Vass Judit oldala Posts
A késő középkori Európa egyik legjelentősebb uralkodója. …Nevéhez fűződik az utolsó összeurópai keresztes hadjárat megszervezése (1396), a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása (1417) és a huszitizmus elleni harc megkezdése. Magyar királyként elsősorban Dalmácia elvesztésével, fényes visegrádi, budai és fehérvári építkezéseivel, illetve az Oszmán Birodalommal szembeni defenzívába vonulással, a végvárrendszer kiépítésével, valamint törvényeinek előremutató jellegével írta be magát a történelembe…
A 14. század gazdasági fejlődése a városok, különösen a szabad királyi városok számának és lélekszámának növekedését eredményezte. Kevés szabad királyi város volt, mint például Buda, Pozsony, Bártfa, Eperjes, Kassa, a városfejlődés viszont önmagához képest jelentős volt Magyarországon.
Mivel a városok lakossága elkötelezetten támogatta Zsigmondot, nagy szerepük volt a politikai stabilizációban, hiszen egyikük sem akart főúri függés alá kerülni, vagy kiváltságaikat elveszíteni. Az uralkodó növelte a fallal körülvett városok számát, kedvezett a városok kereskedelmének, elrendelte a súly- és mértékrendszer egységesítését. A mértékek közül a Budán szokásosak maradtak használatosak (1405. évi I. törvénycikk: „hogy a folyó és szilárd testek mértékét az egész országban Budaváros mértékéhez kell alkalmazni”).
Gazdasági törvényei egyfajta korai merkantilizmust képviseltek, védővámokat szedett a külföldi kereskedőktől, és azok csak nagyobb tételben adhatták el áruikat, miközben a belföldi kereskedők szabadon kereskedhettek. A nemesfémek és bármely feldolgozatlan érc kivitelének, a sók behozatalának tilalma a királyi jövedelmek növelését szolgálták.
1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik feletti önálló ítélkezése, bíráit pallosjoggal ruházta fel.
Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését. Az 1435-ben tartott rendi gyűlésen már a negyedik rend, a polgárság is képviseltethette magát.
Budán az 1370-es évek végétől Nagy Lajos király nagyszabású palotaépítkezésekbe kezdett, amelyet Zsigmond még nagyobb léptékben folytatott, majd 1408-ban végleg Budára költöztette udvarát. Az ország központjában megalapította az első fővárosi egyetemet. Az uralkodó kérésére IX. Bonifác pápa 1395. október 6-án kiadta az Óbudai Egyetem első alapítólevelét. A pápa teljes, négy fakultásból álló egyetem létesítésére adott engedélyt. Vezetője Órévi Lukács (budai prépost, majd csanádi püspök) lett. Az új egyetemen az összes – teológiai, kánonjogi, orvosi, valamint szabad művészetek – fakultáson megindult a tanítás. Szoros kapcsolatban állt az új intézmény a bécsi egyetemmel, ars-fakultásán bécsi Magiszterek is tanítottak, viszont óbudai bakkalaureusokról tudunk, akik a bécsi egyetemen adtak elő.
Zsigmond ki akarta űzni a törököt egész Európából, de 1396-ban Nikápolynál döntő vereséget szenvedett. Ezután már csak a védekezésre összpontosított, és a telekkatonaságot létrehozva átszervezte a magyar haderőt. Ezzel új adót vezetett be: húsz jobbágytelek után egy (lovas)íjászt kellett kiállítania minden nemesnek. Ezen felül a király „ideiglenesen”, a török veszély megszűntéig felfüggesztette a nemesség hadi szolgálatának idejét szabályozó törvényt. Ez utóbbi rendelkezését később Albert magyar király az országgyűlés kívánságára eltörölte.
Zsigmondot a telekkatonaság bevezetése ellenére sorra érték a kudarcok a törökök ellen, ezért a déli vidéken tagolt védelmi rendszert építtetett ki. Ennek legdélebbi részei az ütközőállamok voltak (például Havasalföld). Ez után következtek a déli határ mentén kialakított bánságok, s a harmadik vonalat az első végvárvonal adta, melynek központja Nándorfehérvár lett. 1428-ban sikertelenül próbálta meg visszafoglalni a törököktől Galambóc várát. A déli irányú küzdelmek alatt elveszítette Dalmáciát, amely ismét velencei fennhatóság alá került.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsigmond_magyar_kir%C3%A1ly
VASS JUDIT
HIÁBA
tudta: az életet
nem lehet becsapni,
mert becsapni akarta,
amorf lett minden,
a morfium
már alaktalan arca néz
a lencsén túli térre,
nem tart már kontaktust
az érzékek élessége,
belezsong valami banális
senki földjébe tű
vagy pisztoly ravasza,
ahol már mindegy,
és csütörtököt mond
az ész csele,
szomorú rokonok
lassan törődnek bele,
lám, mind ő volt egykor:
szín, zene, szó, ígéret…
mindig így érnek véget
test avagy lélek,
a túlcsordulók.
„Török Aurél vagy eredeti nevén Ponori Thewrewk Aurél (Pozsony, 1842. február 13. – Genf, 1912. szeptember 1.) magyar orvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (1892 Nevének írásmódját azért változtatta az egyszerű Török névváltozatra, – testvéreivel ellentétben – mert a polgári pályán mozgó tudóshoz ez jobban illett.
1872-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem megalapításakor az élettan és a szövettan professzora lett az orvoskaron. Ebben az időszakban kezdett kialakulni az antropológia tudománya Európában is, Török Aurél ezen az egyetemen határozta el, hogy ezentúl ezzel a tudományággal kíván foglalkozni.
1878-ban a párizsi világkiállításon találkozott Pierre Paul Brocával, egy neves francia antropológussal, a párizsi Antropológiai Társaság alapítójával, ahol megerősödött ezen elhatározása is. (A világkiállításon ugyanis „Igazi magyar typusok” cím alatt rablógyilkosok koponyáit állították ki a szervezők. Paul Broca Török Aurél kifogására, hogy ez nem tipikus magyar, akkor ezt válaszolta: „Hát Önök nemes magyarok, ide jönnek protestálni,… Önök maguk nem tartják érdemesnek, hogy saját fajukat kutassák?”) 1879-ben már megjelentek első antropológia tárgyú írásai a Természettudományi Közlönyben. Az 1880-as évet Párizsban töltötte Broca intézetében.
Ilyen előzmények mellett alakult meg a világon ötödikként, Európában pedig negyedikként Budapesten az Antropológiai Intézet – ami ma is működik –, melynek vezetője Török Aurél lett. 1881. szeptember 8-án nevezték ki a tanszékre professzorként, és 1881 októberében kezdte meg egyetemi előadásait. Az első évfolyamon összesen két tanítványa volt: Thirring Gusztáv, a fővárosi Statisztikai Hivatal későbbi igazgatója és Pápai Károly, aki később osztyákföldi kutatásaival szerzett elismerést a hazai antropológia területén. Szemeszterei egyre népszerűbbé váltak, az 1900-as évek elején már 200-300 hallgató tanult a professzornál.
Sikerei közé sorolható, hogy egy új tudományág, a tudományos embertan alapjait teremtette meg Magyarországon. Vizsgálhatta 1883-ban III. Béla király csontmaradványait, és a feljegyzései ma is alapdokumentumnak számítanak hasonló kutatásoknál. Ő azonosította II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és több más bujdosó kihantolt tetemét. 1908-ban ő azonosította be az ún. halasi csata (1703. október 5.) következtében létesült Kuruchalomban (Kiskunhalas) nyugvó magyar katonák tetemeit.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6k_Aur%C3%A9l
Csók István (Sáregres, 1865. február 13. – Budapest, 1961. február 1.) kétszeres Kossuth-díjas magyar festő, kiváló művész.
1865. február 13-án született a dunántúli Sáregresen. Apja népi származású, tősgyökeres iparoscsaládból való jómódú molnármester volt. Kiterjedt rokonsága, barátai, ismerősei mind a polgárosztályhoz tartoztak. István gyerekkorában véznácska, beteges volt, akit mindenki csak kényeztetett. Jómódú szülei nem iparkodtak korán munkára vagy tanulásra fogni.
Budapesten kezdte 1882-ben tanulmányait Székely Bertalan, Lotz Károly tanítványaként, majd Münchenben és Párizsban folytatta. A francia főváros tárháza volt a 19. század legjava képzőművészeti realizmusának, csatatere az impresszionisták harcainak. Csók emlékirataiban hangsúlyozza, hogy szabad akart lenni, ezért nem választotta az állami főiskolát, az Académie des Beaux-Arts-ot. Bastien-Lepage művei hatottak rá.
Korai képe, az Úrvacsora, Párizsban aranyérmet, Bécsben állami nagy aranyérmet nyert, 1894-ben. A Szénagyűjtők a plein air tolmácsolója. A millenniumra a Báthory Erzsébet (1895) képpel készült. A csejtei várúrnő (abban a korban feltételezett) szadizmusának ábrázolása sok kritikát és müncheni aranyérmet hozott. Nagybányára ment, de a táj nem kötötte le. 1903-tól Párizsban hét eredményes esztendőt töltött el. Belekezdett a Műteremsarok (Ateliersarok) című képébe, melyet csak 1905-ben küldött be a párizsi Szalonba, ahol nem részesült díjazásban, pedig nagyon számított rá. E festményében jutott első alkalommal kifejezésre teljes egészében aktfestésének varázsa.
1914-ben nagy sikerű kiállítása volt a Műcsarnokban. Aktábrázolásának több szép darabját ismerjük, köztük a Thámárt (1905). Csók párizsi éveire esnek azok a Magyarországon fogant festményei is, amelyeken a Dunántúl népének színességét ünnepelte. Álláspontja gyönyörködés volt a népélet, népviselet színességében, a fiatalság életerejében, szépségében, egészségében. Csók István a századelő koloritgazdag, ösztönös érzékkel impresszionista, elismert festője. A benyomás eleven rögzítése, tájat, tárgyakat egybefoglaló látása egyéni módon és magas színvonalon jelenik meg.
Közismertek Züzü lányáról és a Balatonról festett képei. Az 1910-es évek végén ismerkedett meg a magyar tengerrel, Ebből megtermékenyítő szerelem lett, amelyből évtizedekig ihletet merített.
Különös derű jelenik meg a Keresztapa reggelije c. képén. Ez az alkotása és a Tél a tavaszban című áll legközelebb a nagybányai stílushoz, a természet és az emberi érzelmek találkozási pontjához. Az Ernst Múzeumban, 1935-ben kiállításon mutatta be félévszázados munkásságának legjavát. Évről évre részt vett a képzőművészek szövetségének kiállításain, ahol 1951-ben búcsúzott utolsó jelentős alkotásával, a Háború és Béke című, hármas tagozatú festményével.
Főiskolai tanárként a nagybányai művésztelep festői tanulságainak következetes oktatásával fontos szerepet töltött be. Maga is több nyarat a nagybányaiakkal töltött még fiatal művészként (1897–1901 között). Tanítványai nem felejtik meleg emberségét és segítőkészségét. 1932-ben Vaszary Jánossal együtt kényszer-nyugdíjazták baloldali tanítványainak támogatása miatt.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%B3k_Istv%C3%A1n_(fest%C5%91)
Az oktatást illetően Brassai fő elve az volt, hogy keveset, lassan és jól kell tanítani: „az igazi műveltséget is bizony nem az ismeretek sokasága, hanem korlátolt számú, jól rendezett, ép, egészséges eszmék s a megszerzésükben és által gyakorlott, élesített és szaporító érlelő tehetség jellemzi.”A tanítás során figyelembe kell venni a tanítvány képességi szintjét, és fel kell kelteni érdeklődését. Fontosnak tartotta a szemléltetést és az ismétlést. Figyelemmel kísérte az olvasó- és vitaegyletek munkáját, bátorította a diákok irodalmi próbálkozásait. A korban szokásos tekintélyelvű, szónokias oktatás helyett kérdésekkel vezette rá tanítványait az ismeretekre, az ifjakat barátaiként kezelte.
Mondattani tanulmányai messze megelőzik a 20-21. századi nyelvészetet. (Fókusz, topik, generatív modell.) Bírálta a latin grammatikai hagyományban megrekedt iskolai nyelvoktatást, amely szerinte a diákok többségénél kudarcot vall. Latin, német és francia nyelvkönyvében saját, mondatközpontú nyelvszemléletét érvényesítette.
(ld. később)
„Utolsó percéig minden, mi nevéhez, egyéniségéhez fűződött, abban valami kivételes, rendkívüli és parancsoló volt, mi iránta tiszteletet gerjesztett. Egyéniség volt, tán az utolsó eredeti egyéniség. Nem tudjuk, jellem volt nagyobb, vagy tudós.”
(Kőváry László)
„A tudomány, elmésség s a logika fegyveres Gólíátja.”
(Arany János)
Temetésére tanítványa, Herman Ottó expressz levelet küldött: „Mellékelve küldök egyetlen egy gyopár virágot, melyet magam szedtem az erdélyi havasokon, tegye a ma már ravatalon fekvő jó mesteremnek, Brassai Sámuelnek szíve tájára mint utolsó üdvözletet.”
Egész életében puritán életmódot folytatott, magára keveset költött, jövedelméből inkább tanítványait támogatta. Szeretett gyalogos utazásokat tenni és jól érezte magát egyszerű emberek között. Ragaszkodott a maga által kiszabott napi testmozgás elvégzéséhez: eleinte naponta 5000 lépés, kilencvenéves kora után napi 3000 lépés volt a sétája. Esténként baráti társasága körében zenélt, harmóniumon, brácsán, csellón és zongorán játszott. A szigorú napirendtől csak a zene kedvéért tért el: bármikor kész volt Pestre, Bécsbe vagy akár Berlinbe utazni egy hangverseny kedvéért.
Soha nem nősült meg, háztartását édesanyja vezette. Modorát póriasnak tekintették, mert a ráció nevében elutasította a bevett társasági formákat. A korán megőszült, Erdély-szerte „Brassai bácsi”-ként ismert tudósról számos anekdota forog köznyelven, amelyek leginkább jóhiszeműségét és szórakozottságát, illetve különcnek aposztrofált szokásait illusztrálják.
Élete
Brassai Sámuel (Torockó vagy Torockószentgyörgy, 1797. június 15. vagy 1800. február 13. – Kolozsvár, 1897. június 24.) nyelvész, filozófus, természettudós, az „utolsó erdélyi polihisztor”, az MTA tagja. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zene elméleti kérdéseivel, esztétikával, valamint műkritikával is. Az oktatásügyben számos reform elindítója és előmozdítója volt; hozzájárult a korabeli tudományos eredmények népszerűsítéséhez.
Úgy ismert, mint aki tíz nyelvet ismert, tíz tudományágat művelt és 10×10, vagyis száz évig élt.
Nagyapja, egy Welmes nevű, tehetős brassói szász családból származó asztalosmester, Torockón telepedett le, ahol származása helyéről Brassainak kezdték nevezni.
Brassai Sámuel a szülői háznál sajátította el a zenét és a természettudományokat, illetve a német nyelvet. (Apja nevelési módszere abból állt, hogy a gyermek minél inkább saját erejére legyen utalva.) Miután a rendes iskolákat elvégezte, utazásokat tett Magyarországon és Erdélyben, elsősorban természettudományi szempontból; 21 éves korában nevelő volt eleinte egy Makrai, azután a gróf Bethlen családnál és természetrajzból tartott magánokórákat Erdély nevezetesebb családjainál.
1834-ben Kolozsvárra költözött, ahol megalapította a Vasárnapi Újságot. 1837-ben tanszéket nyert a kolozsvári unitárius főiskolán, ahol 1848-ig a történelmet s földrajzot, később matematikát és természettudományokat tanította; 1845-től a bölcselet tanára is volt. Az ő nevéhez fűződik az 1841-ben elfogadott tanügyi reform, melynek során az oktatás nyelve a latin helyett a magyar lett. 1848-ban az országos katonai iskola (Ludoviceum) tanárává nevezték ki, azonban a tanárságból nem lett semmi. 1848 végétől 1849 augusztusáig Bem táborában volt tiszt.
A szabadságharc bukása után Szatmár és Máramaros megyében bujkált, majd 1850-ben Pestre költözött és itt élt 1859-ig, a Gönczy Pál-féle magán nevelőintézetben tanítva.
Ezután visszament Kolozsvárra s az unitáriusok főiskolájában a bölcseletet és matematikát tanította. Ugyanekkor az Erdélyi Múzeum-Egyesület hívta meg a természetrajzi tár őrének és a múzeum igazgatójának; ebben a minőségében a Mikó-kertet füvészkertté alakította át.
1862-ben lemondott az unitárius főiskolán betöltött tanári állásáról, és 1000 forintos alapítványt tett a kollégium részére. 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem megnyitása alkalmával az elemi matematika rendes tanárává nevezték ki, azonnal prorektornak választották meg; 1875–76-ban dékán volt a matematikai és természettudományi karnál és 1879–80-ban egyetemi rektor volt.
Munkássága
Számos tudományos értekezést és tudománynépszerűsítő cikket, valamint könyvismertetést és zenekritikát írt, amelyek a kor legfontosabb tudományos lapjaiban jelentek meg.
Írói álnevei: Canus, Világfi Antal és Zsámbokréti Gyula.
Az MTA 1837-ben levelező taggá választotta a matematikai és természettudományi osztályába, majd 1864 januárjában áttették a bölcseleti szakosztályba, illetve 1865. december 10-én rendes taggá választotta a történelmi és filozófiai osztályba.1887-ben tiszteleti taggá választották.
A bécsi császári és királyi állat- és növénytani s a nagyszebeni természettudományi társaság rendes, a bécsi cs. kir. birodalmi földtani intézet levelező tagja volt. Beszélte a nyugati nyelveket, emellett értett oroszul, szanszkritül, törökül és héberül is.
Nyelvészet
Brassait az intézményesedő nyelvészeten való kívülállósága, széles nyelvismerete és természettudományos gondolkodása kora nyelvtudományától teljesen független, azt messze megelőző felismerésekre tette képessé.
A nyelv központi egységének a mondatot, a nyelvészet központi területének a szintaxist tekintette. Mondatközpontú nyelvszemlélete idegen volt a korszerű egyetemi nyelvtudománytól, amely a mondat vizsgálatát jobbára a latinos hagyományú, iskolás grammatika illetékességi körébe utalta. Brassai az utóbbitól elszakadva, különböző típusú nyelvek mondatait összehasonlítva határozta meg az emberi mondat univerzális mélyszerkezetét abban a korban, amikor a nyelvtudomány a különböző nyelveket történeti–genetikus alapon hasonlította össze.
Kimutatta, hogy az alany kategóriájának nincsen sajátosan nyelvi, általános jellegű, a logikától független érvénye, és hogy a mondat központi eleme az ige. Az univerzális mondatszerkezetet az ige és annak bővítményei („határzói”) alkotják, és ez az egyes nyelvekben nyelvspecifikus eszközökkel valósul meg (pl. igeidő-szerkezet, mellérendelések, egyeztetés). Különös súlyt fektetett a szórend szerepére, amelyet forradalmian új módon írt le.
Nyelvi univerzáléként azonosította az aktuális mondattagolás topik–fókusz kettősségét (saját terminológiájában előkészítő és tüzetes rész, ill. inchoativum és zöm), amit a 20. század második felének kutatásait megelőző elméleti igénnyel és pontossággal fejtett ki A mondat dualismusa (1885) és Szórend és accentus (1888) című tanulmányában.
A topik–fókusz tagolás szabályosságát a látszólag szabad szórendű magyar nyelvben is felfedezte és A magyar mondat (1860–1865) című dolgozatban le is írta azokat a szintaktikai és szupraszegmentális eszközöket, amelyekkel az a magyarban megvalósul. A nyelvtanuló számára is használható generatív modellt dolgozott ki arra, hogyan lehet tetszőleges elemekből érvényes magyar mondatot létrehozni.
Nyelvpedagógiai elveit a Vom Sprachunterricht című, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok 1881-es évfolyamában megjelent írásában foglalta össze. Bírálta a latin grammatikai hagyományban megrekedt iskolai nyelvoktatást, amely szerinte a diákok többségénél kudarcot vall. Latin, német és francia nyelvkönyvében saját, mondatközpontú nyelvszemléletét érvényesítette.
Hangsúlyozta a tanár és a diák közötti élő párbeszéd fontosságát és azt, hogy a szabályokat a diákkal magával, induktív módon kell felismertetni. A reformkorban kidolgozott nyelvpedagógiáját saját maga és a magyar kortársak is az 1880-as években divatossá vált ún. természetes (direkt) módszer előzményének tekintették.
Tevékenyen, mindkét oldal álláspontját elutasítva foglalt állást az ortológus–neológus vitában. Saját organikus nyelvszemléletét képviselve elvetette a tudatos, kampányszerű nyelvtervezés szükségét és lehetőségét. Felhívta a figyelmet a paraszti népnyelvre mint a köznyelv lehetséges forrására és a közösség nyelvízlésére, amely magától ítél az újítások sorsáról. Az idegen szavak kérdésénél fontosabbnak tartotta a mondatfűzést, a szórendet érő idegen hatást.
Tudományos felismeréseit magyarul publikálta, így azokról a (nemzetközi) nyelvtudomány nem is vehetett tudomást. Magyar mondattani eredményei a századforduló után merültek feledésbe. Nyelvkönyvei, kezdeti sikereik ellenére megbuktak a középiskolai grammatikus hagyomány ellenállásán. Közvetlen utókora a különc, autodidakta nyelvészt látta benne.
Pedagógia
„Állított enciklopédizmusom kulcsa az, hogy nekem csak egy tárgyam, egy tudományom van: a módszertan elméletben és gyakorlatban.”
(Brassai Sámuel)
Brassai Sámuel tevékenysége fordulópontot jelentett a kolozsvári unitárius főiskola történetében: az ő nevéhez fűződik az 1841-ben végrehajtott tanügyi reform. Az unitárius egyház korondi zsinata elé terjesztett tervezetben a létező rendszer kemény és részletes kritikáját írta le, illetve összefoglalta javaslatait, amelynek fő elemei az alábbiak voltak:
- a latin tanítási nyelv eltörlése;
- a tanítók kinevezése ne osztályonként, hanem hét szak szerint történjen: latin, magyar–német, olvasás- és értelemkifejtő gyakorlatok, természetrajz, földrajz–történelem, szám- és űrtan, írás, rajzolás, ének és vallás;
- állandó nevelésügyi bizottság létesítése, pedagogarkai állás létesítése (a pedagogarka feladata az volt, hogy a végzős diákok közül kiválassza a legjobbakat, akiket azután felkészített a tanítás módszereire).
A zsinat minden vita nélkül elfogadta a tervet és elrendelte azonnali életbeléptetését.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Brassai_S%C3%A1muel
„A fajok eredetében (1859) foglalt eszmék azonban gyorsan utat törtek maguknak. Így például 1872. május 24-én a Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta Darwint, egy évre rá a könyv már magyarul is megjelent. A radikálisan új gondolatok gyors térnyerése egyrészt annak köszönhető, hogy teljes címe – A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagyis az előnyös válfajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben – telitalálat, ami közérthetően és pontosan foglalja össze a lényeget, másrészt meg annak, hogy maga a könyv rendkívül didaktikus, könnyen érthető.
Charles Robert Darwin (Shrewsbury, Shropshire, 1809. február 12. – Downe, 1882. április 19.) angol természettudós, az evolúcióelmélet egyik kidolgozója és névadója, George Darwin angol természettudós apja, Charles Galton Darwin fizikus nagyapja. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „Darwin”.
Darwin két évet töltött el az Edinburgh-i Egyetemen, de nem bírta nézni az ekkor még érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket. Végül emiatt hagyta ott az egyetemet.
Amikor Darwin otthagyta az orvosi egyetemet, apja megijedt, hogy kisebbik fia becsületes munka nélkül marad, így sebtében a Cambridge-i Egyetemre küldte teológiát tanulni. Papi természettudós, illetve professzor — olyasvalaki akart lenni, akit apja elfogadott volna. Kételkedett saját hitében, az akkori teológiai munkákban de nem talált semmi olyasmit, amit ne tudott volna elhinni.
Végül 1828-ban kijelentette, nem érzi magát eléggé eltökéltnek, hogy belépjen az egyházba. Az 1831. januári BA (Bachelor of Arts) vizsgán a 178-ból tizedik lett, ami őt magát is meglepte. Tanulmányait befejezve is Cambridge-ben maradt, érdeklődése egyre inkább a geológia felé fordult.
1831. augusztus 29-én, egy Adam Sedgwick geológus által vezetett tudományos túráról Shrewsbury-be visszatérve egy levelet talált az asztalán: egyik cambridge-i tanára, George Peacock lehetőséget ajánlott neki egy világ körüli tudományos útra. Az expedíciót Peacock egyik barátja, az Admiralitáson szolgáló Francis Beaufort javasolta. A Földet a HMS Beagle hajón, Robert FitzRoy kapitány parancsnoksága kívánták megkerülni. A kapitány olyan embert keresett, aki elkísérné őt az útra, hogy a helyszínen tanulmányozhassa mindenekelőtt Dél-Amerika természetrajzát. Darwint Henslow javasolta. A kiválasztandó kutatónak magának kellett fedeznie utazása költségeit.
Darwin apja először hallani sem akart az egészről, de idővel beleegyezett, és fia minden költségét állta. Darwin nem volt öt teljes évig bezárva a hajón, hanem nagy kutatóutakat tett Dél-Amerikában, amíg a hajó hivatalos, földmérő feladatait végezte. Neve a tudományos berkekben elsősorban nem biológusként, hanem geológusként vált ismertté, mert útjáról főleg ősmaradványokat és más geológiai mintákat küldött haza.
Chilében átélt egy erős földrengést, és saját szemével látta, miként emelkedett az egykori tengerfenék a földmozgás hatására egy méterrel a partvonal fölé, közvetlen bizonyítékot szolgáltatva Charles Lyellnek a Principles of Geology-ban kifejtett nézeteire. Darwin az útra magával vitte Lyell művének első kötetét, a másodikat az expedíció közben kapta meg, a harmadik pedig Angliában várta őt, amikor 1836 októberében hazaérkezett.
Immár Lyell szemével látta a világot, ami az aktualizmus meggyőződéses hívévé tette, és alapvetően hatott az evolúcióról vallott nézeteire is. Élete későbbi szakaszában így fogalmazott: „Mindig úgy éreztem, mintha a könyveim felerészben Lyell elméjéből pattantak volna elő, amiért soha nem tudtam elég hálás lenni… Mindig azt tartottam a Principles legjelentősebb erényének, hogy megváltoztatta az ember egész gondolkodásmódját.”
Amikor 1836. október 2-án hazatért, úgy fogadták, hogy arról álmodni sem mert volna. Hamarosan az ország legjelesebb geológusai egyikeként mutatták be Lyellnek. 1837 januárjában a Londoni Geológiai Társaságban előadást tartott arról, hogyan emelkedett meg a tengerpart Chilében (ezt tartotta utazása legszenzációsabb felfedezésének). Azon nyomban a társaság tagjává választották (érdekes módon a Zoológiai Társaság tagságára egészen 1839-ig kellett várnia; abban az évben azonban egyúttal a Royal Societynek is tagja lett).
1839-ben — abban az évben, amikor 30 éves lett, megjelent a Journal, és Darwint beválasztották a Royal Society-ba — feleségül vette unokatestvérét, Emma Wedgwoodot.[2] Darwin és Emma házassága hosszú és boldog volt; csak Darwin betegeskedése és több gyermekük korai halála árnyékolta be. A felnőttkort megérő gyermekeik közül nem egy ugyancsak kiválónak bizonyult a maga területén. Darwin betegeskedésének okát nem sikerült pontosan kideríteni; gyaníthatóan egy a trópusi fertőzés lehetett.
Darwin Angliába visszatérve először Londonban telepedett le, de 1842-ben elköltözött a fővárosból, amiben nem kis szerepet játszott a zűrzavaros politikai helyzet. A különféle reformerek, például a chartisták demonstrációkat tartottak a főváros utcáin, és többször bevetették ellenük a hadsereget. Darwinék a Kent grófságbeli Down községben a Down-házba költöztek — a falu nevét később Downe-ra változtatták, a ház nevének írásmódja azonban megmaradt; Downe jelenleg Nagy-London része.
Gyakori tévhit, hogy Darwin már a hajóúton megfogalmazta evolúcióelméletét. Mire hazaért, már valóban biztos volt abban, hogy az evolúció létezik, de még nem találta meg működésének mechanizmusát.
1837-ben nyitotta meg első jegyzetfüzetét The Transformation of Species (A fajok átalakulása) címmel. Ebben fejtette ki – csak saját magának – aktuális gondolatait az evolúcióról, miközben geológiai cikkeket publikált. Döntő inspirációt kapott 1838 őszén, nem sokkal házasságkötése előtt, amikor elolvasta Thomas Malthus (1766–1834) híres, Tanulmány a népesedés alapelvéről (Essay on the Principle of Population) című dolgozatát.
Malthus érveire hivatkozva a 19. században a politikusok azt hangoztatták, hogy eleve kudarcra vannak ítélve a munkásosztály életkörülményeit jobbítani igyekvő erőfeszítések, hiszen a jobb életkörülmények nagyobb szaporulatot eredményeznek, a megnövekvő népesség pedig feléli a bőségesebb javakat. Így a szegénység változatlan marad, sőt, sokkal többen szenvedik el annak hátrányait.
Darwin a könyvet olvasva egészen más következtetésekre jutott. Immár megvoltak az evolúció működésének elemei – a népesség szaporodásának nyomása, az ugyanazon faj egyedei közötti harc a túlélésért (pontosabban, a szaporodás lehetőségéért), és a környezethez legjobban alkalmazkodó, „legalkalmasabb” egyedek túlélése (szaporodása).
Ez a felfedezése apránként, az összegyűjtött tények sok éves elemzése és rendszerezése közben állt össze. Komoly problémát okozott neki, hogyan fogadtassa el elméletét a közvéleménnyel, hisz a tudománynak általában az egyház által felállított keretek között kellett dolgoznia, és Darwin komolyan tartott attól, hogy alapvetően naturalista munkája veszélybe sodorhatja.
Ezeket a gondolatait egy, a történészek által 1839-re datált írásban foglalta össze; e munkájának egy későbbi, 35 oldalasra bővített változatát ő maga 1842-re keltezte. A természetes kiválasztódás által irányított evolúció elmélete lényegében készen állt, mire Darwin a Down házba költözött, de Darwin a várható reakcióktól tartva jobbnak látta, hogy további két évtizedig fiókjában őrizgesse az írást. 1844-ben a korábbi vázlatot már 50 000 szavas, 189 oldal hosszú kézirattá bővítette, és azt egy helyi tanítóval letisztáztatta. Ezután az írást letette egyéb iratai közé, rávezetve egy kérést, hogy halála után felesége publikálja az anyagot.
Pontosabban szólva, nem teljesen zárta a fiókjába a kéziratot. A Voyage of the Beagle (A Beagle utazása) második, bővített (1845-ös) kiadásában egy sor kiegészítést szórt el különböző helyeken. Howard Gruber a két kiadást összehasonlítva kimutatta, hogy ezeket a betoldásokat a második kiadásból kiemelve és megfelelően összerendezve összeáll „az a tanulmány, amely csaknem minden gondolatát összegzi” a természetes kiválasztódás irányította evolúcióról. Az egyetlen magyarázat az lehet erre, hogy Darwint nyugtalanította az utókor, és saját elsőbbségének biztosítása. Ha időközben valaki előállt volna ugyanezekkel a gondolatokkal, akkor rámutathatott volna a beszúrt bekezdésekből összeálló „kísértettanulmányra”, igazolva, hogy ezeket a gondolatokat ő vetette először papírra.
Időközben megpróbált gondoskodni arról is, hogy ha egyszer rászánja magát tanulmányának publikálására, akkor azt könnyebben elfogadják, ezért biológusként is megpróbált hírnevet szerezni magának. Tíz évvel a Beagle hazaérkezése után, 1844-ben részletesen tanulmányozni kezdte az örvös ludakat (Branta bernicla). Részben a Dél-Amerikában gyűjtött anyagaira támaszkodva végül 1856-ra elkészült egy terjedelmes, három kötetes munkával, ami megdöbbentő eredmény volt egy olyan embertől, aki erről a témáról még nem publikált semmit. Hátráltatta, hogy sokat betegeskedett, ráadásul ebben az időszakban halt meg előbb apja, majd pedig legkedvesebb lánya, Annie.
Munkájáért a Royal Society neki ítélte a természetkutatóknak adható legnagyobb elismerést, a Royal-érmet. Így hát biológusként is tekintélyt szerzett magának, és nagyon pontosan tisztában volt az egymáshoz hasonló fajok közötti árnyalatnyi különbségek jelentőségével. Még mindig habozott azonban, hogy közreadja-e az evolúcióról megfogalmazott gondolatait, bár az a néhány bizalmasa, akivel a kérdést megvitatta, nagyon ösztökélte erre.
Mindenesetre az 1850-es évek közepén elkezdte összegyűjteni anyagait, hogy egy vaskos, elképzelései szerint minden ellenkezést legyőző, súlyos érveket felsorakoztató kötetbe rendezze azokat. „1854 szeptemberétől” — írta később önéletrajzában — „minden időmet óriási mennyiségű feljegyzésem rendezésére, valamint a fajok átalakulásáról tett megfigyelésekre és kísérletekre fordítottam”. Kétséges, hogy egyáltalán megjelent volna-e ez a hatalmas munka még Darwin életében, ám amikor Alfred Russel Wallace az övéhez hasonló gondolatokkal állt elő, maga is rákényszerült a publikálásra. Elgondolásait egy 1855-ben publikált cikkében adta közre anélkül, hogy abban magyarázatot adott volna arra, hogyan vagy miért válnak szét a fajok két vagy több, egymáshoz közeli alfajra).
Levelezése Wallace-szal és Wallace Darwinéihoz hasonló gondolatokat kifejtő munkássága arra késztette Darwint, hogy további késlekedés nélkül írja meg és adja ki A fajok eredetét. A nemcsak a tudományos közösségre, de az egész világra erősen ható könyvet John Murray 1859. november 24-én jelentette meg.
A fajok eredetének fogadtatása
A reakció a várakozásoknak megfelelően elutasító volt, de Darwin jól választotta meg szövetségeseit, így például Joseph Hooker, Sir Charles Lyell, Herbert Spencer is támogatta. Thomas Huxley feladta a bibliai teremtésbe vetett hitét, de korábban nem teljesen fogadta el az evolúciós elméletet. A fajok eredetének elolvasása után azonban első reakciójaként kijelentette: „Milyen nagyon ostoba vagyok, hogy nekem eszembe sem jutnak ilyen gondolatok.”
1860 júniusában a brit Tudományos Haladásért Szövetség összeült Oxfordban A fajok eredetének megvitatására. Többen felszólaltak a darwinizmus ellen, köztük Oxford püspöke, Samuel Wilberforce és Robert FitzRoy, a Beagle kapitánya is.
Idős korában
1861-től már többnyire csak botanikával foglalkozott. A növények tanulmányozását még az állatokról és az evolúcióról szóló munkáiban is fontosnak tartotta. Nem tartotta magát profi botanikusnak vagy taxonómusnak, botanikai kutatásait pihenésnek vagy hobbinak tekintette. 1878-ban azonban a párizsi Académie des Sciences-be kifejezetten a botanikai munkája miatt választották be.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_Darwin
Beszédes József (Magyarkanizsa, 1787. február 12. – Dunaföldvár, 1852. február 28.): vízépítő mérnök, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Beszédes Kálmán festőművész apja. Tanulmányait Egerben és Pesten a Mérnöki Intézetben végezte. 1813-ban szerzett oklevelet.
Kidolgozta egy Kolozsvártól Gratzig hajózható csatorna építésének tervét. 1836-ban a Helytartótanácshoz beterjesztette a Sebes-Körös és a Berettyó mocsárainak kiszárítására vonatkozó elképzeléseit. 1827–1828-ban a linz-budweisi vasút megbízásából vízrendezési munkálatokat végzett.
Széchenyi Istvánnal elhajózott a Dunán Galacig, és onnan Konstantinápolyba. Megszervezte a reformkor nagy vízügyi átalakítási munkálatait. Széchenyi István kezdeményezésére az országgyűlés 1840-ben törvényt hozott a Beszédes által elképzelt Duna–Tisza-csatorna építéséről. Bár a kivitelezésre egy részvénytársaság alakult, a tervet ért támadások miatt a tőke megvonta támogatását, így a csatorna építése lekerült a napirendről.
Beszédes vasúti mérnökként is működött, a linz-budweisi lóvasút és a Magyar Középponti Vasút építésében is részt vett. Sokat tett a magyar nyelvű műszaki irodalom megalapozásáért. Dunaföldváron temették el.
Vízrendezési munkái
vízrendezési munkálatok Tolna, Veszprém, Komárom, Pozsony és Nyitra vármegyékben (1814–1816).
a Sárvíz, a Kapos és a Sió szabályozása, beleértve a folyóvölgyeket (1816–1825),
a Duna szabályozása, egységes árvédelmi töltések építése a Baja és Báta közötti szakaszon (1820–1825 között). A korában páratlan méretű munka 120 000 hold ármentesítését biztosította, s a Sárköz gazdasági felemelkedésének alapjává vált.
vízrendezés Ausztriában a linz-budweisi vasútvonal kitűzésével összefüggésben,
a fehér-körösi Nádor-malomcsatorna (Arad vármegyében) mint az első, kizárólag ipari célú csatorna létesítése.
(Ma sokan hibás döntésnek tartják az akkori árterek lecsapolását. vj)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Besz%C3%A9des_J%C3%B3zsef
Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyzett fel egy történetet: Enrico Fermi egy tudományos vita kapcsán felvetette, hogy földönkívüliek minden bizonnyal itt vannak már a Földön is. „De hát, hol vannak.? ─ tette fel a költői kérdést, amit Szilárd Leó válaszolt meg. „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat.”
„Szilárd Leó (született Spitz) (Budapest–Terézváros, 1898. február 11.– La Jolla, Kalifornia, 1964. május 30.) magyar származású fizikus. Az első, aki felismerte, hogy a nukleáris láncreakció (és ezzel az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartotta, hogy először esetleg Németország fejlessze ki az atombombát, Szilárd Leó meggyőzte Albert Einsteint, hogy írjon levelet Franklin D. Rooseveltnek, hogy ebben nekik kell elsőnek lenniük. Tevékenyen részt vett az erre irányuló Manhattan tervben, ám később megbánta ezen törekvéseit, hiszen sok más amerikaihoz hasonlóan már az atombomba bevetése előtt látta, hogy a világháború a Szovjetunió Japán elleni beavatkozása következtében egyébként is gyorsan véget érne.
Spitz Leó néven született egy középosztálybeli zsidó család első gyermekeként 1898. február 11-én, Budapesten, a Bajza utca 28. sz. alatt. (Az azonos vezetéknevű Szilárd Béla radiológus Mezőberényben született Steiner néven, nem rokona Szilárd Leónak.) A műszaki és tudományos fellendülés korában jött a világra, mikor az emberek elégedettek voltak a civilizáció vívmányaival. Édesapja, Spitz Lajos sikeres mérnök volt. Édesanyja Vidor Tekla volt, Vidor Zsigmond orvos lánya és Vidor Emil műépítész testvére. A család Spitzről Szilárdra történő névváltoztatását a belügyminiszter 1900. október 4-i 104 484 sz. rendelete engedélyezte. Vallásos családi háttere ellenére később agnosztikusnak tartották.
Leó koraérett gyermek volt. 13 éves korában elkezdett a fizika iránt érdeklődni. Húga, Szilárd Rózsi egyik visszaemlékezésében megemlíti, hogy mikor másik bátyja, Béla difteritiszt kapott, és el kellett tőlük különíteni, Leó összeeszkábált egy kis méretű, drót nélküli távíró berendezést, és a lakás egyik végében a leadót, a másikban a vevőt állította fel, és így beszélgettek testvérükkel.
1908-tól 1916-ig a VI. kerületi Reáliskolába járt Budapesten. Matematikai eredményeiért megkapta az Eötvös-érmet. Zavarta a politikai feszültség, és a fizikatanulásban nem látott megfelelő perspektívát. Úgy vélte, hogy Budapesten a fizikai ismeretekkel a legjobb esetben is csak középiskolai tanár lehet. Kacérkodott a kémiatanulás gondolatával (mondván, hogy az jól jöhet később, ha netán mégis sikerül fizikával foglalkoznia), de úgy ítélte, hogy abból se tudna tisztességesen megélni. Ezért végül a József Nádor Műszaki Egyetemre jelentkezett. Ebben közrejátszott, hogy (az Eötvös-érem dacára) úgy gondolta, matematikai ismeretei messze elmaradnak a jobb fizikusokéi mögött. Villamosmérnöknek tanult, de 1917-ben behívták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Gimnáziumi érettségije miatt eleve tiszti iskolába került, és lovassági kiképzést kapott. Életét egy véletlen mentette meg: szabadságot kért, hogy szüleivel lehessen, amíg öccsét operálják, és közben maga is megbetegedett – amint kiderült, az övé volt a spanyolnátha egyik legelső magyarországi esete. Ezután „családi kapcsolatokkal” sikerült elérnie, hogy néhány héttel később tartalékos állományba helyezzék, majd leszereljék az első világháború vége felé. Nem sokkal ezután alakulatát a frontra küldték, ahol súlyos harcokban ezredének legtöbb tagja elesett.
1919 nyarán öccsével útlevelet kért a Tanácsköztársaságtól, hogy Berlinbe költözhessenek. Az okmányt augusztus elején kapták meg, de addigra a Tanácsköztársaság összeomlott, és az egész procedúrát meg kellett ismételniük immár Horthy hivatalnokaival – karácsony tájékán aztán végre sikerült elutazniuk.
Egészen kivételes képességű és mélyen gondolkodó megfigyelő volt. Wigner Jenő így jellemezte: „Hosszú életemben, amit tudósok között töltöttem el, soha nem találkoztam senkivel, akiben több lett volna a képzelőerő és az eredetiség, akinek a gondolkodása és a véleménye annyira önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem”.
Novelláskötetet írt „A delfinek hangja” címmel (The Voice of the Dolphins – 1961). A címadó novellában egy nemzetközi delfinkutató intézet tudósai megfejtik a delfinek nyelvét, felismerik azok magas rendű intelligenciáját, és tolmácsolják a kormányaiknak a tőlük kapott meggyőző leszerelési javaslatokat. Csak miután a delfinek javaslata megvalósult, akkor derül ki a turpisság: nem is a delfinek, hanem az egymással szót értő tudósok dolgozták ki azt.
Egy másik szatirikus művében a tudomány túlszervezését gúnyolja ki. Kifejti, hogy ha a tudomány egyre gyorsabb fejlődése egyre nagyobb veszélybe sodorja a politikailag fejletlen emberiséget, akkor mit lehetne tenni a tudomány megállítása érdekében. Javaslata szerint a kutatásra nagyon sok pénzt kell adni, e pénz leadminisztrálására nagyon sok bizottságot kell szervezni. E bizottságok munkájába be kell vonni a tudósokat, és akkor idejük annyira szétforgácsolódik, hogy a tudomány fejlődése megáll, és az emberiség megmenekül saját magától. Novelláiért 1961-ben a Humán Irodalomtudományok tiszteletbeli doktorává avatták a Brandeis Egyetemen.
A középtermetűnél alacsonyabb volt; mindössze 167 cm. Piknikus alkata és mozgásszegény életmódjának hatására harmincas éveinek második felére „értelemtől és szellemességtől csillogó szemű, alacsony, kövér emberkévé” terebélyesedett, „aki úgy bővelkedik az ötletekben, mint egy maori főnök feleségekben” – legalábbis így jellemezte őt Jacque Monod francia biokémikus, akivel 1934-ben ismerkedett össze. Haja sokáig sötét és hullámos maradt; arca (mielőtt kikerekedett volna) keskeny, eleven és kifejező; ajka telt, a szeme sötét. A fényképeken igyekezett kedvesnek látszani. „Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem gondoltam, hogy e két terület valaha kapcsolatba kerül egymással. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem” – emlékezett vissza később.
Világéletében (egészen La Jolláig) bérelt szobákban lakott és bőröndből öltözködött. Még amikor a Vilmos Császár Fizikai Intézetbe kerülve beköltözött annak Harnack Haus nevű vendégházába, akkor is útra készen, becsomagolva álltak bőröndjei, ő pedig a keze ügyéban tartotta kulcsaikat. – „Ha a dolgok rosszabbra fordultak, egyszerűen csak rá kellett fordítanom a kulcsokat, és már indulhattam is” – mondta erről. Ezért aztán amikor Hitler hatalomra jutása után Julius Streicher meghirdette a zsidó üzletek bojkottját és megkezdődtek a pogromok, Szilárd távozott az országból. – „1933. április 1. körül valamelyik nap felszálltam egy Bécsbe induló vonatra – írta erről. – A vonat üres volt. Másnap ugyanezen a vonaton már egymást tiporták az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, az utasokat leszállították, és a nácik mindenkit kihallgattak. Ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sikeres akar lenni ebben a világban, nem kell sokkal okosabbnak lennie másoknál. Elég, ha csak egy nappal jár előttük.”
Igen energikus kutató volt, aki David Hawkins szerint naponta legalább húsz új ötlettel állt elő, amelyek igen képtelenül hangzottak, de ha havonta legalább egy igazán használható akadt közülük, akkor ez igazán nagy teljesítmény. Megrögzött agglegény volt, akit sokáig el sem tudtak házas embernek képzelni. 1951-ben mégis megházasodott, amikor Amerikában újra találkozott régi ismerősével, Gertrud Weiss-szel. Házasságot kötöttek, de továbbra is külön éltek. Gertrud Denverben, az orvosi egyetemen tanított, Szilárd munkahelye pedig Chicagóban volt, de úgy, hogy közben egy szállodában lakott New Yorkban. Igen boldogok voltak együttlétük rövid időszakaiban, de önálló életüket nem adták fel. Csak életük utolsó szakaszában, La Jollában költöztek össze.
Szilárd sokat segített másokon. Húga szerint nem volt igazán jó testvér, de amikor a férje megbetegedett, a világ másik végéről utazott oda, és anyagilag segített rajtuk – miközben fennen hangoztatta, hogy ezt nem a sógoráért, hanem egyszerűen egy emberért teszi. Amikor David Hawkins politikai nézetei miatt anyagi nehézségekkel küszködött, Szilárd – aki nem értett vele egyet – először megpróbálta meggyőzni, majd amikor ez nem sikerült, titokban komoly összeget hagyott egy közös barátjuknál arra az esetre, ha Hawkins komolyan megszorulna.
Szilárdra jellemző, ahogyan Theodore Puck indokolta, hogy ígéretével miért nem ajánl neki állást Denverben. „Az Ön intellektusa annyival hatalmasabb az enyémnél, hogy amikor Önnel vagyok, nem tudok ellenállni annak a polarizáló erőnek, amelyet az Ön gondolkodása gyakorol rám. Attól félek, hogy kreatív gondolkodásom meggyengülne, és produktivitásom is kárt szenvedne, ha folyamatosan együtt dolgoznánk.”
Legendás volt rámenős kapcsolatteremtő és -építő tevékenysége. Többnyire befolyásos ismerőseinek hálózatán át próbálta befolyásolni a politikai eseményeket; személyesen – mint az atombomba megépítése vagy a kubai rakétaválság megoldása érdekében – csak akkor exponálta magát, amikor a helyzet végképp kritikusnak látszott. Alice K. Smith tudománytörténész szerint Szilárd egyike annak az öt embernek, akik az utóbbi száz évben a legtöbbet tették azért, hogy korunk megváltozzon. A másik négy Lincoln, Gandhi, Hitler és Churchill.
Több világnyelven is beszélt – mint mondta, azért, mert első nevelőnőjétől németül tanult, a másodiktól franciául. Angol beszédén élete végéig érződött magyar akcentusa. Gondolkodására, világnézetére erősen hatottak H. G. Wells írásai; kiemelten a „A nyílt összeesküvés” „(The Open Conspiracy)” című tanulmány. 1929-ben el is utazott Londonba, hogy megismerkedjen az íróval, és megszerezze művei közép-európai kiadásainak jogait.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szil%C3%A1rd_Le%C3%B3
“Egy van, mi különösen lelkemen fekszik, mert Magyarhon jövője, véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt a jogkiosztásban legyünk mentől bőkezűbbek. Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. […] Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité még nem elég. A népek nemzetiségi életet kívánnak élni.” (Teleki levele Kossuthnak, 1849. május 14.)
Gróf széki Teleki László (Pest, 1811. február 11. – Pest, 1861. május 7.) magyar politikus, író. A Magyar Tudományos Akadémia levelező, rendes majd tiszteleti tagja. Az Ellenzéki Kör elnöke. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt és az azt követő években a magyar önállóság ügyének egyik legaktívabb és talán legeredményesebb külföldön tevékenykedő képviselője. A Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja. A Határozati Párt vezetője. 1861-ben az uralkodónak adandó országgyűlési válasszal kapcsolatos vita előestéjén otthonában öngyilkosságot követett el.
A Teleki család Erdély és Magyarország egyik legjelentősebb protestáns arisztokrata famíliája, amely a 16. század eleje óta élvezte a római szent birodalmi grófi rangot.
A család hagyatékához tartozik, többek között, a marosvásárhelyi Teleki Téka, amelyet Teleki Sámuel, erdélyi kancellár adományozott a városnak, s amely negyvenezer kötetből áll; a 16. századi Teleki-kódex, mely a ferences irodalom egyik becses példánya; valamint a Kolozsvárott őrzött 18. századi Teleki-énekeskönyv.
Figyelemre méltó továbbá az, a méreteiben sem csekély, jelentőségében pedig kifejezetten komoly adomány, amelyet Teleki László édesanyja, és a gróf gyámja tett, amikor felajánlották a Teleki család könyvtárát az 1825-ben megalapított Magyar Tudós Társaságnak.
Apja (a családfa sorrendjében III.) Teleki László gróf, anyja Mészáros Johanna bárónő.
Az otthoni nevelés végeztével 1828–1830 között három évet töltött Sárospatakon, a református kollégium diákjaként. Ezután tanulmányait megszakítva Budára ment, és a helytartótanácsnál kapott fogalmazógyakornoki állást. Nem sokáig maradt azonban ott, ui. a következő évben bátyját követve Bécsbe utazott, ahol két évet töltött el.
1833-ban egyik korábbi nevelője, Petrovics Frigyes társaságában nyugat-európai körútra indult. Berlinben olyan professzoroknál folytatta tanulmányait, mint Friedrich Carl von Savigny és Leopold von Ranke. Ezután jártak még Hamburgban, Hannoverben, Frankfurtban, Stuttgartban, Amszterdamban, Londonban, Oxfordban és Edinburgh-ben. Végül az ifjú gróf és útitársa két évet Párizsban töltött, majd 1836-ban tértek haza. (Petrovics a hazafelé vezető úton Münchenben elhunyt.)
Az 1837–1838. évi erdélyi országgyűlésen Fogaras megye követeként volt jelen. Itt mondta el 1837. április 24-én szűzbeszédét, melyben az Országgyűlési Napló megindítását szorgalmazta. Emellett részt vett a diéta rendi sérelmi feliratának elkészítésében.
Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlésen Teleki a Partiumhoz tartozó Közép-Szolnok megye követeként kívánt részt venni, a megye főispánja azonban megakadályozta a megválasztását, így a gróf végül 1840 februárjától a felsőtáblán vállalt szerepet az akkor létrejövő, Batthyány Lajos vezette főrendi ellenzéki liberális csoport tagjaként. Az országgyűlésen többek között a reverzálisok ügyében, valamint Kossuth Lajos és báró Wesselényi Miklós jogtalan elítélésével kapcsolatban szólalt fel.
Az 1841–1843. évi kolozsvári diétára visszatért Erdélybe. Jelentős részben az ő érdeme, hogy 1842-ben végre sikerült megszerezni bátyjának, Teleki Józsefnek az erdélyi kormányzó címet. Egyebek között olyan valós és tartós problémákat okozó ügyekben szólalt fel, mint az ortodox egyház egyenjogúsítása, valamint a vegyes házasságok rendezése.
Az 1843–1844. évi pozsonyi országgyűlésen Teleki már egyértelműen a főrendi ellenzék egyik legmeghatározóbb, elképzeléseiben (és főképpen lendületében, indulataiban) egyik legradikálisabb tagja volt, s e viszonylag szűk csoport vezérszónoka. 1844 októberében az országgyűlési alsótábla üléstermében – megyei (Tolna, Zala, Veszprém) előzmények után – létrehozták a Védegyletet, amelynek alelnökévé Teleki Lászlót választották (az elnök Batthyány Kázmér gróf, az igazgató Kossuth Lajos lett).
1845-ben Pest megye gyűlése az adminisztrátori rendszerrel foglalkozott, s a vitában Teleki is felszólalt.
Az 1846. évi krakkói felkelés, majd annak kegyetlen leverése után Teleki és liberális társai újult erővel igyekeztek érvényre juttatni az érdekegyesítés politikáját: keresztülvinni az örökváltság kötelező és államilag támogatott módozatát. Ez még sürgetőbbé tette a reformellenzéknek már az 1843–1844. évi diétán felmerült azon törekvését, hogy országos egységet és rendszeresen egyeztetett programot hozzanak létre. Ezt a szükségszerűséget egyenesen kényszerré tette egy 1846 novemberében történt jelentős esemény – megalakult a Konzervatív Párt.
1847. január 24-én Teleki kezdeményezésére és az ő elnökletével (alelnökök: Vörösmarty Mihály és Fényes Elek) egyesült a Ráday Gedeon gróf vezette Nemzeti Kör és a Teleki vezette Pesti Kör. Ezzel létrejött az Ellenzéki Kör – a konzervatív Gyülde mintájára, s annak ellenfeleként. A szervezet programjának elkészítésére alakított hattagú bizottság tagja volt Teleki is.
Az 1847 őszére összehívott országgyűlésen Teleki ismét a felsőtáblán foglalt helyet. Azonban még a követválasztások idején Batthyány Lajos és Kázmér oldalán intenzíven közreműködött abban, hogy Kossuthot megválassza képviselőjének a „vezérvármegye”, Pest. Ezzel lehetőség nyílt a közös álláspont hatékony képviseletére mind az alsó-, mind a felsőtáblán. Az 1847–1848. évi pozsonyi országgyűlésen (amely az utolsó reformkori diéta volt) a liberális ellenzék egyik fő célkitűzése az örökváltság kérdésének megoldása, és az úrbéri viszonyok egyszer és mindenkorra történő felszámolása volt. A kérdésben Teleki is felszólalt, hangsúlyozva a helyzet tarthatatlanságát.
A forradalomban
A forradalom kitörése után Teleki elégedetlen volt az új felelős minisztérium (kormány) munkájával. Az áprilisi törvényeket értékelte, ám meggyőződése volt, hogy ez csupán a minimumot jelentheti, és a reformokat folytatni kell. Ezért visszatért Pestre, és az Ellenzéki Kör nevét megváltoztatva Nyáry Pállal létrehozta a Radical Kört (Radicál Párt), valamint belépett a Nemzetőrségbe.
Az 1848. július 5-én kezdődő első magyar népképviseleti országgyűlésen Teleki Abony képviselőjeként vett részt, és a függetlenségét újonnan visszanyert ország olyan létkérdéseiben szólalt fel, mint az „olasz kérdés”, a „horvát kérdés” és az önálló magyar hadsereg igénye.
Diplomáciai tevékenysége a szabadságharc idején
A Batthyány-kormánynak nem sokkal megalakulása után, már 1848 májusától kezdve fontos céljai közé tartozott az ország függetlenségének a külfölddel való elismertetése, és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Ez beleillett abba a koncepcióba, mely – az április törvények alapján – Magyarország és a birodalom örökös tartományai közötti viszonyt a tiszta perszonálunióban jelölte meg. (A kormány állásfoglalásaiban az örökös tartományokkal kapcsolatban rendszeresen használta a „külföld” kifejezést.) Ennek a politikának a jegyében 1848. augusztus 29-én Batthyány Lajos barátját, Telekit nevezte ki Magyarország párizsi követének.
A Telekire bízott feladatok meglehetősen sokoldalúak voltak. Francia-magyar szövetséget kellett volna kieszközölnie, fegyvervásárlásokat nyélbe ütnie, francia és – a kiterjedt párizsi lengyel emigráción keresztül – lengyel tiszteket meggyőzni a magyar ügy igazáról, és őket rábírni, hogy fegyveresen is részt vegyenek az időközben elkezdődött magyar szabadságharcban. Nem utolsósorban pedig a párizsi román emigráció hazug propagandáját ellensúlyozva tájékoztatnia a francia kormányt és a közvéleményt a magyarországi román nemzetiség valós helyzetéről, és a magyar kormánynak velük kapcsolatos politikájáról.
Teleki szeptember 8-án érkezett meg Párizsba. Jules Bastide külügyminiszter nemsokára fogadta őt, majd kilátásba helyezte Pascal Duprat kinevezését a francia kormány Magyarországra küldendő követének. Azonban ez csupán látszólagos siker volt, mert a leglényegesebb lépésre Bastide és kormánya nem tudta rászánni magát: elmaradt a diplomáciai elismerés.
A szabadságharc következtében Magyarország később olyannyira el lett vágva a külföldtől, hogy a párizsi diplomáciai központ fokozatosan átvette a külügyek irányítását, és befolyása az összes Nyugat-Európában tevékenykedő követre kiterjedt. Ezzel Teleki feladatköre tovább bővült.
1849 májusában Teleki francia nyelvű röpiratot jelentett meg De l’intervention Russe címmel, melynek témája Oroszországnak a Magyarország elleni intervenciója.
1849. május 14-én – egy hónappal a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után – Teleki nagy elméleti jelentőségű levelet írt Kossuth Lajos kormányzó-elnökhöz, melyben nem kevesebbet vállalt magára, mint részletes politikai irányadást a nemzetiségek tekintetében. Koncepciója szerint egy föderatív alapon átszervezett Magyarország vált volna egy később létrehozandó dunai konföderáció központjává, melynek további tagjai a román fejedelemségek, Szerbia, Bulgária, Csehország és Morvaország lettek volna.
Az emigráció évei
Teleki 1849 októberében a francia lapokban újságcikket jelentetett meg, amelyben rámutatott az első felelős magyar kormány miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak elítélése kapcsán elkövetett törvénytelenségekre. 1850. szeptember 11-én Haynauhoz intézett párbajra hívó levele – mivel a tábornok válaszra sem méltatta – két évvel később francia, belgiumi, angol és német lapokban is megjelent.
A szabadságharc bukása után az emigráció többi tagjához hasonlóan Teleki is intenzíven dolgozott annak érdekében, hogy Kossuth és társai mihamarabb kiszabaduljanak a törökországi Kütahya-beli internálásból, ami 1851 őszén meg is történt. Ugyanakkor Kossuth még az internálás ideje alatt kinyilvánította igényét az emigráció ügyeinek vezetésére. Ezt Teleki (több más emigránssal együtt) elutasította, és meg is szakadtak a kapcsolatok közte és a volt kormányzó között, egészen 1859-ig. Ennek ellenére a nyilvánosság előtt nem szállt szembe Kossuth-tal, mivel úgy ítélte meg, hogy ez mindenképpen a magyar ügy kedvezőtlenebb nemzetközi megítéléséhez vezetne.
1851 őszétől kezdve főként Svájcban tartózkodott. Genfi társasága olyan személyekből állt, mint a gyermekkori barát Puky Miklós, valamint Horváth Mihály, Klapka György és Zichy Antónia, Batthyány Lajos özvegye. Emellett időnkénti brüsszeli látogatásai idején Jósika Miklós és neje vendégszeretetét élvezte. Mindeközben, ha megoldható volt, sűrűn találkozott az időközben özveggyé vált Lipthay Auguszta bárónővel. Az 1859-ig eltelt néhány esztendőben – ha nem is vonta ki magát teljesen az aktív politikai életből – visszavonultabban élt.
1859-ben Klapka után Teleki is ismét felvette a kapcsolatot Kossuthtal. Május 6-án Párizsban hármójuk részvételével megalakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság, mely az emigráns kormány feladatát volt hivatott betölteni. Kossuth felelt a diplomáciáért; a katonai ügyeket, és a román fejedelemségekben tervezett akció előkészítését Klapka vállalta, míg Telekinek jutott a hazai titkos szervezettel való kapcsolattartás. A titkos szervezetben jelentős számban voltak jelen Teleki barátai (pl. Almásy Pál) és rokonai (pl. Tisza Kálmán).
Hazatérése és a Határozati Párt
Teleki 1860 novemberében angol útlevéllel, álnéven Drezdába utazott meglátogatni szerelmét, Lipthay Auguszta bárónőt. Már Drezdába érkezésétől kezdve figyelte a szász rendőrség, majd tervezett visszautazása napján, december 16-án szállásán elfogták. Ezután Friedrich Ferdinand von Beust szász miniszterelnök – a nemzetközi jog durva megsértésével, ami ellen később a nyugati kormányok is élénken tiltakoztak – kiadta Ausztriának, majd december 20-án éjjel betegségére való tekintet nélkül áthurcolták az osztrák határon.
Teleki tíz napot töltött osztrák börtönben, majd december 31-én Ferenc József maga elé rendelte a bécsi Burgba. Az uralkodó azzal a feltétellel bocsátotta szabadon, ha esküt tesz, hogy többé nem utazik külföldre, a külfölddel nem köt a birodalomra nézve ellenséges szövetségeket, illetve átmenetileg tartózkodik a hazai politikában való részvételtől.
Teleki szabadulását követően még három hétig Bécsben maradt, majd onnan 1861. január 23-án utazott Gyömrőre, és csak a hónap végén érkezett Pestre. Hazatérésekor olyan óriási népszerűség fogadta, amely még Deákét is elhomályosította. Görgey István írta:
„Egyszerre ő lett – belül az országon – a látható feje a képzelt honszabadító nagyszerű organisatiónak és külföldi actiónak, szálláscsinálója a kül betörésnek, a remélt vagy rettegett nagy eseményeknek; biztosítéka a külhatalmasságok régóta hiresztelt segélynyujtásának.”
A hazai titkos szervezet vezetőségén belül eközben túlsúlyba kerültek azok, akik hajlottak a Béccsel kötendő alkura, és a szervezkedés fő céljának azt tekintették, hogy a majdani tárgyalások során minél kedvezőbb pozícióba jussanak az uralkodóval szemben. Emiatt Teleki a Magyarország című lapban 1861. február 9-én megjelent, Bars megye közönségéhez intézett nyílt levelében elhatárolódott a szervezettől, és kinyilvánította, hogy korábbi elveihez ragaszkodik.
Az uralkodó által az 1861-es évre összehívott országgyűlésen Teleki a felsőtáblán való részvételre kapott meghívót, ő azonban Abony képviselőjeként az alsótáblán jelent meg. Március 30-án képviselővé választása után elmondott beszédében elutasított minden Ausztriával kötendő esetleges alkut, valamint kijelentette, hogy az 1848-as állapotokat csak kiindulópontnak tekinti, amelyhez képest „mind alkotmányos, mind demokratiai jogegyenlőségi tekintetben” tovább kell lépni.
Az április 6-án Budán megnyílt országgyűlésen kezdettől fogva jól elkülönült egymástól a két oldal, a Deák vezette Felirati Párt, és a Teleki irányította Határozati Párt. Teleki és hívei azzal érveltek, hogy az 1848-as trónváltozás az ország törvényei értelmében érvénytelen, s ennek értelmében a formailag nem király Ferenc Józsefnek nem kívántak a megszokott feliratban válaszolni. Ehelyett a nemzet akaratának határozatban való kimondását kívánták, majd ezt követően azt szerették volna, ha az országgyűlés kimondja saját önfeloszlatását, így akadályozva meg bármiféle alku lehetőségét is. Ezt indokolta továbbá az is, hogy Horvátország és Erdély képviselői nem vehettek részt az országgyűlésen, amelyet emiatt határozatképtelennek tekintettek.
Az idő múltával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Teleki még pártján belül is egyedül maradt az alkut mereven elutasító álláspontjával. Erről végső bizonyosságot akkor szerezhetett, amikor az uralkodónak szánt válaszról szóló parlamenti vita előestéjén Tisza Kálmán, Teleki unokaöccse látogatást tett a gróf Szervita téri lakásán.
1861. május 8-án reggel az országgyűlési vita előtt bejelentették az összegyűlt képviselőknek, hogy Teleki László gróf az éjszaka öngyilkosságot követett el, majd az ülést elnapolták. Halálának hatásáról Szabad György írta:
„Bihar megye szerint aligha volt valaha is »a halálnak megsiratottabb áldozatja« magyar földön Telekinél, akiben Nógrád »a demokrácia ragyogó lovagját«, »a magyar nemzet reménycsillagát« látta. A tudós Pesty Frigyes temesvári lapjának felszólítása: »Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát!« – nemcsak fájdalmat fejezett ki, hanem fenyegetett is. Győrött a gyászünnepség részvevői és a császári katonaság között véres összeütközés robbant ki.”
Halálakor az íróasztal-fiókban talált „beszéd-töredék”, melynek a Deák felirati javaslatához fűzendő kiegészítéseket kellett volna tartalmaznia, valójában olyan szöveg volt, mely a legteljesebb mértékben beleillett az emigrációs politika vonalába. Összefoglalta az 1848 óta eltelt esztendők eseményeit, rámutatva a Bécs által elkövetett törvénytelenségekre, s kijelentve: az új „alkotmány” (az októberi diploma és a februári pátens) elfogadhatatlan Magyarország számára. Emellett a határozat mellett állandóan hangoztatott érv is megjelent benne: valójában nem az uralkodó meghívására vesznek részt a tanácskozáson, hanem „mert az erőszak […] összejövetelünket nem gátolja.
A kegyenc
Feltehetően az 1837–1838. évi nagyszebeni diéta lezárulta és az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlésen való szereplés kezdete közötti időszakban írta meg Teleki legjelentősebb szépirodalmi művét, a Kegyencet. A szomorújáték az 5. században játszódik. Petronius Maximus, római szenátor, hogy bosszút álljon a léha és felelőtlen életet élő, s feleségét elcsábító császáron, Valentinianuson, előbb kegyeibe férkőzik, s maga adja át neki feleségét, majd rábírja a császárt, hogy gyilkoltassa meg Aëtiust, a győzedelmes hadvezért. Ezután a szenátor a népharag perceiben leszúrja Valentinianust, s maga lép a helyébe. A rendkívül szövevényes cselekmény valós eseményeken alapul.
Teleki a késő császárkor romlottságának, az erkölcsök kivesztének tulajdonította a Római Birodalom bukását. Ezeket az állapotokat művében egyértelműen korának metternichi kamarillájával kívánta párhuzamba állítani. Így aztán a szomorújátéknak legnagyobb értéke éppen a sorok között elrejtett politikai állásfoglalás volt, míg a művészi megformálás csupán másodlagos fontossággal bírt. Így amikor a szélesebb közönség 1841. szeptember 6-án először találkozhatott a művel – a Pesti Nemzeti Színház adott helyt az ősbemutatónak – a várt siker elmaradt, mint a Teleki életében lezajlott további három színpadi előadás során is.
A drámát a 20. században átdolgozott formában állították színre. 1964-ben Illyés Gyula újraírta. Teleki életét pedig egy másik drámájában (A különc) dolgozta fel.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_L%C3%A1szl%C3%B3_(politikus,_1811%E2%80%931861)
Teleki László: Kegyenc (dráma)
http://mek.oszk.hu/05900/05908/