Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyzett fel egy történetet: Enrico Fermi egy tudományos vita kapcsán felvetette, hogy földönkívüliek minden bizonnyal itt vannak már a Földön is. „De hát, hol vannak.? ─ tette fel a költői kérdést, amit Szilárd Leó válaszolt meg. „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat.”
„Szilárd Leó (született Spitz) (Budapest–Terézváros, 1898. február 11.– La Jolla, Kalifornia, 1964. május 30.) magyar származású fizikus. Az első, aki felismerte, hogy a nukleáris láncreakció (és ezzel az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartotta, hogy először esetleg Németország fejlessze ki az atombombát, Szilárd Leó meggyőzte Albert Einsteint, hogy írjon levelet Franklin D. Rooseveltnek, hogy ebben nekik kell elsőnek lenniük. Tevékenyen részt vett az erre irányuló Manhattan tervben, ám később megbánta ezen törekvéseit, hiszen sok más amerikaihoz hasonlóan már az atombomba bevetése előtt látta, hogy a világháború a Szovjetunió Japán elleni beavatkozása következtében egyébként is gyorsan véget érne.
Spitz Leó néven született egy középosztálybeli zsidó család első gyermekeként 1898. február 11-én, Budapesten, a Bajza utca 28. sz. alatt. (Az azonos vezetéknevű Szilárd Béla radiológus Mezőberényben született Steiner néven, nem rokona Szilárd Leónak.) A műszaki és tudományos fellendülés korában jött a világra, mikor az emberek elégedettek voltak a civilizáció vívmányaival. Édesapja, Spitz Lajos sikeres mérnök volt. Édesanyja Vidor Tekla volt, Vidor Zsigmond orvos lánya és Vidor Emil műépítész testvére. A család Spitzről Szilárdra történő névváltoztatását a belügyminiszter 1900. október 4-i 104 484 sz. rendelete engedélyezte. Vallásos családi háttere ellenére később agnosztikusnak tartották.
Leó koraérett gyermek volt. 13 éves korában elkezdett a fizika iránt érdeklődni. Húga, Szilárd Rózsi egyik visszaemlékezésében megemlíti, hogy mikor másik bátyja, Béla difteritiszt kapott, és el kellett tőlük különíteni, Leó összeeszkábált egy kis méretű, drót nélküli távíró berendezést, és a lakás egyik végében a leadót, a másikban a vevőt állította fel, és így beszélgettek testvérükkel.
1908-tól 1916-ig a VI. kerületi Reáliskolába járt Budapesten. Matematikai eredményeiért megkapta az Eötvös-érmet. Zavarta a politikai feszültség, és a fizikatanulásban nem látott megfelelő perspektívát. Úgy vélte, hogy Budapesten a fizikai ismeretekkel a legjobb esetben is csak középiskolai tanár lehet. Kacérkodott a kémiatanulás gondolatával (mondván, hogy az jól jöhet később, ha netán mégis sikerül fizikával foglalkoznia), de úgy ítélte, hogy abból se tudna tisztességesen megélni. Ezért végül a József Nádor Műszaki Egyetemre jelentkezett. Ebben közrejátszott, hogy (az Eötvös-érem dacára) úgy gondolta, matematikai ismeretei messze elmaradnak a jobb fizikusokéi mögött. Villamosmérnöknek tanult, de 1917-ben behívták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Gimnáziumi érettségije miatt eleve tiszti iskolába került, és lovassági kiképzést kapott. Életét egy véletlen mentette meg: szabadságot kért, hogy szüleivel lehessen, amíg öccsét operálják, és közben maga is megbetegedett – amint kiderült, az övé volt a spanyolnátha egyik legelső magyarországi esete. Ezután „családi kapcsolatokkal” sikerült elérnie, hogy néhány héttel később tartalékos állományba helyezzék, majd leszereljék az első világháború vége felé. Nem sokkal ezután alakulatát a frontra küldték, ahol súlyos harcokban ezredének legtöbb tagja elesett.
1919 nyarán öccsével útlevelet kért a Tanácsköztársaságtól, hogy Berlinbe költözhessenek. Az okmányt augusztus elején kapták meg, de addigra a Tanácsköztársaság összeomlott, és az egész procedúrát meg kellett ismételniük immár Horthy hivatalnokaival – karácsony tájékán aztán végre sikerült elutazniuk.
Egészen kivételes képességű és mélyen gondolkodó megfigyelő volt. Wigner Jenő így jellemezte: „Hosszú életemben, amit tudósok között töltöttem el, soha nem találkoztam senkivel, akiben több lett volna a képzelőerő és az eredetiség, akinek a gondolkodása és a véleménye annyira önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem”.
Novelláskötetet írt „A delfinek hangja” címmel (The Voice of the Dolphins – 1961). A címadó novellában egy nemzetközi delfinkutató intézet tudósai megfejtik a delfinek nyelvét, felismerik azok magas rendű intelligenciáját, és tolmácsolják a kormányaiknak a tőlük kapott meggyőző leszerelési javaslatokat. Csak miután a delfinek javaslata megvalósult, akkor derül ki a turpisság: nem is a delfinek, hanem az egymással szót értő tudósok dolgozták ki azt.
Egy másik szatirikus művében a tudomány túlszervezését gúnyolja ki. Kifejti, hogy ha a tudomány egyre gyorsabb fejlődése egyre nagyobb veszélybe sodorja a politikailag fejletlen emberiséget, akkor mit lehetne tenni a tudomány megállítása érdekében. Javaslata szerint a kutatásra nagyon sok pénzt kell adni, e pénz leadminisztrálására nagyon sok bizottságot kell szervezni. E bizottságok munkájába be kell vonni a tudósokat, és akkor idejük annyira szétforgácsolódik, hogy a tudomány fejlődése megáll, és az emberiség megmenekül saját magától. Novelláiért 1961-ben a Humán Irodalomtudományok tiszteletbeli doktorává avatták a Brandeis Egyetemen.
A középtermetűnél alacsonyabb volt; mindössze 167 cm. Piknikus alkata és mozgásszegény életmódjának hatására harmincas éveinek második felére „értelemtől és szellemességtől csillogó szemű, alacsony, kövér emberkévé” terebélyesedett, „aki úgy bővelkedik az ötletekben, mint egy maori főnök feleségekben” – legalábbis így jellemezte őt Jacque Monod francia biokémikus, akivel 1934-ben ismerkedett össze. Haja sokáig sötét és hullámos maradt; arca (mielőtt kikerekedett volna) keskeny, eleven és kifejező; ajka telt, a szeme sötét. A fényképeken igyekezett kedvesnek látszani. „Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem gondoltam, hogy e két terület valaha kapcsolatba kerül egymással. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem” – emlékezett vissza később.
Világéletében (egészen La Jolláig) bérelt szobákban lakott és bőröndből öltözködött. Még amikor a Vilmos Császár Fizikai Intézetbe kerülve beköltözött annak Harnack Haus nevű vendégházába, akkor is útra készen, becsomagolva álltak bőröndjei, ő pedig a keze ügyéban tartotta kulcsaikat. – „Ha a dolgok rosszabbra fordultak, egyszerűen csak rá kellett fordítanom a kulcsokat, és már indulhattam is” – mondta erről. Ezért aztán amikor Hitler hatalomra jutása után Julius Streicher meghirdette a zsidó üzletek bojkottját és megkezdődtek a pogromok, Szilárd távozott az országból. – „1933. április 1. körül valamelyik nap felszálltam egy Bécsbe induló vonatra – írta erről. – A vonat üres volt. Másnap ugyanezen a vonaton már egymást tiporták az emberek, a szerelvényt a határon feltartóztatták, az utasokat leszállították, és a nácik mindenkit kihallgattak. Ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sikeres akar lenni ebben a világban, nem kell sokkal okosabbnak lennie másoknál. Elég, ha csak egy nappal jár előttük.”
Igen energikus kutató volt, aki David Hawkins szerint naponta legalább húsz új ötlettel állt elő, amelyek igen képtelenül hangzottak, de ha havonta legalább egy igazán használható akadt közülük, akkor ez igazán nagy teljesítmény. Megrögzött agglegény volt, akit sokáig el sem tudtak házas embernek képzelni. 1951-ben mégis megházasodott, amikor Amerikában újra találkozott régi ismerősével, Gertrud Weiss-szel. Házasságot kötöttek, de továbbra is külön éltek. Gertrud Denverben, az orvosi egyetemen tanított, Szilárd munkahelye pedig Chicagóban volt, de úgy, hogy közben egy szállodában lakott New Yorkban. Igen boldogok voltak együttlétük rövid időszakaiban, de önálló életüket nem adták fel. Csak életük utolsó szakaszában, La Jollában költöztek össze.
Szilárd sokat segített másokon. Húga szerint nem volt igazán jó testvér, de amikor a férje megbetegedett, a világ másik végéről utazott oda, és anyagilag segített rajtuk – miközben fennen hangoztatta, hogy ezt nem a sógoráért, hanem egyszerűen egy emberért teszi. Amikor David Hawkins politikai nézetei miatt anyagi nehézségekkel küszködött, Szilárd – aki nem értett vele egyet – először megpróbálta meggyőzni, majd amikor ez nem sikerült, titokban komoly összeget hagyott egy közös barátjuknál arra az esetre, ha Hawkins komolyan megszorulna.
Szilárdra jellemző, ahogyan Theodore Puck indokolta, hogy ígéretével miért nem ajánl neki állást Denverben. „Az Ön intellektusa annyival hatalmasabb az enyémnél, hogy amikor Önnel vagyok, nem tudok ellenállni annak a polarizáló erőnek, amelyet az Ön gondolkodása gyakorol rám. Attól félek, hogy kreatív gondolkodásom meggyengülne, és produktivitásom is kárt szenvedne, ha folyamatosan együtt dolgoznánk.”
Legendás volt rámenős kapcsolatteremtő és -építő tevékenysége. Többnyire befolyásos ismerőseinek hálózatán át próbálta befolyásolni a politikai eseményeket; személyesen – mint az atombomba megépítése vagy a kubai rakétaválság megoldása érdekében – csak akkor exponálta magát, amikor a helyzet végképp kritikusnak látszott. Alice K. Smith tudománytörténész szerint Szilárd egyike annak az öt embernek, akik az utóbbi száz évben a legtöbbet tették azért, hogy korunk megváltozzon. A másik négy Lincoln, Gandhi, Hitler és Churchill.
Több világnyelven is beszélt – mint mondta, azért, mert első nevelőnőjétől németül tanult, a másodiktól franciául. Angol beszédén élete végéig érződött magyar akcentusa. Gondolkodására, világnézetére erősen hatottak H. G. Wells írásai; kiemelten a „A nyílt összeesküvés” „(The Open Conspiracy)” című tanulmány. 1929-ben el is utazott Londonba, hogy megismerkedjen az íróval, és megszerezze művei közép-európai kiadásainak jogait.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szil%C3%A1rd_Le%C3%B3
