Legjobban
persze, az tetszett volna neki, ha focilabdát hozok az órára, de a játékos
tanítás nem az erősségem, nem is áll jól, ha megpróbálom.
„Megrúgott”
– bambult bele a csendbe ─megrúgott, mondta megint, mint A Helység Kalapácsa, ki éles eszével
átlátta: „Bezártak.”
És
Janó nem rúgott vissza, holott a tanári és diákasztal alatti érintkezési
felületen egyértelmű volt a mozdulatom: nem véletlen odaérés volt az, de
szándékos és jól irányzott nyilallás bele a bokájába. Sunyi dolog, tudom, még a
bíró se látta, mert mosolygós-komolyan folyt tovább az óra és a rendszerváltás.
Már
sok volt a rovásán, ráadásul, tudta, a dög, hogy komálom, rendszert kellett hát
váltani. Nem érdekes már, akkor sem volt az, éppen mivel akart provokálni
valami elrugaszkodást a tananyagtól, vagy csak lógni egy kicsit, ahogy a szíve
kívánta.
Utoljára
a prágai kiránduláson borított ki, a Kafka-házban komoly arccal rám nézve: „Tanárnő,
mit írt Kafka, ha dühös volt?” Arcom gyanútlan kérdőjel. „A francba!” Szóval,
meg kellett ígérnem neki, hogy nem érettségizik le verés nélkül.
Tehát
belerúgtam. Na, jó, kicsit bokán böktem.
Neki
mindegy volt, lévén pedagógusgyerek, és az ilyen hatványozottan hátrányos
helyzetű ─ ha a szülő nem intelligens. Janó anyja, Áfonya mintatanár, „csak” az
életét áldozza diákjaiért, s közben van két sajátja, most már unokákkal
spékelve.
Áfonya
akkor kapta eposzi jelzőjét, amikor hosszas betegségem alatt hetente látogatott
a kórházban, mindig áfonyás joghurtot hozva. De ez akkor volt, amikor Janó, aki
nem rúgott vissza, már másodéves történelem-orosz szakos volt az egyetemen,
hogy tanár legyen vagy fociedző.
És
Janót imádja a csapat. Például azért, mert soha nem rúg vissza.
Janókba
nincs rúgás, csak egy jól irányzott, apró bökés, de csak, ha már gyilkolna a
szó.
És ne
rúgj a te felebarátod bele. És Janó visszament tanárnak.
„A családi legenda szerint nagyapja Goethe egy
törvénytelen gyermeke volt…
Spirituális érdeklődésének kielégítésére eleinte a keleti és a
nyugati tradíciókhoz fordult, olvasott például Eckhart
mestertől, az egyiptomi Halottak Könyvéből, és
a kínai Ji
csingből, a Változás Könyvéből. Doktori disszertációját az okkult
jelenségek pszichológiájából szerezte…
…felkérték, hogy tartson előadást munkatársainak FreudÁlomfejtés című művéről. Jung Bleuler
kérésére szóasszociációs vizsgálatokat végzett. Ez a vizsgálat úgy folyt le,
hogy megkérte a kísérleti személyeket, hogy a bemutatott szavakra az első
eszükbe jutó szóval reagáljanak. Jung leírta a válaszukat, valamint a
válaszadásig eltelt időt (ez a latenciaidő).
Jung szerint ha valaki az átlagosnál lassabban ad választ egy szónál, akkor az
különleges jelentőséggel bír az egyén számára és az az elfojtás által a tudattalanban
tartózkodik, ezek a komplexusok.
A szóasszociációs vizsgálatok eredményei egyértelműen
beleillettek Freud elméletébe, ami nagy dilemma elé állította Jungot.
Felvállalja, hogy freudi analitikusként kockára tegye akadémiai karrierjét
(Freud ugyanis nem volt elismert akadémikusi körökben), vagy Freudra való
hivatkozás nélkül jelentesse meg az eredményeit?
Az előbbi mellett döntött, nyíltan kiállt Freud mellett.
1906-ban Freud és Jung levelezni kezdtek, ami 1913-ig tartott. 1907-ben
személyesen is találkoztak, és annyira jól kijöttek egymással, hogy akkor 13
órán át folyamatosan beszélgettek, bár céljaik eltérőek voltak. Freud a pszichoanalízis nem zsidó
terjesztőjét látta Jungban, míg Jung apafiguraként tekintett Freudra, de nem
értett egyet vele a szexualitás
hangsúlyozásában, és később ez vezetett barátságuk felbomlásához is.
Igyekezett a freudi libidó
fogalmának kiterjesztésére, hogy az egy általános lelki energiát jelentsen és
ne csupán a szexuális hajtóerők gyűjtőneve legyen. Nála a libidó a szexuális
energián túl magába foglalta az agressziót, a szerzési késztetést, a
szellemi erőfeszítést és a kíváncsiságot is…
Saját elméletét – jelezvén a pszichoanalízistől való eltérést –
analitikus pszichológiának, illetve komplex pszichológiának nevezte. 1923-ban Bollingenben
megkezdte a Torony építését. Olyan lakhelyet akart építeni magának, amely
kifejezte legbensőbb gondolatait, és megfelelt az ember ősi érzéseinek…
A KOLLEKTÍV TUDATTALAN tartalmai olyan tartalmak, amelyek az
emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyén életének az eseményei
töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza
fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos
tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz amit a mítoszokban
lehet találni, például a pokoljárás…
Ezek a közös ARCHETÍPUSOK azért léteznek, mert az emberiségnek
van egy általános közös tapasztalata az életről, halálról, istenről, anyáról,
apáról, születésről, jóról, gonoszról (amik mind archetípusok példái). Ezeknek
az ősképeknek a használatával tudunk küzdeni, mert bizonyos élethelyzetekben
bizonyos megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok gyakran
szimbólumokban jelennek meg, de nem minden tudattalan megnyilvánulást kell
szimbolikusan értelmezni. Az archetípusok aktiválódásakor az embert megrendült,
felkavart érzések töltik el. Ez a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön
hogy milyen kis része ő a világnak és ezáltal mennyire kiszolgáltatott. A
vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység érzés áll…
A PERSONA szerepszemélyiséget jelent, minden ember egója
kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel. Ennek a
résznek vannak tudatos és tudattalan részei is. Egy personánk van, de több
szerepben is szerepelünk, például: anya, dolgozó nő, valamilyen párt tagja, az
egyházközösség tagja stb. …
Az ÁRNYÉK egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű
része, a personával ellentétes tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg). Az
árnyék megjelenhet álomban, például: a társadalmilag magasra emelkedett emberek
álmaiban ellentétes tartalmak: koldus, szegény. Az álomban való megjelenéskor
az árnyék azonos nemű az álmodóval. Az árnyék lehet projekció (saját
elfogadhatatlan énrészeinket kivetítjük másokra) is…
Jung analitikus pszichológiai szemléletében az a veleszületett hajlam,
amelyet morális, etikai, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva is
tartunk, mert ellentétes a tudatos elveinkkel. …Két nagy aspektusa van: a
személyes és a kollektív árnyék. Az árnyék személyes tudattalanhoz kapcsolódó
része a pszichének azon tartalma, amelyet még nem éltünk meg, amit elvetettünk,
vagy amit elfojtottunk eddigi életünk során. Az árnyék kollektív tudattalanhoz
kapcsolódó része pedig a bennünk lévő, általános, emberi, sötét oldal….
Az ANIMA ÉS AZ ANIMUS az ellentétes nem belső tudattalan
képviselője. Tehát az anima a férfiben élő nő, az animus a nőben élő férfi (a
férfiak is képesek nőiesen viselkedni és a nők is tudnak férfiasan viselkedni).
Ez teszi lehetővé, hogy megtaláljuk a párunkat, ezért érezzük úgy, hogy a
másikat ősidők óta ismerjük…
Jung analitikus pszichológiájában a SELBST a psziché
archetípusos alakja; a pszichés totalitás centruma, ami befogadja a tudatot és
a tudattalant. A Selbst a személyiség központi archetípusa, nem lehet
lefordítani, de elterjedt a mély-én vagy a személyiségközpont fordítás. Ez a
személyiség központjának és totalitásának kifejezője. Megjelenési formája a
mandala, a teljesség szimbóluma. … Kb. 40 éves kortól jut el az ember a
Selbstjének megismeréséhez. …Az ember 40-es éveinek közepe táján gyakori az
életközépi válság. Ez azt jelent, hogy az ember már elért mindent, amit akart:
munkát, gyereket, boldogságot; és megfogalmazódik benne a kérdés, hogy: Mi van
ezután?…
Az INDIVIDUÁCIÓ a személyiség kibontakozását jelenti. Olyan,
mint egy egyéni mítosz, a belső alakok mitológiai formákat öltenek (a kollektív
tudattalan működése ilyen), változás: belső utazás. Ebben a folyamatban a cél
az alszemélyiségek integrálása. A személyiségfejlődés az ego-Selbst tengelyen
mozog, először az árnyékkal szembesülünk, aztán az animussal/ animával, végül
pedig a Selbsttel. (nem mindenki jut el ide)…
A KOMPLEXUS kifejezést Jung alkotta meg, ami megoldatlan belső
ill. külső konfliktusok következtében fellépő disszonancia következménye és a
tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll. Ezek a lelki tartalmak erős
emocionális töltéssel bírnak; megzavarják a normális pszichés energiaáramlást,
miközben ráadásul pici, kellemetlen élmények energiatöltetével tovább növelik
saját energiájukat. Tömören fogalmazva : minden megoldatlan tudattalan
érzelmi töltés. A jungi pszichoterápiában az egyén komplexusainak
feldolgoztatásakor központi jelentőségű az álomanalízis…
Szerinte az egymás utáni ÁLMOKat álomsorozatokként kell
elemezni, ahogy a tudat tudatfolyamatot alkot, úgy a tudattalan is. Az álmok
feladata, hogy kompenzálják a tudatos részt, hogy fennmaradjon az egyensúly
(kompenzatív jellegű). Az álom egy belső színház, aminek a tudattalan a
rendezője, minden szereplő egy-egy személyiségrészünket képezi. Jung szerint az
álom prospektív (előrejelző) szereppel rendelkezhet, egyfajta intuíció a
jövőről…(Wikipedia)
Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak. Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.
Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal
becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak, aki a számok
puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek
ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a
számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer
igazolt és igazolatlan numerát, szánk enyhén habzik, szemeink füstösek,
furcsák, véresek.
Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából
a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a vertikális soron, s közben
dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már
írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy
kérdést: „Te, János! És ha valaki
ellenőrzi?” János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.
Egyrészt szégyen,
hogy csak most jut eszembe megírni, holott Ő az egyik istenkategóriás kolléga,
akitől a legtöbbet tanultam ezen a pályán, másrészt talán nem véletlen: most
van a legnagyobb szükségem derűs nyugalmára.
Zeusz nem véletlenül
kapta a nevét: képzeljünk el egy két méter magas, szakállas, hatalmas testet,
amint fehér köpenyben hömpölyög a folyosókon, fehér zsebe csupa vörös folt.
Amikor kérdezem, mitől, csak annyit dörög le onnan, fentről: „Ott morzsolom
szét a diákjaimat.” De erről majd később.
Akkori igazgatónk
úgy érezte, szükség van tantestületünk pedagógiai továbbképzésére, és meghívott
egy szakembert, sajnos olyat, aki leginkább csak képről látott gyereket. Na,
mindegy, ülünk a tanáriban, délután fél hatkor, csendben javítjuk a
dolgozatokat, olvasunk, alszunk, miközben valaki, valamilyen embertípusról
duruzsolja nekünk a tutit. (A tutit már az első mondatban felismerjük, azonnal
agyvédelmi fokozatra kapcsolunk, jómagam immáron 37 éve.)
Egyszer csak fehér
hegy emelkedik a „slampos diktatúra” légkörébe… „János – súgom döbbenten ─ hova
mész?” Csodálkozva rám néz: „Mindennek van határa ─ ennek itt.” – és
kihömpölyög.
Ő volt a párttitkár
és az egyik igazgatóhelyettes. De erről majd később.
BRÓDY SÁNDOR: REMBRANDT ELADJA A HOLTTESTÉT
Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult előpénzt kérni, ebben folyt le úgyis egész élete, külön beteg volt azért, mert már régen nem uzoválta. Festett alattomban egy kis képet valami maradék vászondarabra: sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta mit és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte, hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte.
Sok képe volt már ilyen módon az elszánt gazembernél. Az illető kép-, hegedű- és spinett-szerszámkereskedőt Becker néven írták be az anyakönyvbe annak idején és ezen a néven nevezetes a műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben - és a kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók, bár a pénznek a mai természetrajza ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl. De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben.
Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint itt, szemben a muzsikaházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek bárányszemet az uzsorás ablakaival.
Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely pont úgy csengetett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt.
- Mi sem változott! - szólt magához Rembrandt és kínjában röhögött. Remélte, hogy nem találja otthon, vagy elköltözött. Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözködött az utolsó időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna; arcátlanul gonosz és kedves volt, amióta csak ismerte.
Szorongott, hogy kivitték már a zsidó temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt, vagy abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker Mosusz württembergi német volt és mielőtt műárus lett volna, egészen ifjú korában fiatal keleti leányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza Amsterdamba és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészek és hasonló könnyelmű lények bőrevételére adta magát. Furcsa, de érthető dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt nem egyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált jó képet. Megcselekedte azt egyszer magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer valami kis szentképet hozott neki, ahol a szentek között majorság kaparászott a földes pádimentumon.
- Mi ez? Ez mi! Koldusbotra, akasztófára akarsz juttatni. Ha az egyházatyák ezt meglátják! Piha! - és leköpte a képet, sőt ezúttal nem adott előleget, talán csak ez egyetlen egyszer nem, pedig tudta, hogy az előpénzen csak ő nyerhet.
Négy esztendeig nem is beszéltek ezután. Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és főkép olcsóbb arckép- és műfestők jelentkeztek.
Rendesebb emberek. Tisztábban is öltözködtek. Nem durva mesterember-fiúk, hanem illatos patikus-fik. Rendes céhbeliek, akik pontos időre szállították és liliomfehérre fényesítették ki a hentesnek borvirágos arcát. Az igazba becsömörlött a holland köztársaság és az édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után festették a festményeket és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze senkivel. Tánclépésben jártak, viszont az öregedő nagraparti medve nem akart muzsikára táncolni.
Rosszul folyt a Harmensz sora és Mosusz nem volt rest ezt az alkalmatosságot is a maga javára értékesíteni. Nem lehetett rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az összeköttetést. És ha még megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óraszámra ott ült volna az ágens officinájában. Elmaradt.
Annyi év után vajjon fogadja-e most és hogy fogadja a betámolygót?
Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki:
- Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a lábadon. Hallottam már mindent, hallottam! - szólt a szokottnál is rekedtebb hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mind jobban csengett, a hangja mind fakóbb, csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről volt szó, minden hangot meghallott. Most már úgy látszik, ez se izgatta. Az úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket iderakja, valóban kétségbe van esve, hogy retrospektíve nem tud valami izgatóféle címet adományozni Becker polgárnak.
Rembrandt kiabált:
- Te a régi vagy, te a régi kedves Mosusz vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt is, a papírosokat is, a magad tenyerét is, a magad száját is. Mért?
A képkereskedő nem felelt, annál jobban nyálazta, számolta a különféle valutákat és még a szokottnál is édeskésebben rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb, hogy egészen addig, míg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte az öreg piktort. Most is tegezte.
- No, ugyan terólad szépeket beszélnek Amsterdamban! Tudod-e, jobban utálnak, mint a varangyos békát!
Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg - pedig nem volt mérges - fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik kopasz homlokát. De lecsitult.
»Ennek a szaracénnak igaza van«, gondolta, »csakugyan, engem utálnak, de mennyien és miért? Csak azért-e, mert nem lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak. Mert nem engedelmeskedtem senkinek se. Makacs voltam.«
Elhallgattak. A két ősellenség nem nézett egymásra, belülről szemlélték egymást mély megvetéssel. Az alkusz türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen melegedett nála a jóillatú meleg szobában. Szép és jószagú virágok voltak a Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rosszagú csavargó. Feléje fordult:
- No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt remélem, tudod, hogy a kép és a papíros nem kell senkinek se, még ha fizetnek is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell, ilyesmid ha volna eladni való? Olyan ruhadarab-féle, amilyent az orvos uraknak szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál?
Most már sértegette is, mert ingyért bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most már csakis ezt.
Rossz ember azért nem volt Mosusz, és azt, hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó volt a saját gyerekeihez. És ez mégis csak a fődolog. Vagy nem? Nem!
A mosuszillatú most is arra gondolt, hogyan lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyerekei számára megszerezni. De mit? Mit?
- A fiad, Titusz, a szép, akit hercegnek neveltél, hallom meghalt. Kár, rosszul nevelted. Agyonitta magát! - szólt gyengéden, mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd talpraállítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel; egyáltalán az asszúkoponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű.
- Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett, mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép lett a lány, amilyent te nem láttál! - dicsekedett az apa.
- Emlékszek a szemére, olyan volt, mint a fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete gyöngynek! - szólt Rembrandt tompa hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt és nem egyszer kötött üzletet Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a nemzője végkép ocsmány legyen.
- A háta megjavult a kis tündérnek? - kérdezte a kérencsélő és e pillanatban már nem is volt eszében a kérés.
- Az, az a semmiség? Kinőtte. Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés, tehetem. Vele, miatta, semmi bajom, gondom nincs.
- Hát a fiad? Patikárus vagy orvos lett?
- Mind a kettő. És temetésrendező is. Mind a három jobb együtt.
Nem nevettek.
- »A három kis kék koporsóhoz« című üzlet az övé, - folytatta a kereskedő a dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett:
- Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem kap Amsterdamban. Még a szegények se adják oda; ha van nekik, elássák és büszkék rá. Így nem tanulhat tovább, nem gyakorolhatja magát. Te, Rembrandt, hallom, csak koldusokkal és koldusnőkkel barátkozol, talán kommendálhatnál nekem egy jó holttestet. Talán tudsz. Nem kívánom ingyen.
- Tudok, magamat! - felelte a rossz anyagi viszonyoknak örvendő festő, nevetett hozzá, de komolyan gondolta.
- Hogy gondolod? - kérdezte Mosusz meglepve egy kissé, de csak egy kissé.
- Úgy ahogy mondom. Képet úgysem veszel tőlem, előpénzt úgyse adsz, eladom neked a holttestemet. A lelkem, ha van - sokan, sőt a biblia is azt mondja, hogy van - majd csak kiszabadul a fiad kése alól, mint ama olasz Tintoretto Robusti Szent Márkusa! (Az a kép! Láttam a képet!) A fiad a húsomat föl vagdalhatja, a fejemet kettéfűrészelheti, a csontomat akár a kutyáknak dobhatja, úgyis azoknak való! - szólt száraz és éppen nem érzelmes hangon a festő.
- No, ne! Kisebbíted magadat, rossz kedved van, meggondolod te még a dolgot! Nem tudom, nem ütközik-e ez a törvénybe; a törvényttevő polgárokat, tudod, tisztelem. Minden szavuk szent nekem, Isten ments, hogy a legkisebb hibát elkövessem még a fiamért is! Pedig, hogy szeretné, mennyire kívánja. És neked, külön is az elmult híredre nézve, hasznod volna abból a dologból. Keresnék valami fiatal festő-mesterembert, aki lefestené a fiamat boncolás közben - és melléje téged is. Neked nem fájna és megint híres ember lennél. Projektem, az van nekem!
Egyszeriben ott volt, megszületett a terv. Rembrandt a maga vörös kezével a karvaly mancsát megfogta, megrázta:
- Mit adsz, mennyit adsz, mennyiről adjak írást? És hogy szóljon, te mondjad.
- Irjad a kvétánciát, úgy ahogy te akarod. Nyugtatót adni pénzről - és elkölteni, elszórni - azt tudsz, az a te mesterséged. Ne sokat teketóriázzunk. Nem komoly dologról van szó. Ez nem üzlet nekem. Csak egy pár szót, hogy nem ellenzed, beleegyezel: hogy a fiam, a medico, jogosítva lesz ha a sor rákerül - mindenkinek meg kell halni úgyis, de ne siess, élj miattam száz esztendeig... Irod? Nem tréfálsz?
- Nem. Irom. Már itt is van. Én Rembrandt van Rijn, eladom a holttestemet Becker Fülöp Cidnek... Úgy hívják?
- Jól emlékszel. De még egy új neve is van most, mint doktort Mosusznak is hívják.
- Tehát Mosusz medicónak, okulás céljából, semmi rossz gondolattal az illetőre nézve. Egyébként testemet és lelkemet dicsőséges Leyden város kegyelmébe ajánlom.
- És az Istennek is! Ezt tedd bele, hogy az eklézsiával baj ne legyen.
- Csak a temetést megfizessék. Van porzód itthon, aranyporzód, mert az ilyen írásra az kell.
Mosusz odanyujtotta a valóságos katarina-aranyból készült porzót. Rembrandt az írást szépen behintette és a másik markát odatartotta.
Gyöngén potyogott a karolinen-gulden, végre is az eladó kéz fáradt ki, megelégelte a nem nagy, de nem teljesen kicsi summát.
És akkor, amikor kitámolygott a műárustól, Rembrandt, némi megelégedéssel szólt magához:
- Ingyen kaptam tőle pénzt! Ingyen daraboltat föl, ingyen takaríttat el és ingyért nem temetnek el élve. Milyen gazember vagyok én, - becsaptam!
ÉLETE
Író, drámaíró és publicista. Hatással volt többek között Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Krúdy Gyulára, Szomory Dezsőre és Molnár Ferencre is. Hunyady Sándor apja.
Apja egri, zsidó származású gabonakereskedő volt, egy ideig ő kezelte az egri érsek gabona értékesítését. Fiatal gyermek volt, amikor apja tönkrement és hamarosan meghalt. Külsejét tőle örökölte. Néptanítónak készült, de tanulmányait sosem fejezte be. Műveltsége hiányosságait rendkívüli tehetségével sikerült pótolnia. Bár ebben az időben a magyar polgárság és az értelmiség zöme szinte kétnyelvű, ő csak magyarul beszélt. …
Nagy hatással volt rá Jókai áradó meseszövése és Zola naturalizmusa. 1884-es Budapestre költözése után sikerült megjelentetnie Nyomor című novelláskötetét és Faust orvos című regényét, amelyek feltűnést keltettek. Sokan a magyar Zolát látták benne.
1888–89-ben újságíróként dolgozott a Magyar Hírlapnál. Kolozsvárra utazott és az Erdélyi Képes Újságot szerkesztette, később a Kolozsvári Életet (1889), majd pedig a Magyarországot. Szenvedélyes természetű ember volt. A jóképű Bródy még Kolozsvárra érkezése után elcsábította Hunyady Margitot, korának ismert színésznőjét. A kapcsolatból nemsokára megszületett törvénytelen gyermeke Hunyady Sándor, aki kedvence volt, ő is az irodalmi pályán indult el a későbbiekben. Ebben az időben már házas volt, felesége Fehér Judit. Családját Budapesten hagyta. Feleségét és gyermekeit anyagilag támogatta.
1890-ben visszatért Budapestre, ahol ismét a Magyar Hírlapnak dolgozott. 1891-ig Fehér Könyv címen irodalmi és publicisztikai havi folyóiratot adott ki, amit teljesen egymaga írt. Herczeg Ferenc Új idők című hetilapjában rendszeresen publikált a kortárs művészeti élettel kapcsolatos cikkeket, műkritikákat. Harcias, szellemes volt és tele ötletekkel. Ő volt a korabeli társaságok lelke, egyben az irodalmi divatot is ő diktálta.
Az 1903–1905 közötti időszakban Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza közreműködésével szerkesztette a Jövendő című hetilapot, amelyet a Nyugat előfutárának is tekinthetünk. Ebben a korabeli társadalom visszásságait bírálta. Erdős Renée írónővel szerelmi viszonyt folytatott. Az érzelmeit szenvedélyesen megélő Bródy 1905 nyarán a Semmeringen öngyilkosságot kísérelt meg. Miután felgyógyult, ismét újságíróskodott (Pesti Hírlap, A Nap, Az Ujság, később Az Est). Bár rokonszenvet érzett a Magyarországi Tanácsköztársaság iránt, abban szerepet nem vállalt. Ennek ellenére az ellenforradalom alatt bécsi emigrációba kényszerült.
1923-ban tért vissza Magyarországra. Hirtelen magára maradt és anyagi problémái támadtak. Még megírta utolsó nagy művét, egy novellaciklust Rembrandtról, az elmagányosodott, megöregedett művészről. Ezt követően kórházba került és elhunyt.
Egerben könyvtárat neveztek el róla 1952-ben (Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár).
Klasszikus alkotásai közé tartozik többek között a Hófehérke című regénye, mely a Jókai-típusú romantikát idézi, valamint az Az ezüst kecske és A nap lovagja című realista regények is.
Színművei
A dada az egyik legjobb drámája, amiben a paraszti világot mutatja be a maga igazi nyomorúságában, ítéletet mondva a polgári világ fölött.
A tanítónőhöz két befejezést írt. Az egyik szerencsés, boldog kimenetelű (ezt a polgári közönségnek szánta), a másik szomorú, tragikus. (Wikipedia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_S%C3%A1ndor_(%C3%ADr%C3%B3)
Zsuzsát, vagyis F tanárnőt először
az iskola folyosóján hallottam: „Utat! Utat elvtársak!” A folyosó szétnyílt,
mint a Vörös-tenger, és F tanárnő száraz lábbal kelt át rajtunk, fehér
köpenyben, lobogó sörénnyel, bokalengető nadrágban, öreges malíciával.
Öregnek született. Harminc év múlva,
már régen nyugdíjas kolléganőként ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még
nem tudtam, hogy az „elvtársak” a meglógott párttag férjnek szóló zsigeri
irónia volt, ezt már csak akkor értettem meg, amikor halála előtt egy évvel
meglátogattam kicsiny lakásában, ahol kivitt a málló teraszra, átmutatott a
szomszéd házra, s szólt: „Na, innen hallgattam én mindig X elvtárs születésnapi
szerenádját, hogy rogyott volna rá a pártközpont.”
Zsuzsa nem kegyelmezett.
Irodalomóráiról csak pletykákat tudtam, minket, a mázlistákat „a” magyartanár
tanított, irigyelte is az évfolyam az osztályt, mert a diák mindig diák, és nem
kegyelmez, hasonlítgat. Barátnőm, akinek Zsuzsa adatott, megrökönyödve mesélte
később órafelütéseit: „Na, Isten bocsássa meg Egressynek, amit a Bánk bánból
csinált ─ én nem.” Vagy: „Sajnos, ma nem Arany Jánost vesszük, hanem egy lökött
látomásait.” Akkortájt hüledezve és felháborodva hallgattam ezeket az
anekdotákat ─ ma pedig de beülnék, nem is tudom, miért…talán kanonizált tudatom
sóvárog bennem valami nem is tudom, miért.
Mikor másodszor tért vissza, mint nyugdíjas latintanár, túl a hetvenen, mindig ott ült a kávézóban, ami akkor még dohányzó is volt, és dohánytól sárga ujját felemelve közölte a történészekkel, mi a rendszerváltásról a véleménye, s amikor látta, hogy már kellőképpen előkészítette katatón állapotukat, lesújtott: „Kossuth? Majd akkor fogom tisztelni, ha ott lóg a 14. akasztófán.” Levegő kockára fagy. Nemzeti érzelem a felháborodott köbön. Ez még egy Széchenyit is kiütne. Azért március 15-én mindig kitűzte fehér köpenyére a kokárdát.
Zsuzsa nem kegyelmez. Nem ismer
bálványokat, s amikor gondolatban legyintesz, hogy na, jó, azért ez már túlzás,
valami mégis mellé ültet, hallgatni olvasottságát, kirohanásait, megkóstolni a
süteményét, és elmerengeni: miért is veszed olyan komolyan, amin talán nevetni
volna bölcsebb. R.I.P.
Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a
másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a
nagy magyar átlag horizontján.
Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert,
elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most
akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza
tökéletes sorát, a többiek még
próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében
kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok
minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy
társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye
nem számít.)
Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens
agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferdeszeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Ani
esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott az asszimiláció,
kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én
pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.
Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli
a gondolatokat, egészen kikerekedik
(sorry).
A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük a verbális és nonverbális manipulációs
eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake
newst”, szóval az álhíreket.
Fiatalon is így hívta mindenki: gyerek, kolléga. Oka
igen egyszerű volt, ő terjesztette el magáról.
Ha csókolózó párra bukkant a folyosón, megkocogtatta a fiú hátát: „Fíjátálember
ez nem illik. Míla néni nem írígy. Nekem is van Fjeri bácsi. Próbájá kícsí kultúrnij
lenni!” Vagy: „Fíjam, olyan primityíf vagy, igyá egy kis kákáó, lesz neked
csuty-csuty ész.” Imádtuk.
Míla néni gyönyörű: dús ébenfekete haj, világító
kék szemek. „Glazá kák tarmazá.” („Szemei, mint a fékek, megáll tőle minden
élet.”)Mindenki azt hiszi, egy igazi orosz szőke és kék szemű. Egy leningrádi
tanár magyarázta el nekünk, hogy egy eredeti orosz fekete és kék szemű.
Míla néni mindig csinos, jól öltözött, mint aki most lépett ki a Romanovok budoárjából, pedig végigcsinálta Leningrád blokádját. És Fjeri bácsi úgy beleszerelmesedett, hogy magával hozta Magyarországra oroszt tanítani.
Végig törte a magyart. „Fíjam, unom én ez a banán! Megmondtá Lényin: Ucsítyszja, Ucsítyszja!” Amúgy nem dobálózott Vlagyímir Uljanovval, jobban szerette Púskint. Belibben előttem a mosdó másik fülkéjébe, egyszer csak hallom, hogy göcögve nevet. Átszól: „Jútka, já Púskina szacsinyíla!” („Puskint költöttem.”) „Harasó f krajú radnóm, páchnyet szjénom i gavnóm”. Finomhangolással fordítva: „Szeretem a hazám, a széna és a sz… szagát.” Majd ugyanazzal az eleganciával kilibben, kijavítja a sminkjét, és fellép a tanáriban. Épp egy volt, közismerten lusta kolléga ellenőrzi a tanácstól a naplókat. Míla kedvesen odabiccent, közben megjegyzi: „Já ljubljú párásztof, no eta takój párászt!”
November 7-e előtt, hamiskásan mosolyogva mindig
megjegyezte az igazgatónak: „Úgyje Míla néni kapja jutalom?” Nem hagyott ki
viccet.
Egyszer egy szakfelügyelő óra után odament a
táblához ellenőrizni, hogy Mila helyesen írt-e fel egy szót.
Harmadik napja vasalom alvással a
tanév során meggyűrődött idegeimet, amely gyűrődéseket nem a diákok okozták, de
ezt most hagyjuk…”mit sírnak a tanárok már megint”…nem sírnak barátom, hanem
nyögnek-hörögnek, és akkor még nem beszéltem gyerekről-szülőről, mert ők is.
Szóval vasalgatom-vasalgatom…egyszer
csak dalolni kezd a telefon…Bé az…”Tanárnő, felvettek az
egyetemre!”…”Beszarás”… fakad ki belőlem, elfeledkezvén a beszédhelyzet
követelte stílusról. Igaz, amikor rájuk szólok a suliban: „Melyik az az arany
szájú?”, hozzá szoktam tenni: „Én is tudok cifrákat mondani, megfelelő helyen,
megfelelő időben. Például, amikor odaégetem a rántást.” Most egy mentségem van:
épp a konyhában állok, Bé már három éve leérettségizett, három éve dolgozó
felnőtt, de olyan helyre jelentkezett, ahová ritkán van felvételi, nagyon
keveset vesznek fel, és egyébként is érti a beszédhelyzetet, tud disztingválni.
Bé (aki bosszúból fejezte be a
gimnáziumot, hogy szülei és én ne idegeljük annyit…”a te eszeddel…stb stb”)
négy évig nem tanult, csak gondolkodott, ezért számomra nem meglepő módon
„kimakszolta” az érettségit, hogy divatszóval is éljek.
Az utolsó évben ízléstelen, virágos
anyagból készült kalapot hordott rabbis szakállát és anarchista kiegészítőit
ellensúlyozandó, legutóbb egy Szűzmáriás zománc lógott a füléből, és épp a
politológia érdekelte, de csak úgy l’art pour l’art, mert igazi álma mindig is
az volt, hogy egy pékségben dolgozzon. Idén már ez is megadatott, és akkor
„ereklye, piff!” – nem felvették dramaturgnak?
Jaj, fiam, olyan boldog vagyok! Na, most jönnek az inasévek. He-he. Nincs több lógás öregem, meg a gondolat elefántcsonttornya…oda fel kell mászni, öcsém… mit mászni!… kecmeregni, fiam!…újra és újra… visszazúgások után … nehéz lajtorja ez … Jákob a megmondhatója … Igaz, ott angyalok járnak föl-le … Boldog vagyok, fiam… na ezt akartam mondani.
