VASS JUDIT
ÉS
ne szüljetek múltakat,
halottak fogják ceruzámat.
Fognak, hogy tudjak
élni az utánnak.
Ha kell,
rovásírással vésem:
a holnap kell,
benne Arany,
Nem építek múltakat.
Köröttem ország,
Minden csak olvasat,
s valami még
valami mindenképpen.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
MIÉRT E LOM?
Amióta rájöttem, hogy ennyi kötelező óra mellett az egészségemet kockáztatom, ha ugyanolyan elánnal dolgozom, mint mondjuk, 1 éve, azóta vigyázok magamra. 60 éves vagyok, sok mindent már rutinból csinálhatnék, ritkán teszem. DE! Fölösleges energiát már nem feccölök lényegtelennek tűnő dolgokba – aztán ráfázom.
A pedagógiáról és a környező világról nekem már csak Feynmann híres tétele jut eszembe: „A pedagógiába fektetett energia megtérülése általában igen csekély, kivéve azt a néhány esetet, amikor teljesen fölösleges.”
Angolóra. A csoportból szinte mindenki emelt szintű érettségire készül, kinézek hát egy jó kis Listeninget korábbi érettségikből. Már nem hallgatom meg, letöltöm a hangfájlt, lefénymásolom a tesztet kicsinyítve, kétoldalasra, hogy ne használjak annyi papírt – tudom, van gazdaságosabb, digitális átalakítási módja is, de erre nekem már nincs kapacitásom, magyart is tanítok.
Kinyomtatom a javítási útmutatót, s miközben a gyerekekkel együtt hallgatom a szöveget, ellenőrzöm, hogy jó-e. (Persze, azt kellene tennem, hogy előbb végig hallgatom, és megpróbálom magam megoldani. Így lenne helyes – mondjam, vagy mutassam?)
Péntek, utolsó óra. A gyerekek csendes megadással látnak hozzá a feladathoz, amikor tudatosul bennem a Task 2. A téma: Hogyan tudjuk árulkodó jelekből: arckifejezés, testbeszéd megállapítani, hogy valaki hazudik-e. Ajaj. Ebből baj lesz.
A gyerekeknek rajzokat kell összekötni a képleírásukkal. Az még csak hagyján, hogy a rajzok nem egyértelműek, de az elmélet…Szűzanyám! Állítólag egy komoly pszichológiai tanulmány a szöveg alapja. Pl. ha valaki mutogat, eltakarja a száját, felhúzza a vállát stb., lehet, hogy hazudik, sőt, „dishonest”. (Közben végig gondolom magamat kívülről nézve.) A feladat után szólok. Ezt most gyorsan felejtsék is el, eszükbe ne jusson így méregetni embertársaikat. Évtizedek óta nézem, látom az embereket.
Soha nem hazudok, legföljebb (elég gyakran) nem mindig mondom ki, amit gondolok. Szigorúan etikai szempontból ez is „hazugság”, de ezt az álláspontot senki nem tudja megvédeni. Hagyjuk az „őszinteséget”, mint hívószót. Hócipő…
És akkor megint megtanultam: tanár energiát nem spórolhat meg, ha komolyan veszi azt, hogy emberségre és gondolkodni nevel.
Lassan több, mint 100 éves a tömegoktatás. Ennél többre is vihettük volna. És akkor csodálkozunk a konteókon. Félórával ezelőtt hagytam ott a közösségi médiát – mivel mindegyik oldalt figyelem, hogy értsem a logikáját (hiszen tanár vagyok), elegem lett az ilyen-olyan oldali összeesküvés-elméletekből. Egymás hergelése – komoly szövegértési hiányosságok értelmiségiek körében is…
A tanár munkájának legfontosabb része, hogy gondolkodik. Folyton. Mielőtt valamit bevisz az órára, vagy ott kimond.
Jó hétvégét! 😊
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ORIGAMI
helyszín/idő: tanári, fénymásoló, hajnal
szereplők: na kik?
jó reggelt…kinek jó … valakinek biztosan …hagytál benne rózsaszínűt? …mért kérted? … ja jó mert ez osztályozóvizsga lesz… ha legközelebb is színes papíron szeretnél dühöngeni dobj meg egy emillel teszek bele olyat amilyet szeretnél … úristen becsöngettek… az nem lehet én nem tudok késni … dehogynem erős akarattal bármit lehet…ja tudom az agyban dől el … egyébként én sem késem soha de hagytam már ki órát … na látod ezt én sem hagytam ki … harmincnégy év kemény megtartóztatás után benéztem egy lyukasórát … remélem hallod hogy behódoltam a be igekötő diktatúrájának …a kölykök persze nem jöttek értem és miután rájuk förmedtem hogy miért nem azt válaszolták hogy azért mert az első ofőin azt mondtam hogy ha egyszer nem érnék be csengetésre már jöhetnek is a temetésemre … én nem emlékszem erre de visszaszólok illetve beszólok és jöttek? …nem …mondják vihogva… na jó feljelentem magam a dirinél …lakonikusan közli hogy majd valamikor tartsam meg az elmaradt órát… na az lett volna plusz-szemétség a diákkal szemben… na csá délu tali…délu kedves kollégák mondja újdiri … tudom fáradtak … kapnak 45 másodpercet hogy abból az üres lapból hajtogassanak valamit…M majdnem kiskorú kollégám seszperc alatt összedob egy Noé bárkáját Noéval, állatokkal… én meg egy csálé négyzetet …nem baj Jutka … a tiéd egy lapra szerelt IKEA-hajó … mondja M…mert ezek a mai fiatalok…na vedd ki azt a rohadt kék papírt mert dolgozatot másolnék
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ÚJÉVI FOGADALMAS
„A tanárnő milyen újévi fogadalomra készül?” Nézek nagyot. Nézésem pogány. „Semmilyenre.” – vágom rá azonnal. Soha nem teszek újévi fogadalmat. Eleve vesztes csatába nem rohanok.
Most, hogy a nebuló kérdésének immár egy hete ─ kezd esni tantuszom. Szokás szerint a tömegvonzást taszító lassúsággal, mert bár elég értelmes volnék, megvilágosodásaim nem üstökösként nyargalnak át (amúgy eléggé magas) lelkemen. Szóval tényleg. Soha.
Talán kétszer határoztam el, hogy mepróbálkozom a nikotin csökkentésével, akár sikerülhet is, ha kéznél van a jó öreg szkepszis. Annyi eszem azért volt (elvégre mire való a borúlátás), hogy nem tettem publikussá, csak a kudarc után pöffeszkedtem egy kicsit a héroszi viadallal. Hisz a kudarc nem érdekes, hanem a hozzá vezető út…az igen! (Lila hajat kapok, amikor a Tragédia eszmei mondanivalójaként „s az élet célja e küzdés maga” sort idézik a tizenharmadikból. Tényleg? Akkor mi a jó fenének írt még hozzá két színt? Ja, nincs is jobb, mint a l’art pour l’art araszolás, csak izzadjon az ember! Az jó. Méregtelenít. )
És most egy lassan derengő epifániám kezdődik: merthogy én igazából naponta fogadkozom ökölbe szorított haraggal, hogy na most elég, és dögöljek meg, ha törődöm a világgal, a világ ezer bajával (igaz, ezt nem ősi nyolcasban gondolom), szóval naponta legalább négyszer hányok füttyöt.
Fiatalon profi voltam az Epilógus negyedik versszakában, persze, ma is lócsiszár legyen a talpán, szóval letörlöm.
Egyszer egy tanácsot komolyan megfogadtam: csak vidám történeteket írok, de valahogy csak előbú a mélabú. Hogyne búna az a szerencsétlen, ha reggel fél nyolctól kettőig dagonya könyékig az emberi lélekben (irodalomtanítás címén), legfeljebb néha egy kis Fejenagy, meg mi vagyunk az új undokak, meg a pókok szeme koppan, de amúgy nemzethalál mindhalálig, hadd örököljön az a gyerek egy életre szóló pesszimizmust!
Szóval, akár meg is próbálhatnám: a súlyegyen nevében hátra lévő létem a HON van az a DERÜ? jegyében élem. Istenuccse, szertenézek s meglelem. Na persze, nem lesz könnyű, különöst, ha szétnézve kiül a „gyászkönyű”. Nem baj: félreállok, letörlöm. Szánj meg derü, de most rögtön!
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
AZ EJNYE MÁGIÁJA
Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…
😥
Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci ( azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva már azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.
De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.
Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.” Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.
Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…
Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok.” Bocsánat. Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között. 😂 😂
A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.
VASS JUDIT
PASSZÍV
Cselekszel,
létezel,
történsz,
mint klasszikus
nyelvtanban az ige:
közepet nem kínál,
hiába három,
figyelni kell az alany
nemtevéseire,
mint Nemes Nagy
versében a fákat:
hallgatnak, állnak.
A többi
szövegkörnyezet.
is van,
mint a mindenhol,
csak máshogy veszélyes.
Sminkel a szív,
és körmöt fest a lélek.
Menekül a princípiumba,
szerelem, munka−
mint kitartó testmeleg
oldalunkra.
a KÖZÖTT is van,
mintha volna.
Föld és ég viszonylatában
csak fák bírják ott,
és néha istenek:
tavaszig-szívig zúzmarásan.
VASS JUDIT
SZOMORÚ
dolog öregnek lenni:
már mindenen nevetsz,
és csak néha, felejtésnyit
forralod fel az agyvized.
„Nem lesz jó vége ennek!” ─
búslakodsz, röhögsz,
idézel verset, történelmet,
kávéd bölcsködve hörpölöd.
Vihogsz, ha posztol influenszer,
öreg vagy ifjú köbgyökön,
tudod, mi lesz belőle egyszer,
utánad Bábel, Vízözön.
Legyintesz: „Majd megtudjátok!”,
és tudnál unalmasabbal is
hozzájárulni őstudáshoz,
nem tudják azt, csak nagymamik.
Kemény dolog öregnek lenni,
istennél is türelmesebb
lenni magadhoz, úgy röhögni,
míg szemüvegedet megleled.
Üvege repedt, kerete görbe,
szemészhez kéne menni már,
egy füst alatt a röntgenekre,
idő temérdek: testre vár.
Furcsa dolog öregnek lenni:
a lélek bokába, bélbe búj,
marad belőle még a szíved,
testiség ez is: vadonatúj.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT SZILVESZTER
MOST
úgy képzelem, hogy Kiskőrösön zuhog a hó, egészen az, és ezen anya nem sejti még, hogy a Karinthy-karc mennyire igaz, habár csak viccel, s közben zsidó fiút vajúdik a DNS-isten, és nagyon is tudja: se Segesvár, se Barguzin, de ikerhalál és Abda. Csak egy kihajtott ing, egy viharkabát a nagy közös sírnak, hogy semmik vagyunk, míg a noteszbe írnak. S most nehéz nem hinni, hogy fiát az apa sokadszorra küldte, akkor épp közénk, huszonhat-harmincöt évre. Ágyban, párnák közt fekve ─ gondoljátok meg magyarok. Az apa valamit mégis tudhatott, hogy első fiát nem magáról nevezte. S lám a név megy tovább, de az arc színevált, névben él csak, többé nincs jelen, se eltemetve. Ki meri idézni, a hiányukkal farkasszemet nézni ?
Gondoljátok meg testvérek: emberarcunkat keresgéli.
VASS JUDIT
LEHET
riasztó a jelen,
én is aggódva figyelem,
próbálva újak szemével nézni.
„A facebookon túl sok a szöveg” −
mondja egy young lady.
„Too many notes”,
ahogy a császár
Amadeusnak mondja.
Miért is nyúlna,
kapaszkodna valamibe –
a szót sem érti,
de görcsös kezekkel
tömnénk fejébe idézni,
talán ha, hátha, −
és nincsen hátha.
„Nyugodj meg, lehet.”
„Too many notes”.
Ez itt a lassú lejtmenet:
lemarad Shakespeare,
Mozartnak,
túl sok hangjegye,
kihull a szó és eredete,
már csak
egy ritka szerzetesrend
őrzi betűkbe-kottákba bújva,
neked s nekem még rímel
„a béke ujja”,
Nyugodj meg, lehet.
Arany, Petőfi,
„tompa” emlékezet,
poros polcokra
„isa pur homu”,
görögök nem bújnak
Homéroszukba,
Goethe, „na hagyjál”,
régóta „smafu”.
Halunk.
Ez itt a lassú lejtmenet.
Mindig is így volt:
a múlt öregedett.
Ha fáj, ne hidd el.
Bennem is
nagyon boldogtalan,
hogy lassan vége van.
És jött a Holnap,
fején a headset,
kezében kütyü,
mellesleg rám se nézett,
de előre engedett.
Nem volt robot, de ember.
Nem értem őt, ő értett engem.
Hogy előre engedett,
szépen megköszöntem.
Nyugodj meg, lehet.
Ne légy a létnél türelmetlenebb.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY
APOKRIF
A kukoricásban esteledett, ágyú már csak távolból dörgött, ingbe dugott üzenet, gyászba csak rövid időre öltözz, aztán dobd el a fátyolt, fejfát ne keress, szörnyű idők ha jönnek, nevem el ne árulja nevedet.
„Mit én irnék, azt hihetőleg már sokan, igen sokszor megirták s még megirják, jobban, sikeresebben, miként gyakorlatlan kezem azt képes lenne…” (Szendrey Júlia)
És jött Haynau bizalmasa: vagy vele megy szeretőnek Bécsbe, vagy kiutasítják, előtte persze, kissé meghurcolva. Inkább gyorsan férjhez ment. És hallgatott. Petőfi holttestét vagy eltüntette Bécs, vagy élt, és akkor biztosan üzent. És Júlia hallgatott.
Ha órán elhangzott egy név, rohantam a könyvtárba, hogy elolvassam, amit írt, azután azt, amit róla írtak vagy összehordtak.
A múzsák élete nem izgatott, a nagy leleplezések, a szerző úgyis látszik, mire végig olvasod. A honvéd özvegyéről lehull Arany, a nyárspolgár, mint Jókainéról Petőfi prűdje, nem kellett utánajárni, hű-e. Magadtól is rájössz: zsenihez tartozni életveszély, hacsak nem vagy magad is „bolond”, igaz, akkor eleve halál. De mindegy is: az „istenadta” bornírt fantáziája, vámpír szája úgyis megtalál.
Így tehát eszemben sem volt taposni Júlia eldobott özvegyi fátylán. Magánügy ─ gondoltam angolosan. Mi köze hozzá bárkinek is.
És íme, közünk van. Élt 39 évet. Nézem örökre zárt arcát ─ nincs Petőfi-vers ennyire beszédes.