak fonta tovább a holdat.
Most kódot ír és homunkuluszt
termékeny programoknak.
Kezén a finom erezet
repedt és boros poharak csendje.
Bölcsek és poéták kimódolt önszerelme
a tükörbe csak néha és szorongva néz,
mellet nagyobbít −
arca már csupa varrat.
Hol-nem-volt kerteken
legyilkolt vágyak vijjogva tarolnak.
Az asszony bekeríti házát:
csak maradj magadnak.
VASS JUDIT
ESTE
a kertben nem aludtam.
Kicsit fejembe szállt a bor,
s láttam,
amúgy is morfondírozol,
megint elemel a távol.
Az ittből
egyszer csak elhatárol
egy szóköznyi csend.
Újabban szokásoddá vált
egyedül, ott bent
fűzni tovább a mondatot,
észre se vetted,
hogy már áthallgatod,
kérdések közt a válaszok
nem válnak testté,
se hang, se kézmozdulat
nem jelzi többé
a kimondhatatlant.
Pedig én
épp mondani akartam,
ismerem ezt:
a zajban egyre csendesebb,
lassúbb ütemre váltó percet.
Igen, tudom, van az úgy,
hogy a világ nélkül könnyebb ─
így igaz.
De már jöttek.
A megírt jelenetnek
én csak makacs közönye voltam.
Ha visszapergetem magamban,
megint öklöt szorít az esztelensége.
Dühödten újraszüllek,
s nagyon vigyázok,
Galileában ne vegye senki észre,
ki fia-borja vagy.
Elfenekellek,
ha nem húzod meg magad.
VASS JUDIT
CSAK
húsz percet kellett várni
a tornác kényelmes nádfonatán,
Jasznaja Poljanán
már zenitre gördült a nap,
Rainer Maria
sosem volt még boldogabb
istenváró
az üresedő fényben,
CSAK
egy másodperc állt készenlétben,
döbbenni, csalódni, megbocsátani
és érteni egészen.
VASS JUDIT
Pilinszky János
Ázott plakátok ikon tekintete
legördül és a deszkarésbe pottyan,
az utolsó nap törmelékeire,
hol alvó szegek jéghideg homokban
már készülődnek, hogy az ősi rendbe,
mint figyelő vadállat, oly nyugodtan
megtérjenek a visszahívó jelre,
az infra-éjben szeles csillagokkal.
És visszatérnek majd akkor éjszaka,
és minden úgy marad, mint a lehántott
testetlen idő beomlott udvara,
csorog alá, csorog az üres árok,
míg rímtelen gubbadásba omlanak
az agyperzselő, nádfedeles átkok.
VASS JUDIT
„Écrasez l’infâme!”
Semmin és túl istenen,
ne hagyd, hogy csúszni kényszerítsen
a beléd erőszakolt szégyen!
Isten, ha van, nevet,
vagy zokog – ki tudja ezt?
Te csak röhögj nyugodtan
a babonás-máglyás szutyokban.
Az élet él és élni akar,
röhögj versben, szoborban!
Miénk a nevetés, az éden,
ó, hatalom, a földtekéden
vihog mind, ki élni akar,
és nem gátolja örökké semmise,
Écrasez l’infâme, Arouet!