Vass Judit oldala Posts

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

APRÓLÁNY

Aprólány kora óta ismertem, az éteri szépség és tisztaság volt szemébe írva akkor is, amikor 8 évesen együtt énekelte anyjával a huncut dalt: „Ne forduljál a fal felé, / fordulj csak a farom felé, /tegyed rá a jobb kezedet, / az meghozza a kedvedet.”– és kacagott, a maga ártatlan módján.

Az a fajta szépség és tehetség, amelyiket, el sem tudom képzelni, hogy valaki irigyel. Ha lenne ilyen, az csak nagyon nyomorult ember, vagy maga az ördög, de akkor ez az asszonnyá cseperedett aprólány maga az istenbizonyíték.

Azt hiszem, nem volt olyan tantárgy, amiből ne nyerte volna meg az országos tanulmányi versenyt ─ ha akarja. Anyja, kollégák lévén, megkért, hogy foglalkozzam vele: először oroszból, aztán magyarból, aztán angolból. (Másik iskolába járt, elvállaltam.)

Az angol volt a legsúlyosabb, vagy legdurvább, ahogy ma mondanánk, mert ekkor tanultam meg, hogy VAN nem képmutató szerénység is. Azt hiszem, azóta mondogatom: Én nem vagyok szerény. Nincs mire.

Mondom neki, ha már angolra jelentkezel, olvass irodalmat. Túl voltunk a Three Men in a Boat-on, Oscar Wilde-on, és akkor mondom újfent: Hamlet nagymonológját tudni kell. (Miért, kérdezte egy volt tanítványomtól a vezetőtanára, mikor fel akarta adni memoriternek. Mire ő azt válaszolta: Hát nem alap? Miért lenne? ─ kérdezte megint a vezetőtanára. Elbizonytalanodtam─ odom.) 

De térjünk vissza Aprólányhoz. Következő alkalommal hibátlanul felmondja angolul. Kérdezem, mennyi idő alatt tanulta meg. Kicsit gondolkodik, számol: körülbelül egy óra. Felüvöltök: Na, a fenébe, nekem egy egész napba telt, míg bezsibbasztottam. És ekkor nem nagyképűség csillan meg a szemében, hanem a komikumon való ártatlan nevetés.

Ezután nem csoda, hogy végezvén az egyetemen, az ő szakdolgozatát nyilvánították az év diplomamunkájának. Hja, nem olvasták újra az előző tíz évit, akkor annak lett volna a legjobbja.

Miért nem akarsz bent maradni az egyetemen? ─ kérdezi apja-anyja. „Nem akarok tudós lenni.” Nem is lett. Elment északra ösztöndíjjal, ahol megtalálta az igazit, azóta két gyermek anyja, én meg néha azon bosszankodom idézőjelben, hogy megmondtam a kolléganőmnek még, amikor gimnazista volt: Ő a legélesebb eszű tanítványom, valószínűleg zseni, de kérlek, ebbe aztán semmi ambíció nem szorult”.

Minek is, mikor azért jár ezen a földön, hogy aki ránéz, vele beszél, meggyőződjön a platóni ideák igazságáról. A szép, a jó és az igaz.

Igaza van. Minek ehhez PhD!? Ránézel, és meghozza a kedvedet az élethez.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉVI ÉRKEZIK

Néha eszembe jut az élet. Mert voltak idők, réges-régen, amikor a tanároknak volt életük is. Persze, mindig rosszul kerestünk, magyarul: szeretnénk mi látni azt a rendszert, amelyik megfizet minket…kac-kac. Időnk most is lenne, csak már energia nincs. És fogynak a nagy pillanatok órán, szünetben, tanáriban – pillanatok, amitől az iskola még „felnövelő közösség”. A tanáregyéniségek belefulladnak-szürkülnek az értelmetlen taposómalomba, még egy-két „celeb” emelkedik ki valami látványossággal, de az élettel való emberfaragás már a múlté. Nosztalgiázom…  

Évi egyenlő Ő, és nem téveszthető össze mással. Túl egyéniségen-típuson, egyszerűen Ő.

Úrinőt addig nem nagyon láttam, legfeljebb filmben, mígnem egy évnyitón feltűnt a színen, s kalapban libbent a nagyérdemű elé, úgyis, mint engedjétek meg, hogy bemutassam új tanárunkat, na mondom, ez aztán a figura mágika, fogja magát, és a kötelező fekete-alj-fehér-fentbe betipeg kompléban-kalapban, hja, ez egy úrinő, na ne, egy tanári karban.

Úrinő alacsony, tipegve-hunc-futva, egy hónap alatt belakta az épületet és a szóbeszédet. „Fiam, mért gondolod, hogy jobban utállak, mint a többit?” Úrinő kint-bent-vircsaftja maga a Nagybetűs, ami néha szembejön velünk, halandókkal is, ilyenkor lenyűgöződünk: mégiscsak van itt valami titok, megeszem a kalapom, ha ez a nő nem vajákos, nem mintha tudnám, mi az.

Évi úgy hordoz körbe szívet-derűt, mintha az természetes volna.

Van, tehát lehet. Évi, mint az ikszedik istenbizonyíték.

Ülünk a kávézóban, cigiznénk, de percek óta egy beszabadult dongó dühíti betoji lényünk, s minél hevesebben hadonászunk, annál nagyobb zajjal zúgja fejünk fölött a vészt köreit.

ÉVI ÉRKEZIK, előbb az apokalipszist, aztán annak okát érzékeli, és ahogy egy kalapos úrinőhöz illik, odalegyint a dögnek: Na, mész te a francba! Dongó ablakon ki… szóval, mégiscsak van itt valami vajákosság…

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

IN MEMORIAM BJ

A világ tele van karizmatikus emberekkel, egy jelentős részük, uszkve 50% nő. Szűk körű pályámon sok okos nővel találkoztam, az egyik ilyen BJ, volt csoporttársam, majd kollégám évtizedekig.

J maga volt a felvágott nyelv és sziporka, a legelmésebb riposztozó, akit ezért szerencsém volt csodálni és irigyelni, de piszkosul. Ha társaságban bor került az asztalra, mennyei békében igazgattuk „kékharisnyánkat” az irodalom igencsak józan tükörvilágában. Amúgy J nem volt könnyű ember ─ de melyikünk az? Én plö nagyon nehezen viselném el engemet, ha plö nem lennék magam a magam. 

J Kosztolányi-búvár volt, tanulmányokat írt regényeiről, egyszóval tudós tanár. 
Egyszer hamiskásan odasúgta nekem: Képzeld, referencia lettem! Szavakkal nem lehet meg sem közelíteni azt a kacér és magabiztos nőiséget, amivel közben a makeup tubust lezárta, majd végigpásztázta pilláit az Ugaron, mint egy kacagó szél. Mert az volt: szél és fergeteg. Beolvasni csak úgy tudott, ha elmenőben még félvissza fordult, odaszúrt valami epébe mártott concettót, majd ringva távozott hosszasan, megadva a módját. Férfinak ez azt jelentette: azért, mert eszem van, ne nézz kékharisnyának! Nőnek pedig: így kell ezt anyus, ha nem jöttél volna rá eddig. Ezt csak neki volt szabad.

Tanítványai rajongtak érte, s mert nem akarom a végére hagyni, szóval, egyszer csak ellibegett a halálos betegséggel, aztán porszemenként elhullámzott a Dunán. Az iskolai megemlékezésen zsúfolásig telt a díszterem és a szemek. R.I.P.

De most inkább arról, amivel megnevettetett.

Ülünk a szaktanárin, ő kissé arrébb egy szülővel, én alanyra várva javítgatok, de az atya zavart frekvenciája átszűrődik: „Drága Tanárnő, tudom, a fiamnak nehezen megy a helyesírás…” „Drága Apuka (leírhatatlan a kedvességbe lopózó maró irónia), kezdjük talán az elején! A gyermeknek nehezen megy … az írás. Tudja, mire gondolok, a betűk formálása.” Némán pukkadozom, apuka felszabadultan heherészik.

Aztán egy feledhetetlen nevelési értekezlet, bár mindegyik az. Történt volt réges-régen, hogy éleseszű-agyanagy kolléga (már nincs köztünk) a folyosói rend megszilárdítására tett javaslatot: felsőbb évesekből verbuváljunk kommandót (sic!), úgy is, mint pedagógiai eszközt. J, aki addig csendben javított, hirtelen csapkodni kezdett, előbb a piros tollal, majd a nyelvével, s miután látta, hogy ez is „átmegy”, ha nem szól, kezét emelinti, mint egy balerina. Jaj, mondom, ne! Hagyd!

„Nem érdekel az orgazmusa!” ─ szól oda félhangosan ─ s már emelkedik. Ezt is csak neki volt szabad.

„Szörnyű ez az iskola − dühöngött egyszer− nincs itt egy rezsó, hogy legalább egy lecsót összedobjon az ember!” Istenem, hol vagyunk már attól a mennyei hiánytól! Néha elgondolkodom, hogyan élné meg a jelent. Soha semmi inzultust, vaskalapos okíthatnékot nem nyelt le.

És melodramatikusan azzal kell befejeznem, hogy még nem fejeztük be vitánkat Novák tanár úrról. J a képből mindig kifele néző feleség pártján állt, és persze Hildáén, aki csokival öntötte le a dinnyét. Az „esztelen” élet pártján, ami olyan pazarlón bánt el ővele, s hiányával velünk.