VASS JUDIT
BORONGÓS
kedvem járja
szűk és alacsony ég,
húzzad csak, húzd alája,
sírva vigad az ész.
Kartondobozba várja
magát a horizont,
tátong a semmi szája
ritkuló polcokon.
Életem lejtős útja
regös és balladás,
Nem aki fut, vagy talpal,
falon fekete kéz,
csak az egyetlen isten
hamvaszt, ha műve kész.
Légy, ami lennél, múlás:
fölötted fű, ha nő,
kacagó szél, ha fújják,
könyörtelen idő.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SZEM
Kilencedik osztály… Legjobb meggyőződésem ellenére feladom az Odüsszeia 9-12. énekét, amelyben Odüsszeusz elmeséli kalandjait. Szövegismeret röp, megadok 5 szót, le kell írniuk, milyen cselekményrészlet jut eszükbe róluk. Lehet intelligensen tévedni, a feladat könnyű – persze, csak annak, aki olvasta. Aki csak olvasónaplót vett kézbe, lebukik.
15 éves fiú ül a papír felett, szemében már készülődnek a könnyek. Súgom: olvasta? „Igen, de nem értem.” Mögötte egy másik SZEM küszködik, látom, az írás is nehezére esik, mármint a fogalmazás.
Túlvagyunk a sokkhatáson – én is, az Antigonét már szemelvényezve, együtt olvassuk, értelmezzük. Én vagyok a magyarról magyarra fordító. Megerednek a neuronjaik, okosakat mondanak. Csak felelni ne kellene, összefüggően beszélni a közösen átvett anyagról. Néha kétségbeesem, de gyúrni kell.
SZEM is megszólal, azonnal tudom, hogy hívő, a jézusi fajtából. Türelmes, odafigyelő, nyitott. Kicsit félek, mi lesz, ha hitét majd „sértik” egyes szerzők, vajon hogy veszi a fausti akadályokat? Közben megtudom, hogy matek a terepe, ami irodalomórán zajlik, kicsit zavarba hozza tán, de látszik, érteni akarja. Ritkán szól, néz. Küszködik.
Tizedikben – már nem emlékszem, mi volt a kérdés, amit szinte mindenkinek feltettem – azt válaszolja: „Hagyom, hogy neveljen az élet.” Nézek, és hallgatok nagyot.
Tizenegyedikben mondom, lehet írni recenziót vagy előadást tartani bármilyen könyvről, amit érdekesnek találtak, és ajánlanák a többieknek. Megvárja, amíg ráérek, és megkérdezi, beszélhetne-e a Sapiensről? Harrari? – kérdem kicsit hüledezve. „Igen.”
Kicsit leszúrom, hogy nem szólt előre arról, hogy Belgiumba mennek egy Erasmus-csoporttal akkor, amikorra kitűztem a témazárót. De már el is felejtem, valahogy szóba kerül, hogy éppen a 21 lessons for the 21st Century-t olvassa – azonnal lecsapok, adja kölcsön. Mondja ráér, úgyis órákig szótározta az első oldalt. Ismerős. Én is így kezdtem angolul és oroszul olvasni 16 éves koromban.
Érted? Belgiumban megkereste angolul, vagy itthonról rendelte meg. Kilencedikben alig tudott egy féloldalas fogalmazást kihozni magából. De miért is kellett neki egy idejétmúlt, kőkorszaki tanterv szerint közelebb jutni az irodalomhoz? Mennyi elvesztegetett idő, amiben bűnrészes vagyok ─ de hát hiába beszélünk…
Adassék neked a te igyekezeted szerint…
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
BEHALSZ
Minden idők egyik legkönnyebb középiskolai felvételije magyarból – gondolom, miközben a harmadik maximális, 40 pont körüli dolgozatot javítom. Hirtelen elbizonytalanodom…jönnek egymás után a 10 pont körüliek, néha egy-egy 20 pont tájékán…nem akarom elhinni…olvasom a fogalmazásaikat…végül is a többség teljesíti a tartalmi-szerkezeti követelményeket, 10-ből többnyire 6-7 pontot elérnek. De mire… A helyesírási hibákért max. 2 pont vonható le, a fogalmazási-nyelvhelyességiért max. 1. A kiemelkedőt pontokkal kiemelni nem tudod…az átlagos éppen ugyanannyit kap.
Minden idők igen nagy megdöbbenése…bár nem tudom, miért…mióta mondjuk, hogy nagy bajok vannak a magyar nyelv és irodalom oktatásával, és ez most már komolyan visszahat a többi tantárgyra is…kiáltó szó a pusztaságba…letorkolnak…nem vagy elég nemzeti…már csak legyintesz…te, nem elég nemzeti?…elegem van ebből a „nemzeti” mantrából is.
Most már többéves tapasztalatom, hogy akinek általánosban anyanyelvi tanára volt angolból, sokkal jobban, nagyobb szókinccsel, folyékonyabban beszél angolul, mint magyarul…csak jelzem…
Kilencedikben kérdezem, kellett-e általánosban összefüggően felelniük…35-ből egy, azaz egy emeli fel a kezét…Más szakos kolléga hozza nekem az osztály esszéit hüledezve…most hogy mondjam el neki, hogy a fogalmazni-írni tanítás nemcsak a magyar szakos feladata…hogy igenis tessék rendszeresen szóban is feleltetni, nemcsak témazárókat-teszteket íratni, igenis tessék kijavítani a nyelvhelyességi hibákat is…
Mi, magyarosok nem tudjuk megtanítani biológiául-kémiául-történelmül artikuláltan fogalmazni…ezt néha eldohogom, de minden marad a régiben…”nincs idő feleltetni”…hova rohansz…szóval már inkább befogom a számat…és hálás vagyok azoknak, akiknek ezt nem kell magyarázni.
Nagy bajok lesznek…nagyon nagy bajok VANNAK. Csak jelzem.
Hányadszor írom le, hogy Arany János és Németh László (egyikük sem liberális nézeteiről híres, ugye) tudták, hogy a felnövekvőket először kortárs irodalommal kell rászoktatni az olvasás szeretetére, olyannal, amelyiknek a nyelvállapota közelebb van hozzájuk, ezért a klasszikusokhoz is könnyebben eljuttathatók később. Németh László ráadásul tantárgyi csoportokban, modern szóval modulokban gondolkodott vásárhelyi programjában. (Újabban a finnek fedezték fel.) Abba is hagyom, mert hallom a nemzethalált kiáltók kórusát… Erre behozzák az új-középkori Nemzeti Alaptervet, amivel visszaesünk száz évet. Hja, előre, nem hátra. Hiába a magyarosok halálsikolya…a politikus jobban tudja…be is kerül az oktatás a Belügyminisztériumhoz…az magyar áfium
Szóval értelmes magyar gyerekek a saját szellemi szintjük alatt dadogják az anyanyelvüket…be is írhatnánk a bizonyítványba: A magyar, mint első idegen nyelv…
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SÁRGA
Baktatok hazafelé, megint ugyanazt a filmet fűzték be: előttem 10 méterre a felszéd cipeli elsős kisfia táskáját, a gyerek vidáman ugrál a síkos járdán. Jó időt baktatok, megint beérem őket, közben elgondolom, hogy a pendrive korában egy elsős elemis táskája nehezebb, mint amit elbír az anyja.
Köszönünk, először az anyával osztjuk meg tanári hétköznapjaink gondját-baját, nem nyafogunk, ez van. A lépcsőházban a gyerek felszabadultan közli velem, hogy visszakerült a sárgába. Persze, sejtem, hogy a magatartásáról van szó, hallottam már a gyerekfegyelmező merülő halakról és egyéb falra publikált szégyentáblákról, mert ugye nagy erő a nyilvánosság (pacsjótnaja daszká ala Szovjetunió).
Szóval rákérdezek: Sárgába? Igen, mondja büszkén, ha jó leszek, visszakerülök a zöldbe. Az anya látja tétova mimikámat, megmagyarázza. Bizony, voltunk már a pirosban is. Az a rossz magaviselet. De már nyitom az ajtót, jó pihenést kívánunk egymásnak, közben eszembe jut Jutka néni a falusi elemiből, aki egy év alatt tanított meg minket integráltan folyékonyan olvasni úgy, hogy amikor bekerültem másodikban a főváros elit elemijébe, rám szóltak, hogy egyelőre szótagolva olvassak. Nehéz volt visszaszokni…aztán leszokni a plebejus gőgről. Szóval, visszaestem a sárgába. Érdekes: hittanból nem emlékszem pokolra, csak arra, hogy az oltárt rajzoltuk, míg a plébi mesélt, Jutka néni meg mindnyájunkat kezet mosni küldött szünetben, se piros, se sárga, se magyar, se cigány, na, menjetek kezet mosni, és ne rendetlenkedjetek. Ennyi. Felkiáltójel nélkül.
Öregszem. Unom a felkiáltójeleket, a magabiztos tutikat, ahogy belém lök a megállóban, vagy gyomorszájon vág a lapos pillantásával. Nem érdekel, már csak a kijelentő mód. Ez van. Ez nincs, vagy mégis. Mindenesetre mossatok kezet. Az áthallást hagyjuk. Intézi már azt a könyörülő Isten.
VASS JUDIT
EZ
már a tizenharmadik.
Illetve épp most ér véget.
A nagy elszakadás:
hagyni francba az egészet…
két palóc Büchnerről beszélget.
Szontágh meg Madách uraknak
ugyan miféle eszmék kínja fáj?
Sárban-latyakban.
Röhej ez, kérlek…
S lám játsszák
a világ összes színpadán.
Ott ébredek fel újra és újra.
Történünk, élek.
VASS JUDIT
LEHETTEM
volna iktató, varrónő,
prím szám, tűzeset.
Lehettem volna én,
kint-bent teljesebb.
Lehetek még – na ez érdekes,
„túl, hogyha várnak” gondolat.
Ne mosolyogj, gondolt csak át:
neuron, mosoly, s mind, ami közte –
végtelen s egyetlen mozdulat.
De oktató lettem, ha már tanár,
bentről vezérelt gondolat,
szívem, míg vágyat érlel,
nem pontozok le sorsokat.
Lehettem volna iktató, varrónő,
prím szám, tűzeset.
És nem tudnék kevesebbet arról,
ami valóban életes.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT ROMÁNC
HORPÁCS OSTROMA
Mikorra megérkezünk, láthatja minden bolond az ősfás parkban, ott, ahol valaha Szontágh Madáchcsal luciferkedett…
Szóval ott ül a jó öreg, hová az utókor szoborja , a padon. Nem lehet meg nem ölelni, még szinte meleg. Hagyom, hogy szarkazmusa átjárja karom, szívemig a lelket.
Humor ez, de íme, Ilonka kötényt bont, asztalt terít. Nem szabadna pedig, járja is a falu szája: azért hízlalja, ne vessen szemet más az ő urára.
Palócom kibont az ölelésből, bronzlábain töredezve-recsegve becsoszog.
Az ebédlő mellett a falunak állított szószék se prédikál vegánt… a gazda ablakon át leveti huncut szemek maszkját, és nekilát a sztrapacskának…
Ilyen jót csak itt csinálnak…és még kiszól nekünk: aztán Pesten, ha járnak, üzenem a mamelukoknak, Kálmán apátok csókol, vagyis Kubica, a cica…
S már levegőt libbent a kupica, a pocakosra Mauks Ilonka mennyei szemet lövell, mert mit neki Trisztán és Izolda, az álompáros pártedlit köt az égi mosolyra: egyél szentem, nekem nősz nagyra…
s az ősz pár szemét legelteti a polcokon… már német földön is híres…a sztrapacskán csillog-villog szalonna, szerelem…
Minket visz a busz tovább, Csesztvére, Alsó-Sztregovára…Palócföld innen eső része ma fekete folt…elnéptelenedő, magányos falvak…nem megállt az idő…beomlani készül…akár az anekdoták…
VASS JUDIT
ÁBÉCÉ
Á-val eldugott presszókba ültünk,
hol ventilátor nikotint lehel,
s tejszínhabban vérző
meggyszemek életük bánják.
BÉ érezte az unalom báját,
s azt hiszem,
utálta a hangsúlyos verselést.
CÉ-vel elhittük, ép marad
pincébe tuszkolt lélek.
DÉ sosem hazudott:
kenyeret tört,
és kerékbe ártatlan igéket.
É nem jött soha el…
Sosem tudjuk meg:
vajon visszanézett?
Olyan magától értetődőn hordta
szemöldökén a messzeséget.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
LASSULJ
A Slow (down) mozgalom vagy eszme egy ideje már fel-feltűnik a facebook által nekem kínált hírek között. Rákattintottam. „Arckönyv” manipulál engem, én meg őt. Arra kattintok csak, amit látni akarok. Tudatos facebook használó lettem.
Slow down. Ezt már régóta próbálom. Nehéz ebben a munkamániás, stresszes, szociáldarwinista világban. Igen, abban élünk. Tetszik, vagy nem.
SLOW DOWN.
HOVA ROHANSZ?
A kollégáimnak azt szoktam mondani: szedálom a gyerekeket. Nem berontok az órára, és uzsgyi tananyag, hanem előtte szedálom magamat és őket – kisebb-nagyobb sikerrel. Az iskola lényege a nyugalom és kiszámíthatóság.
Igenis, óra elején beírom az e-naplóba a hiányzókat, adok 5 percet felelés előtt az átnézésre, szünetben úgysem teszik. Miért is tennék? Nekik is pihenni kell. Persze, nem fogják fel a lehetőség súlyát …de ez az már az ő bajuk.
A felelőnek ki kell jönni, és mintha előadást tartana, üdvözölni a hallgatóságot, felvázolni, hogy miről fog beszélni (artikuláltan, irodalmi stílusban), és utána a többieknek a megerősítő kritika alapján értékelni az előadást, mondjuk, József Attila avantgárd verseiről.
Lenyugszunk.
Odnánk – ha 45 percen túl is hagyna a világ.
Ha minden órán így lenne.
Ha minden órán artikuláltan kellene szóbeli feleletben számot adni a tudásról.
Hányszor halljuk, hogy az életben sikeres az lesz, aki jól tud kommunikálni! Nem tud mindenki. Von Haus aus kevesen hozzák a jó beszélőkét, az olvasottságot.
Az átlagos iskolában iszonyatos kommunikációs-fogalmazási hiányosságokkal kell megküzdenünk. A pirossal sűrűn aláhúzott dolgozatból a gyerek még nem fogja tudni jobb stílusban megírni a következőt. Ehhez szóbeli és írásbeli segítség (pl. didaktikusan, nem esszé stílusban megírt tankönyv) kell. És az órán irodalmi norma. A szlenget, a káromkodást megtanulhatja az utcán. Mi is ott szedtük fel. Az „úgy káromkodik, mint egy Kocsis” igen elpirulna, ha hallaná a mai magyar közbeszédet…ott csordogál az iskolai folyosókon. „Melyik az az arany szájú?” – szoktam kérdezni. Rögtön érti. Érdekes.
SLOW DOWN.
Ne félj nevelni. A digitalizációban, az innovációban a gyerekek előttünk járnak. Nekünk a humánum tovább örökítése a legfontosabb feladatunk – ebben biztos vagyok. Sok minden más nagyon bizonytalan.
SLOW DOWN. BE HUMAN. WE ARE NOT ROBOTS.