Vass Judit oldala Posts

Báró gyarmati és kékkői Balassi Bálint (eredetileg Balassa vagy Balássa, Balázsa; Zólyom, 1554. október 20. – Esztergom–Szentkirály, 1594. május 30.) magyar költő, törökverő nemes. A magyarországi reneszánsz második korszakának nagy alakja. A magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa.

Balassi Bálint 1554. október 20-án született Zólyomban. Apja gyarmati Balassa János (főispán) (Balassa Menyhért báró és Balassa Imre erdélyi vajda testvére), aki ekkor a zólyomi vár főkapitánya; anyja Lekcsei Sulyok Anna (fl. 1573). Az anyai nagyszülei szülei lecskei Sulyok Balázs , királyi főkamarás, földbirtokos és gersei Pethő Erzsébet voltak. Balassa Jánosné Sulyok Anna Dobó István és Bocskai György sógornője. A Balassa család a Sulyok família révén a kor nevezetes személyeivel került rokonságba: Sulyok Sára az egri hősnek, Dobó Istvánnak volt a felesége; Sulyok Krisztina pedig a majdani fejedelemnek, Bocskai Istvánnak adott életet. Felmenői között apai nagyanyja Perényi Orsolya, Perényi István leánya, Perényi Péter koronaőr és erdélyi vajda nagynénje. A költő szülei 1553 tavaszán kötöttek házasságot. Bálintnak 1563-ban egy öccse is született, Ferenc.

Az ifjú Bálintnak egy esztendeig Bornemisza Péter volt a nevelője, tudományokban, vitézi dolgokban oktató mestere. Valószínűleg ő fedezte fel a költői hajlamot is benne. 1565 őszétől, apja kereskedelmi kapcsolatai révén, három-négy esztendőre Nürnbergbe került, ahol mint magántanuló, középszintű iskolát végezhetett. Az egyetemre járás azonban kimaradt az életéből, mert apját 1569 őszén Pozsonyban, hamis vádak miatt fogságba vetették.

Balassi János 1570 tavaszán, kalandos módon megszökött, s családjával együtt Délnyugat-Lengyelországba menekült. Ott 1572 nyaráig, a Krosno melletti Kamieniec várában éltek, amelyet nagy összegért vettek zálogba egy lengyel főúri családtól. Az ifjú Bálint itt fordította németből, „szerelmes szüléinek háborúságokban való vigasztalására”, a Beteg lelkeknek való füves kertecskét , egy lutheránus prédikátor könyvét, amelyet 1572-ben, Krakkóban kinyomtattak. E fordítás néhány helye azt igazolja, hogy Balassi ekkor már zwinglianus nézeteket vallott az úrvacsora kérdésében, azaz családjával együtt a helvét reformáció hívévé vált. Ugyanezen évben apja kegyelmet nyert. A 18. esztendejében járó Bálint, fergeteges juhásztáncával aratott sikert Rudolf király pozsonyi koronázásán. 1573-ban anyját gyászolta.

1575 nyarán a törökök elfoglalták a Balassák Nógrád vármegyében fekvő várait, Kékkőt és Divényt, valamint a hozzájuk tartozó birtokokat. Ugyanekkor, az időközben zászlósúrrá kinevezett Balassi János, hogy udvarhűségét bizonyítsa, a Báthory István elleni lázadók közé küldte fiát, akit már Erdély határánál elfogtak a fejedelem emberei. Báthory az ifjút gyulafehérvári udvarában tartotta, majd 1576 tavaszán, lengyel királlyá való megválasztásakor, magával vitte Krakkóba. Itt Balassi egy esztendőn át részese lehetett az udvari életnek. Már éppen haza készült, amikor apja 1576. május 6-án Vágbesztercén meghalt.

Visszatérve hazájába, lakóhelyül csupán az 1554-ben szerzett zálogbirtok, a Tátra aljában fekvő Liptóújvár és uradalma maradt meg számára. Talán ő volt a szerzője az Euryalus és Lucretia című széphistóriának, amely reá nézve kulcstörténet, és amely 1577-ben, a sárospataki várúr rózsalugasai alatt, a Gombos-kertben készült, mégpedig Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Piusz pápa) antik példákat követő, erotikus novellája alapján. Akkoriban még felhőtlen volt a kapcsolata unokabátyjával és egyben gyámjával, Balassa Andrással, akivel egy évtizeddel később mint kevély ellenségével perlekedett a véglesújvári örökség és Liptóújvár birtoklása ügyében.

Házassági szándékkal több hajadonnak udvarolt, akikhez, az akkori szokásokat követve, bókoló verseket írt. Ezek a kor divatos dallamaira szerzett, az udvari szerelem normáit követő, sőt a petrarkizmus és a neoplatonizmus néhány elemét is felvillantó versek, amelyekben a magyar virágének-frazeológia is megjelenik.

Ám 1578 táján újra találkozott Losonczy Annával, akivel gyermekkoruk óta ismerték egymást, és beleszeretett. Anna ekkor Ungnád Kristóf egri várkapitány felesége volt, s hozzá Balassi már egész verssorozatot írt. Az asszony egy ideig viszonozta a költő érzelmeit, aki talán azért, hogy szerelme közelében lehessen, s egyúttal vitézi hírnevet is szerezhessen, egri szolgálatra jelentkezett. Csakhogy Anna épp ekkor kényszerült elhagyni a várost, hogy bánná kinevezett férjét Horvátországba kövesse. Balassi ekkor azért folyamodott a haditanácshoz, hogy Eger helyett Lengyelországba mehessen, ám óhaját elutasították. Így aztán ötven lovas kapitányaként, 1579 nyarától 1582 őszéig, Anna távollétében élte féktelen kicsapongásoktól sem mentes vitézi életét a híres végvárban. Több sikeres portyán és rajtaütésen vett részt.

Felnőttkora

1583-tól, immár a hátországban, heves támadások kísérték tevékenységét. A zólyomi és selmecbányai polgárok, hogy az általuk gyűlölt Balassit városaikból eltávolítsák, egy fiatal özvegyasszony elleni erőszakkal vádolták meg. Ekkoriban került kezébe a Poetae tres elegantissimi című, Michael Marullus, Hieronymus Angerianus és Johannes Secundus szerelmi verseit tartalmazó, 1582-ben, Párizsban kiadott neolatin (újlatin nyelvű) antológia, amely költészetének megújításában játszott döntően nagy szerepet. Ettől kezdve uralkodóvá vált verseiben fikció, vagy ahogy önmaga nevezte, a „versszerző találmány”, és az antik mitológia keretében megjelenő petrarkista szerelmi frazeológia.

„Balassi Bálint egész életét perek, bírósági eljárások kísérték, mégpedig vagyonperek, egyházi eljárások és büntetőügyek egyaránt. Közismertek a vagyonából őt kiforgató gyámja, unokabátyja ellen folytatott birtokperei. Az 1580-as évek elején a liptói nemesség és a selmecbányai, zólyomi polgárok perelték rendszeresen hatalmaskodásai, duhajkodásai miatt. Jószágokat hajtatott el, bebörtönzött szolgáit szöktette meg, megverte a selmeci bányabíró a vihnyei hévízben óvatlanul melléje telepedő legényét, a hodrusbányai mészáros fiatal özvegyét fényes nappal az országúton igyekezett leteperni. 

1584 karácsonyán unokahúgával (unokatestvérével), Dobó Krisztinával kötött házasságot és ugyanaznap néhány órára önkényesen elfoglalta a felesége, anyósa és sógora közös zálogbirtokában lévő Sárospatak várát, amely királyi birtok volt. Ezzel két pert vont magára, mindkettőt sógora indította ellene. Az elsőfokú unokatestvérrel kötött házasság tilalmának megszegése miatt az esztergomi érseki szentszék eljárását kérte, vérfertőzés ügyében, a királyi vár elfoglalása miatt pedig hűtlenségi pert kezdeményezett ellene. 1587-ben már az egri püspöki szentszéken is pere folyt, ez alkalommal a költő feleségének hűtlensége ügyében. Házasságukat 1591-ben érvénytelennek nyilvánították. 1592-ben viszont Balassi perelte be korábbi szerelmét, az Anna- és Júlia-versek ihletőjét, Losonczy Annát az esztergomi szentszéken, feltehetőleg becsületsértés miatt. A vérfertőző együttélést kimondó korábbi szentszéki ítélet miatt azonban perképtelen személynek nyilvánították.”

1585 őszén megszületett fia, János. Ugyanekkor súlyos betegségtől és bűntudattól gyötörve megírta végrendeletét. 1586. augusztus 24-én, Nagyszombat városában, feleségével együtt áttért a katolikus hitre. Meglepő vallási fordulatának okai sokrétűek lehettek: döntésénél az ismeretlen lelki tényezők mellett a törökösség vádjának ellensúlyozása, valamint a Habsburgokhoz való közeledés szándéka lehettek az okok. Sokatmondó az is, hogy ettől kezdve főként a jezsuitákkal keresett és tartott fenn kapcsolatokat, vonzó lévén számára a rend katonás szervezete és tagjainak kifinomult műveltsége.

1587 nyarán, a zaklatott élettel elégedetlen felesége hűtlen lett hozzá, s házasságukat később érvénytelennek nyilvánították. Az év őszétől 1588 elejéig, az országgyűlés várhatóan elmarasztaló ítéletétől tartva, az Eger közeli Szarvaskői várban húzta meg magát. Ügyei azonban kedvező fordulatot vettek, s ezen felbátorodván, elhatározta, hogy feleségül veszi az 1587 novemberében megözvegyült Losonci Annát. Újult erővel látott a versírásnak, s megalkotta a míves belsőrímekkel ékesített Balassi-strófát. Közben Érsekújvárott alkalmazták, ötven lovas kapitányaként. Innen azonban a frissen nősült várkapitány jogos féltékenysége miatt csúfosan hamar távoznia kellett.

1589 elején írta az olasz Cristoforo Castelletti Amarilli című pásztordrámájának alapján a Szép magyar komédiát. Az eredeti művel szemben nála a megbomló, de helyreálló szerelmi idill a magyarok számára vonzóbb színtérre, vitézi környezetbe került. Híres verse, A végek dicsérete is a katonai élet formálódó nimbuszát kívánta továbbépíteni. Balassi az erdélyi főasszonyoknak ajánlott komédia előszavában fogalmazza meg a szerelmet magasztaló nézeteit. Ugyancsak ekkor zárta le a hármas szám szimbolikáját alkalmazó és komédiája szüzséjét utánzó kötetkompozícióját, amelyben verseinek sora szerelmének lírai önéletrajzává kerekedett. Losonci Anna a versciklus főszereplőjeként nem e világi asszony többé, hanem a fiktív Júlia névvel felruházva, istenasszonnyá magasztosul. Ebben az időben keletkeztek a török dívánköltészetből merített beytjei is, amelyek szintén a kimondhatatlan szépségű Júlia dicsőítését szolgálják. 1589-re kiderült, hogy a megnyerhetetlen asszony nem hozzá, hanem Forgách Zsigmondhoz fog feleségül menni.

1589 őszén elhagyta az országot, s Lengyelországba ment. Krakkóban és Dębnóban, Wesselényi Ferencnél vendégeskedett. Ám az elterjedt nézettel szemben semmi nem bizonyítja, hogy a vele egyidős magyar főúr feleségével, Szárkándi Annával szerelmi viszonya lett volna. Éppen ezért a tíz versnyi önálló gyűjtemény, a Caelia-versek ihletőjét sem benne kell keresnünk. Az volt a terve, hogy a lengyelek által a törökök ellen indított hadjáratban részt vegyen. A lengyelek azonban, a hadikészültség ellenére, 1590 végén békét kötöttek a szultánnal. 

1591 elején a poroszországi Braunsbergben járt, ahol az ottani jezsuita kollégiumot kereste fel. Innen azonban tovább ment, egészen az „Óceánum-tenger” partjáig, ám erről az útjáról nincsenek pontos ismereteink. Ekkortájt írta istenes énekeinek nagyobb részét, s ezekben is neolatin irodalmi mintákat használt fel; például a francia Théodore de Bèze és a skót George Buchanan zsoltárparafrázisait.

1591 őszén, Balassa András halála után tért haza Magyarországra. Ekkor már lakóhelye, Liptóújvár megtartásáért is hadakoznia kellett. Vége-hossza nem volt a pereknek, s energiáit polemikus védekező iratok fogalmazására kellett fordítania.

Égető pénzhiányán erdélyi lovak és tokaji borok eladásával próbált enyhíteni. 1593-ban legújabb, rejtélyes szerelmét Fulviának nevezte el. Ekkoriból való öt egystrófás remeke, amely egy papírlapon, saját keze írásában maradt fenn a körmendi Batthyány-levéltárban. A nálánál két évtizeddel fiatalabb Batthyány Ferenchez írott leveleiben már öntudatos költőnek mutatkozik.

Halála és temetése

1593–94-ben az ún. „hosszú háborúban”, a török ellen indított hadjáratban újra katonáskodott. 1593 őszén, a tizenöt éves háború kezdetén, részt vett családja várainak visszafoglalásában. 

Esztergom 1594-es ostroma során, 1594. május 19-én egy gyalogos roham közben egy ágyúgolyó mindkét combját elroncsolta. A vérveszteség és a vérmérgezés miatt május 30-án hosszas szenvedés után hunyt el az Esztergom-szentkirályi katonai táborban. Halálos ágyánál egy jezsuita, Dobokay Sándor állt.

Haláláról több egykorú feljegyzés maradt fenn, amelyekben – a közvélekedéssel szemben – NEM ágyúgolyóról, hanem puskagolyóról esik szó. (Az ágyúgolyó/puskagolyó „vita” oka az is lehet, hogy a várháborúk korának egyik legnépszerűbb lőfegyvere a szakállas puska, amit mérete miatt sokan ágyúnak is neveztek, lövése okozhatta a sérülést. Nagysúlyú 15-20 kg-os, várfalra támasztott, nagy kaliberű– 20-25 mm — fegyverről van szó.)

A Kriván havasa alatti Hibbe kegyúri templomában temették el, ahol öccsével, a nem sokkal őutána elhunyt Ferenccel együtt, apja és anyja mellett nyugszik. A hősi halált halt költőnek Rimay János magyar nyelvű, verses epicédiummal állított emléket. Ő az istenes és vitéz Balassit a bibliai Dávidra utaló szerepjátékkal jellemezte, a profán poétát viszont az antik mítoszra utalva, a „magyar Amphion” névvel ruházta fel.

Balassi Bálint rejtjelzése

Balassi Bálint a magyar nyelvű titkosírás egyik első használója is volt. Magánlevelezésében titkainak megőrzését, a korabeli postai körülmények között, rejtjelzéssel igyekezett biztosítani. A levelezésében és egyes költői műveiben is használt titkosítási eljárás Magyarországon a rejtjelzés első dokumentumai közé tartozik.

Apja, Balassi János többször járt Itáliában is levelezést is folytatott olaszokkal. Valószínűleg ezen az úton jutott el a család használatába az úgynevezett Julius Caesar rejtjelző eszköz. Ennek alapján alakította ki Balassi Bálint saját rejtjelző módszerét, amiben a betűket a 23 tagú ábécé betűsorát alapul véve az adott betűtől a soron 11 hellyel balra álló betűvel helyettesítette, kivéve a z betűt, ami változatlan maradt. A „házasság” szó például rejtjelezve „tmzmggms” lett. Ez már akkoriban is nagyon egyszerű módszernek számított, de magántitkainak megőrzésére alkalmas lehetett. Ekkoriban az országban egyébként is kevesen írtak és olvastak magyar nyelven. Balassi első ilyen módszerrel titkosított levelét 1577-ben, az utolsót 1588-ban írta. Leveleit csak részlegesen, a titkolni szándékozott részeket érintően rejtjelezte.

Balassi a rejtjelzést játékosan alkalmazta a költői munkásságában is. Számos versében a szakaszok első betűi összeolvasva a saját nevét, vagy az aktuális szerelmének a nevét adják ki (akrosztichon). Fiatalkori verseiben így megtalálhatók a Bebek Judit, Morgay Kata, Chak Borbála, Krusti Ilona, Losonczy Anna, Christina, Sofi és más nevek.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Balassi_B%C3%A1lint

Auguste Lumière (Auguste Marie Louis Nicolas Lumière) (Besançon, 1862. október 19. – Lyon, 1954. április 10.) és Louis Lumière (Louis Jean Lumière) (Besançon, 1864. október 5. – Bandol, 1948. június 6.) francia mérnökök, akik feltalálókként és filmkészítőkként korszakalkotó szerepet játszottak a fotográfia és film történetben. Nevüket többnyire együtt emlegetik, Lumière testvérek, illetve Lumière fivérek formájában. Számos, fényképészeti szabadalmuk mellett a legfontosabb a mozgókép rögzítésére és vászonra történő kivetítésére, valamint másolásra egyaránt alkalmas kinematográf elkészítése volt, mellyel 1895. december 28-án Párizsban végrehajthatták a világ első kereskedelmi célú vetítését, mely eseményt tekintik a mozi megteremtésének.

A Lumière fivérek a kelet-franciaországi Besançon-ban születtek és nevelkedtek, ahonnan 1870-ben költöztek Lyon-ba. Ott mindketten a magas színvonalú műszaki és technológiai ismereteket nyújtó, neves, La Martinière Iskolába jártak. Apjuk, Claude Antoine Lumière előbb egy fényképészeti stúdiót nyitott, majd Lumière és Fiai névvel mintegy 300 főt foglalkoztató, fényképészeti lemezeket gyártó üzemet vezetett. Fiai vele együtt dolgoztak: Louis mint fizikus, Auguste pedig mint menedzser.

Találmányaik

A Lumière fivérek – elsősorban Louis technikai zsenialitásának köszönhetően – számos fotográfiai újítást hajtottak végre, s mintegy 170 szabadalomnak lettek tulajdonosai. Közülük a leginkább figyelemre méltó az 1881-ben levédett száraz-lemezes eljárás volt, mellyel fontos lépést tettek a mozgókép-készítés felé. A később „Étiquette bleue” („Kék címke”) elnevezéssel forgalmazott ezüst-bromid alapú száraz fényképészeti lemez igazi üzleti sikert hozott számukra. Apjuk 1892-ben visszavonult, a testvérek ekkor kezdtek el mozgóképeket készíteni. Szabadalmaik sora vezetett a filmfelvevő kamera megalkotásáig, a legjelentősebb egy „karmos”, alternáló mozgást végző, a varrógép kelmetovábbítója által ihletett filmtovábbító szerkezet, amely képes volt megállítani minden egyes filmkockát egy-egy pillanatra a vetítőablak előtt. Az általuk megvalósított és 1895. február 13-án szabadalmaztatott kinematográf egyaránt alkalmas volt mozgókép rögzítésére és vászonra történő kivetítésére.

Újabb nagy találmányuk – Louis Lumière szerint a legjelentősebb, melyre tíz évet szentelt – az autokróm, az első valódi, tömegesen is alkalmazható színes direktpozitív képrögzítési eljárás lett, melyet 1907-ben szabadalmaztattak.

Az 1895. évi zártkörű és nyilvános vetítések

A kinematográf szabadalmaztatását követően forgatták le első filmjüket Lyon-ban, saját üzemük előtt 1895. március 19-én délben. A munkaidő vége című, 46 másodperces alkotáson a Saint-Victor úti üzemből távozó munkások láthatók.

A kinematográf és az elkészített film első, zártkörű bemutatására 1895. március 22-én Párizsban került sor, a Nemzeti Iparpártoló Társulat^] helyiségeiben. Az év folyamán Louis Lumière mintegy kéttucatnyi filmet forgatott a mindennapi életet bemutatva. Mielőtt az első nyilvános vetítésre sor került volna, a kinetográfot több zártkörű rendezvényen mutatták be a tudomány és technika szaktekintélyeinek: június 11-én a lyoni fényképész kongresszuson, július 11-én Párizsban a természettudományi magazin székházában, szeptember 28-án La Ciotat-ban, az ottani villájukban és az Éden Színházban (e délkelet-franciaországi faluban több filmet is forgattak, olyanokat, mint az egyperces Jardinier, amely Megöntözött öntöző (L’arroseur arrosé) címen vált ismertté, A kisbaba reggelije, A vonat érkezése, a Kikötőből távozó bárka stb.), november 10-én Brüsszelben a belga fényképészek szövetségében, 16-án a Sorbonne nagy előadótermében… A siker minden esetben óriási volt.

Az első, nagyközönség számára is nyilvános, fizetős vetítésre 1895. december 28-án került sor a párizsi Grand Café indiai termében. Az előadást Antoine Lumière tartotta harminchárom néző részére. A főgépész Charles Moisson, a készülék megépítője volt; ő felügyelte a vetítést. Az előadás belépődíját 1 frankban állapították meg. Ezt az előadást tekintik a film, illetve a mozi megszületése pillanatának.

A párizsi első, fizetős előadáson 10 rövidfilmet mutattak be, melyeket az év folyamán forgattak

Az elterjedt általános közvélekedés ellenére A vonat érkezése című, La Ciotat-ban forgatott film (L’arrivée d’un train en gare de La Ciotat nem szerepelt az első napi vetítésen, azt a későbbiekben mutatták be. Ahogy az is csak egy később elterjedt legenda, hogy a nézőkben pánikot okozott volna a vonat közeledő látványa.

A nagyfokú érdeklődés láttán a Lumière fivérek folytatták a mindennapi élet apró történéseinek mozgóképpel való megörökítését, később pedig már megrendezett jeleneteket is felvettek.

Egyéb találmányok

A kinematográf sikerre vitele, az ezüst-bromidos száraz fényképészeti lemez és az autokróm, az első színes képrögzítési eljárás kidolgozása és ipari méretű gyártása mellett a Lumière testvérek további találmányokat is jegyeztek. Érdeklődésük a sztereófotó felé irányult. 1920-ban kidolgozták a tárgy képének kismértékű eltolással ugyanarra a lemezre történő fényképezésén alapuló sztereófotó szintézis eljárást (egyfajta fotórelief), majd 1932-ben az anaglif technikájú filmreliefet. Tökéletesítették a máltai keresztet, mely így a sokkal finomabb mozgásával hosszabb élettartamot biztosított a filmeknek, mint az általuk először használt karmos filmtovábbító mechanika. Ezt a javított szerkezetet a mai napig használják.

Nevük feltűnik más tudományok, nevezetesen az orvostudomány felfedezései és találmányai körében is. 196 szabadalmat nyújtottak be, s további 43 hordozza valamilyen formában a nevüket (közös, egyéni és vállalati szabadalmak). Ott voltak az égési sérülések kezelésére alkalmas paraffinnal impregnált sebtüll megszületésénél, a krizoterápiás (aranysós) kezelésnek köszönhetően a gümőkór elleni küzdelemben, de kutattak a kriogenika és a prokain-hidrokloridos érzéstelenítés (allokain) területén is. Ebben különösen Auguste volt aktív, aki megpróbált – egyébként sikertelenül – kidolgozni egy, a biológia kolloid jelenségeivel kapcsolatos elméletet.

Munkásságuk elismeréseként 1936-ban mindkét testvér a Francia Becsületrend főtisztje lett.

Lyon VIII. kerületében, egykori üzemeik melletti palotájukban manapság egy múzeum működik, a Lumière Intézet, melynek vezetője két filmes szaktekintély; elnöke Bertrand Tavernier filmrendező, főigazgatója pedig Thierry Frémaux, a cannes-i fesztivál főmegbízottja.

Tevékenységük a német megszállás alatt

Louis Lumière belekeveredett az olasz fasiszta rezsim támogatásába. Valójában a fasiszta kormány fel akart lépni az amerikai filmművészet hegemóniája ellen, ezért a film feltalálásának negyvenedik évfordulóját felhasználva, 1935. március 22-én egy nagyszabású ünnepséget rendeztek, melyen Louis Lumière személyesen is részt vett. A nap folyamán egy fényképet dedikált a következő szöveggel:„Őexcellenciája, Benito Mussolininek, mély csodálatom kifejezéséül.” A fotót és dedikációt az Olasz Nemzeti Nyomda megjelentette az ezen alkalomra készített kiadvány 3. oldalán. Ugyanitt bátyjával együtt kifejezésre juttatta háláját „az összejövetel fasiszta szervezőinek”, s a Fasiszta Egyetemi Csoportok titkárságának sugallatára hangsúlyozta „a két országot egyesítő barátságot és azt hogy lehetetlen, hogy egy ilyen eredeti közösség a jövőben ne növekedjen.”

1940. november 5-én az alábbiakat nyilatkozta címlapon a Le Petit Comtois Franche-Comté régióbeli köztársasági napilapnak:^]

Auguste Lumière helyet foglalt és dolgozott Lyon város tanácsában, melyet a Vichy rezsim állított fel 1941-ben (igaz, ott szinte sosem jelent meg). 1941 júliusában tagja lett a francia néppárt kezdeményezésére felállított „francia önkéntesek légióját” patronáló bizottságnak. Ily módon „feltalálói hírnevét azzal az ellenséggel való fegyveres kollaboráció szolgálatába állította, amelyik fosztogatott, embereket kínzott, deportált, agyonlőtt…” 

Louis Lumière tagja volt a Vichy-kormányzat által Vichy-ben felállított nemzeti tanácsnak, illetve a tanács tájékoztatási bizottságának.

1941-ben mindkét fivér megkapta a Pétain marsall személyére történt felesketéssel együtt járó legmagasabb kitüntetést (Ordre de la Francisque gallique). Louis Lumière – a nemzeti tanács tagjaként – 1942. január 2-án átvehette a marsalltól a Becsületrend nagykeresztjét is.

1995-ben a film születése 100. évfordulójának megünneplése alkalmából a francia nemzeti bank egy új 200 frankos bankjegyet kívánt megjelentetni a Lumière testvérek arcképével. Volt frontharcos szervezetek tiltakozása, majd egyes politikai pártok állásfoglalása miatt az ügy nagy hullámokat vert a francia sajtóban. Végül a bank leállíttatta a nyomást, és az új bankjegy Gustave Eiffel arcképével jelent meg.

Tisztelgés a testvérpár előtt

Az 1939-ben megszervezett, de a 2. világháború kitörése miatt elnapolt 1. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál tiszteletbeli elnöki tisztére Louis Lumière-t kérték fel.

1952–1967 között a francia Messageries Maritimes társaság egyik óceánjáró hajója Louis Lumière nevét viselte.

La Ciotat-ban, a tengerparton emlékművet emeltek tiszteletükre, az egykori birtokukhoz vezető allét pedig Lumière fasornak keresztelték el. A város filmszínháza ugyancsak nevüket viseli.

Ugyanitt az Éden színházat, ahol levetítették a testvérpár által forgatott első filmet, és amelyet ma a világ legrégebbi mozijaként tartanak számon, 2013-ra restaurálják, és ott kiállítótermet rendeznek be Lumière-ék, valamint a helységben elhunyt Michel Simon színész emlékének.

Franciaországban több oktatási intézmény viseli nevüket, például a Lyon II. Lumière Egyetem, a párizsi filmművészeti képzés fellegvára, a Louis-Lumière Főiskola, továbbá La Ciotat két gimnáziumának egyike, az Auguste-et-Louis-Lumière Gimnázium.

Nevüket viseli a Lumière-díj, melyet a nemzetközi sajtó Párizsban tevékenykedő filmes szakírói ítélnek oda évente, több kategóriában, kiemelkedő francia vagy frankofón filmeknek, illetve alkotóiknak.

A cannes-i fesztiválpalota nagy előadótermét Louis Lumière-ről nevezték el.

2009 óta Lyonban, a Lumière Intézet minden évben megrendezi a Lumière Fesztivált.

Mindkét fivér csillagja megtalálható a hollywoodi hírességek sétányán.

A párizsi Disneyland filmművészetnek szentelt parkjában (Walt Disney Studios Park) a főtér „place des Frères-Lumière” nevet viseli.

Lyonban, a Monplaisir téren, Antoine Lumière egykori lakóházával, a Lumière Intézetnek otthont adó villával szemben, egy óriás hajlított vetítővászon alakú emlékművet emeltek, melynek fehérre festett homorú oldalára, szabadtéri előadások keretében filmeket vetítenek.

2010-ben Philippe Starck francia formatervező A vonat érkezése című filmet használta fel a Royal Monceau szálloda digitális vetítőterme, a „Lumière-ék mozija” bejáratának díszítőmotívumaként.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Auguste_%C3%A9s_Louis_Lumi%C3%A8re

Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist (Frankfurt an der Oder, 1777. október 18. – Berlin közelében, 1811. november 21.) német drámaíró, lírikus és publicista.

Ősi pomerániai nemesi családból származott, amely Poroszországban magas rangra emelkedett, tagjai között számos tábornokkal és földbirtokossal, de tanult emberekkel és diplomatákkal is. Kleist apja, Joachim Friedrich von Kleist törzskari kapitánykényt szolgált 24-es gyalogsági ezrednél, amely Odera-Frankfurtban állomásozott. Apja halála után 1788-tól Kleist Berlinben nevelkedett Samuel Heinrich Catel református lelkész intézetében. Valószínűleg Catel ébresztette fel Kleist érdeklődését a klasszikus írók művei illetve a felvilágosodás filozófusai iránt.

1792-ben az ifjú Kleist a családi hagyományokhoz híven belépett a porosz hadseregbe. Ernst von Rüchel parancsnoksága alatt részt vett a Franciaország ellen folytatott rajnai hadjáratban, illetve a mainzi köztársaság elleni ostromban. Növekvő kétségei ellenére Kleist megmaradt a katonaság kötelékében és 1795-ben zászlóssá, majd 1797-ben hadnaggyá léptették elő. Közben azonban barátjával, Rühle von Liliensternnel magánúton matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott Potsdamban és felvételt nyert az egyetemre.

1799 márciusában kinyilvánította azt a szándékát, hogy feladja az elviselhetetlennek tartott katonai szolgálatot, és életét a várható családi ellenállás dacára nem a gazdagság, dicsőség, méltóság elérésének, hanem szelleme kiművelésének és a tudományok tanulmányozásának szenteli.

Tanulmányai (1799–1801)

Miután kérelmezte az elbocsátását a katonai szolgálatból és Ernst von Rüchel ellenkezése ellenére meg is kapta, Kleist 1799 áprilisától Odera-Frankfurtban matematikát, fizikát, kultúrtörténetet, latint és rokonai megnyugtatására kamarai tudományokat tanult. Különösen érdekelte a Christian Ernst Wünsch által előadott fizika, ahol professzorától különórákat is vett a kísérleti fizika terén. A felvilágosodás korának más szerzőihez hasonlóan (például Goethe, Achim von Arnim és Novalis) a természettudományok jelentették számára azt az objektív eszközt, amely segítségével saját magát, a társadalmat és a világot megismerheti és jobbá teheti. A tudományos képzés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Kleist hamarosan elégtelennek érezte a könyvekből szerezhető tudást, ezzel a magatartással azonban nem sok megértésre számíthatott környezetében. 1799-ben megismerkedett egy porosz tábornok lányával (Wilhelmine von Zenge), akit 1800 elején el is jegyzett.

1800-ban három szemeszter után megszakította a tanulmányait és önkéntesként dolgozott a berlini porosz gazdasági minisztériumban, noha ez saját felfogása szerint nem felelt meg a „szabad szellem művelésén” alapuló élettervnek. A döntés hátterében az eljegyzés állt: a menyasszony családja elvárta, hogy Kleist állami hivatalt viseljen. A minisztérium megbízásából Kleist 1800 nyarán titkos küldetésbe utazott, vélhetőleg gazdasági kémkedés céljából.

A hivatásbeli, társadalmi és egyéni problémák („az élet nehéz játék …, az embernek állandóan új kártyát kell húznia miközben még nem tudja, hogy melyik az adu“ – levél féltestvérének, Ulrikénak, 1801. február 5.), amelyekkel Kant olvasása előtt szembesült, állhattak az úgynevezett „kanti válság“ hátterében. Kant fényében a felvilágosodás túl egyszerű elképzeléseit egyszeriben túlhaladottnak látta. Ezt írta Wilhelminének 1801. március 22-én:

„Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik (…) Egyetlen, legfőbb célom elsüllyedt, és nincs másik – ^„

Kleist azért hivatkozott a Kant olvasása által kiváltott krízisre, hogy filozófiai igazolást nyújtson életének ennek a tétovázással, halasztással és téves döntésekkel teli szakaszára.

Azok a levelek azonban, amelyeket 1801. március 22 előtt írt, világossá teszik, hogy már hónapokkal az úgynevezett kanti válság előtt elfordult a tudományoktól, és semmiképpen nem azért, mert a biztos tudás lehetőségében kételkedett, hanem azért, mert a tudományokkal való foglalkozás már nem izgatta.

Párizs és Thun (Svájc) (1801–1804)

1801 tavaszán nővérével, Ulrikével együtt Drezdán át Párizsba utazott. A francia fővárost erkölcstelennek találta, de a francia felvilágosodás szerzői, (Helvétius, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) szándékai ellenére hatással voltak rá. Kleist csalódásait és tapasztalatait a józan ésszel szembeni kételyek formájában dolgozta fel. Rousseau-olvasmányainak hatására kedvet kapott a paraszti élethez.

1802 áprilisától a svájci Thun mellett lakott egy szigeten. Wilhelminével szakított, mivel a lány nem osztotta elképzeléseit a paraszti élettel kapcsolatban. Itt folytatta Párizsban elkezdett szomorújátékát (Die Familie Schroffenstein), dolgozott a Robert Guiskard Herzog der Normänner című szomorújátékon és nekifogott a Der zerbrochne Krug című vígjátéknak.

1803 elején Kleist Németországba utazott. Drezdában megismerkedett Friedrich de la Motte Fouqué-val és újra találkozott fiatalkori barátjával, Ernst von Pfuellel. Pfuel társaságában ismét Párizsba utazott. Ott kétségbeesésében elégette a Guiskard már elkészült részeit, mivel úgy gondolta, hogy nem képes megvalósítani az elképzelt koncepciót. „Az ég megtagadja tőlem a hírnevet, minden földi javak közül a legnagyobbat!“ írta 1803. október 26-án Ulrikénak. Ezt követően Kleist arra az elhatározásra jutott, hogy a francia hadseregben Anglia ellen harcol, hogy „a csatában hallja halálát“, de egy ismerőse rábeszélte, hogy térjen vissza Potsdamba. 1803 decemberében Kleist ismét Németországban volt, és Berlinben diplomáciai szolgálatba lépett.

Königsberg (1804–1807)

A pénzügyi osztályon végzett rövid tevékenység után 1805-től Königsbergben az államigazgatásban dolgozott. Itt újra találkozott az időközben férjhez ment Wilhelminével. Kleist befejezte a Der zerbrochne Krug-ot és az Amphitryon-on dolgozott, illetve a Michael Kohlhaas és a Das Erdbeben in Chili című elbeszéléseken.

1806 augusztusában Kleist közölte barátjával, Rühle von Liliensternnel azt a szándékát, hogy kilép az állami szolgálatból, és a drámai munkásságából tartja el magát. A Berlin felé vezető út során Kleistot és kísérőjét 1807 januárjában a francia hatóságok feltételezett kémkedés miatt letartóztatták, és a Pontarlier melletti Fort de Joux-ba, majd a Châlons-sur-Marne-i hadifogolytáborba szállították. Feltételezhetően ott írta a Die Marquise von O… című novellát és tovább dolgozott a Penthesileán.

Drezda (1807–1809)

Kiszabadulása után 1807 augusztusában Berlinen át Drezdába utazott, ahol megismerkedett Schiller barátjával, Christian Gottfried Körnerrel, a romantikus Ludwig Tieckkel, Gotthilf Heinrich von Schuberttel, Caspar David Friedrichhel és mindenekelőtt a filozófus Adam Heinrich Müllerrel és a történész Friedrich Christoph Dahlmannal. Müllerrel együtt adta ki 1808 januárjától a Phöbus művészeti folyóiratot. Az első füzetet, benne a Penthesilea részletével elküldte többek között Goethének, aki válaszában kifejezte csodálkozását és értetlenségét.

1808 decemberében a Napóleon-ellenes spanyol ellenállásnak, Poroszország elfoglalásának és az osztrák szabadságharc kezdetének hatására Kleist elkezdte írni a Die Hermannsschlacht című drámát. A darab tárgya, amellyel Kleist visszanyúlt a német irodalomban a 16. század óta létező Arminius-kultuszhoz, a Kr. u. 9-ben lejátszódott teutoburgi csata volt, amelyben a germánok három római légiót semmisítettek meg.

A Napóleonnal szembeni ellenállás megerősödésének reményében Kleist és Dahlmann 1809. május 21-22-én Prágába utaztak. Itt az osztrák hazafias körökben forogva azt tervezték, hogy hetilapot adnak ki Germania címen, amely a német szabadság szócsöve lett volna. Az osztrák kapituláció következtében a terv nem valósult meg. Ebben az újságban kellett volna megjelenniük Kleist úgynevezett politikai írásainak (Was gilt es in diesem Kriege?, Katechismus der Deutschen abgefasst nach dem Spanischen, zum Gebrauch für Kinder und Alte, Lehrbuch der französischen Journalistik, Germania an ihre Kinder).

Novemberben Kleist Odera-Frankfurtba érkezett és egy hónapra rá ismét Berlinbe utazott, és rövid megszakítással ott is maradt egészen haláláig.

Berlin (1809–1811)

Kleist Berlinben megismerkedett többek között Achim von Arnimmal, Clemens Brentanoval, Joseph von Eichendorffal, Wilhelm Grimmmel, Karl August Varnhagen von Ensevel és feleségével, Rahellel. Ebben a körben Kleist tagja volt a keresztény-német asztaltársaságnak. 1810 áprilisában jelent meg elbeszéléseinek első kötete (Michael Kohlhaas, Die Marquise von O…, Das Erdbeben in Chili) és szeptemberben a Das Käthchen von Heilbronn, amelynek bemutatását azonban Iffland mint berlini színigazgató elutasította.

A Phöbus megszűnte után Kleist 1810. október 1-jétől új lapot indított, a Berliner Abendblätter-t. Ez naponta jelent meg, helyi hírekkel, amelynek meghirdetett célja a nép minden rétegének szórakoztatása és a nemzeti ügy elősegítése volt. Olyan neves szerzők írtak a lapba, mint Ernst Moritz Arndt, Achim von Arnim, Clemens Brentano, Adelbert von Chamisso, Otto August Rühle von Lilienstern, Friedrich Karl von Savigny és Friedrich August von Staegemann. Kleist maga is itt adta közre a Gebet des Zoroaster, Betrachtungen über den Weltlauf, Brief eines Malers an seinen Sohn, Allerneuester Erziehungsplan és Über das Marionettentheater című műveit. A lap közönségcsalogató különlegessége a rendőrségi hírek közzététele volt.

1811 tavaszán a lap a fokozódó cenzúra miatt megszűnt. Mivel Kleist álláskeresési próbálkozása a porosz közigazgatásban sikertelen maradt, és az 1809-ben megkezdett színjátékát, a Prinz von Homburg-nak a bemutatását III. Frigyes Vilmos 1814-ig megtiltotta, rövid idő alatt több elbeszélést kellett írnia a megélhetés érdekében. Így született többek között a Das Bettelweib von Locarno és a Die Verlobung in St. Domingo.

Teljesen elszegényedve és belül „úgy megsebezve, hogy mondhatnám, fáj a napvilág, amikor kidugom az orromat az ablakon“ (levél Marie von Kleistnak, 1811. november 10.), az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Társat keresve az öngyilkossághoz, több próbálkozás után megtalálta a gyógyíthatatlan rákos beteg Henriette Vogel személyében. Az asszony egyetértésével Kleist először szíven lőtte őt, majd főbe lőtte magát.

KLEIST: KOHLHAAS MIHÁLY

„A kortárs Goethe viszolyogva olvasta a kisregényt: „érett értelem számára lehetetlen ilyen motívumok erőszakosságába élvezettel elmerülni” – írta; Thomas Mann viszont a német irodalom legerőteljesebb elbeszélésének nevezte a lócsiszár történetét, Babits Mihály szerint pedig a mű „az igazságkereső ember örök érvényű tragédiája”.

Hans Kohlhase a 16. században élt Brandenburg tartományban, a Spree menti Cöllnben. A városi feljegyzések tanúsága szerint derék és jómódú polgár volt. Kereskedőként 1532. október 1-jén a lipcsei vásárra utazott. Útban Günther von Zaschwitz földbirtokos lefoglalta Kohlhase két lovát, zálogul a Drezda felé átutazás díjának fejében. Kohlhase jogi úton keresett elégtételt, de hiába, ezért 1534-ben hadjáratot hirdetett: Wittenbergben házakat gyújtott fel, és kifosztotta a zinnai kolostort. Martin Luther figyelmeztető levele sem tudta jobb belátásra téríteni, és további bűncselekményeket követett el. Többek között 1540 februárjában egy híd mellett megtámadta II. Joachim brandenburgi választófejedelmet is; a hídról elnevezett település (Kohlhasenbrück) ma Berlin egyik városnegyede. A választófejedelem ezek után személyes ellenségének tekintette Kohlhasét, és szabad elvonulás ígéretével Berlinbe hívta tárgyalásra. Itt azonban az ígéret ellenére elfogták, 1540. március 22-én elítélték, és május 22-én nyilvánosan kerékbe törték.”

Úgy tartják, hogy Kleist eredetileg drámának szánta Kohlhaas témáját a benne rejlő színházi lehetőségek miatt. A történetet már a 19. században több ízben is színpadra állították. A 20. században többek között James Saunders (1972), Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1973), Stefan Schütz (1977), Yaak Karsunke (1979), Elizabeth Plessen (1982), Tasnádi István (Közellenség, 1999) írtak színpadi művet Kleist kisregénye alapján.

A prózairodalomban E. L. Doctorow alkotta újjá a történetet: Ragtime című regényében Kohlhaas Mihályból Cohlhouse Walker Jr. néger zongorista lesz, a lovakat egy új Ford T-modell helyettesíti, és a 19-20. század fordulójának Amerikájában játszódó történetben Booker T. Washington szerepel Luther Márton helyett. A magyar irodalomban Hajnóczy Péter A fűtő című novellája (1973) alapul Kleist kisregényén.

A témát filmen Max Haufler (1937), Wolf Vollmar (1967), Volker Schlöndorff (Michael Kohlhaas – der Rebell, 1969), John Badham (The Jack Bull, 1999), Arnaud des Pallières (Michael Kohlhaas, 2013), illetve tévéjáték formájában Zsurzs Éva (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1985) rendezte meg. (Wikipedia)

„Szerb Antal véleménye szerint „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”. Hegedüs Géza pedig így értékeli: „már régóta kétségtelen, hogy a 19. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Heinrich_von_Kleist

Németújvári gróf Batthyány Ervin Ágoston Károly Ferenc (Bögöte, 1877. október 17. – Stroud, Gloucestershire grófság, Egyesült Királyság, 1945. június 9.) nagybirtokos, iskolaalapító, közíró, lapkiadó, az anarchizmus tanainak hirdetője.

A tekintélyes főnemesi gróf németújvári Batthyány családban született 1877. október 17-én. Apja, németújvári gróf Batthyány Ferenc , anyja Trefort Edit volt. Anyai nagyszülei Trefort Ágoston kultuszminiszter és a barkóczi Rosty családból való barkóczi Rosty Ilona voltak.

Budapesti gimnáziumi tanulmányait követően Londonban és Cambridge-ben folytatott egyetemi tanulmányokat. Elidegenedve saját kiváltságos helyzetétől már 19 éves korában kommunisztikus nézeteket vallott. Gondolkodását meghatározó olvasmányélményei – Edward Carpenter, William Morris, Lev Tolsztoj és Pjotr Alekszejevics Kropotkin művei – vitték ebbe az irányba. Angliai tartózkodása során Kropotkinnal személyesen is találkozott. Tolsztoj tanításait későbbi iskolaalapítási tevékenységében hasznosította. Rendhagyó nézetei és magatartása miatt arisztokrata családja – attól tartva, hogy felosztja birtokait a béresek között – gondnokság alá helyeztette és 1901-től egy bécsi idegszanatóriumban, a Holländer Intézetben helyezték el. Csak 1903-ban hagyhatta el az intézetet – Szabó Ervin segítségével –, és ezt követően tevékenyen bekapcsolódott a magyar szellemi életbe.

Ehhez képest Ady így ír a Budapesti Napló 1907. november 27-i számában: „Nálunk az rettenetes bűn, ha valaki új lelki, kulturális és intellektuális dogmákhoz mer elszegődni. Olyan dogmákhoz, melyek még patentet nem nyertek nálunk. Gróf Batthyány Ervin csak azért lehet anarchista s kényszerzubbony nélkül, mert gróf.”

Vitasorozat

1904-ben részt vett a Társadalomtudományi Társaság közel fél éven át (1904 februárja és májusa között) tartó, A társadalmi fejlődés iránya címmel megrendezett vitasorozatán, amelynek során az anarchizmus, a liberalizmus, a konzervativizmus képviselői ütköztették politikai nézeteiket. A felolvasó- és vitaüléseket négy előadás köré szervezték: a liberalizmusról Gratz Gusztáv, az anarchizmusról gróf Batthyány Ervin, a szocializmusról Szabó Ervin, a konzervativizmusról és a keresztényszocializmusról Geőcze Sarolta tartott előadást.

Iskolaalapítás

A vitát követően Batthyány a gyakorlatban is igyekezett kipróbálni elképzeléseit. 1905-ben birtokán, a Vas megyei Bögötén angol és orosz példák nyomán megalapította szociális jellegű reformiskoláját, az ún. szabad iskolát parasztgyerekek számára. Az iskola megnyitására 1905. október 29-én került sor, a nyitóünnepségén a Társadalomtudományi Társaság nevében beszédet mondott Batthyány közeli barátja, Szabó Ervin is. Az iskola igazgatója Tarczai Lajos, titkára Nadler Herbert lett. Ebben az iskolában tanított 1907 és 1911 közt Hegedűs Lajos pedagógus, aki később a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonának első igazgatójaként (1913-1939) működött.

Batthyány célja a nép felemelése és a felvilágosult társadalmi eszmék iránti fogékonyság felkeltése volt. Szabó Ervin szellemi irányításával megfogalmazódott egy átfogó tantervi elképzelés (koedukáció, ingyenes tanítás, ideértve a tankönyveket, a ruházatot, az étkezést), amelynek iskolaszervezeti megvalósítása is elkezdődik. Bevezették a tanulmányi kirándulások gyakorlatát is.

Az iskolát a katolikus egyház, a helyi földbirtokos Horváth család (a Batthyányiak bérlői) és a vármegyei hatóság hevesen támadta, már megnyitását is igyekezett minden eszközzel megakadályozni. Az iskola körül kialakult világnézeti harcban Ady Endre többször is megszólalt Batthyány és az iskola mellett a Budapesti Napló hasábjain.

Újságírás

Bögötei birtokán szocialista nyomda- és lapkiadó felállítását, politikai napi- és hetilap, tudományos folyóirat és néplexikon kiadását tervezte. Saját pénzén és szellemi irányításával jelent meg Testvériség címmel a szombathelyi szociáldemokrata pártszervezet lapja. Ennek első vezércikkeit is ő írta.

Cikkei a Huszadik Században és az általa alapított vagy támogatott lapokban: a Társadalmi Forradalomban, a Testvériségben (Szombathely), A jövőben (Nagyvárad) és a Világszabadságban jelentek meg 1904–1908 között.

Londonban

1910-ben Londonba költözött, 1913-ban lemondott a magyar állampolgárságról, majd eladta bögötei birtokát is. Az I. világháború idején pacifista körökben mozgott és kapcsolatban állt az angol anarchistákkal, de amikor 1931-ben hazalátogatott, már visszahúzódott a politikától. Utolsó évtizedeit Angliában töltötte, Lyme Regisben és Stroud melletti birtokán, utóbbi helyen halt meg 1945-ben.

Emlékezete

Szülőfalujában, Bögötén 1994-ben emlékművet állítottak a grófnak, 2006. augusztus 5-én pedig emléktáblát avattak a tiszteletére. Mindkettő Gaál Tamás Munkácsy-díjas szobrász alkotása. Az emléktábla avatásán beszédet mondott Bozóki András volt kulturális miniszter „Batthyány Ervin szerepe a hazai oktatás történetében és a bögötei reformiskola” címmel.

Nézetei

Bozóki András 1985-ben megjelent tanulmányában (Anarchista elméletek Magyarországon: Batthyány Ervin és Schmitt Jenő Henrik, in: Világosság, 1985/3) négy szakaszt különített el a magyar anarchizmus történetében, a harmadik szakasz központi figurája gróf Batthyány Ervin.

Batthyány Ervin egy előadásában így határozta meg az anarchizmus fogalmát:

„Anarchizmus – uralomnélküliség – alatt azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre.”

Kezdetben egy kropotkini ihletésű kommunista anarchizmust hirdet. Batthyány az anarchisták és szocialisták összefogásának szükségességéről beszél, és az ugrásszerű forradalommal szemben a folyamatos ellenállás fontosságát hangsúlyozza. 1906 és 1908 között az anarchoszindikalizmussal keres kapcsolatot.

Batthyány Ervin szembeállítja a teokratizmust az anarchizmussal, és úgy látja, hogy míg a teokratizmus a társadalmi harmónia eredetét felsőbb lényben, központi erőben, absztrakt törvényben, azaz a jelenségeken kívül keresi, addig az anarchizmus magukban az egyénekben látja az összhang forrását. Batthyány az angol racionalizmus eszmeiségéből táplálkozott.

Párhuzam Tolsztojjal

„A bögötei iskola felszínesen szemlélve néhány hasonlóságot, de lényegi eltéréseket is mutat Tolsztoj hasonló szellemiségű, de jóval korábbi iskolájához képest. Tolsztoj és Batthyány is arisztokrata származású, mindketten saját birtokukon hoznak létre iskolát, mindketten parasztgyerekeket tanítanak, az ő tudatossági szintjüket akarják radikális eszközökkel megemelni, mindketten külföldi példákból indulnak ki, Tolsztoj a németektől, Batthyány az angoloktól tanul, hasonló az is, hogy végeredményben mindketten menekülésre kényszerülnek életük végén.”

Ady Endre Batthyány Ervinről

Ady Endre így ír a Budapesti Napló 1905. szeptember 23-i számában, az Ervin gróf iskolája című cikkében:

„Egy gróf a Batthyányak közül, de genere Örs avagy Németújvári-utód, a genealógusok jobban tudják, iskolát állít azoknak, kik új világot akarnak építeni a grófi világ helyébe. […] A bögötei iskolában a természettudomány lesz a biblia, a nemzetgazdaság a tízparancsolat, s a szociológia a káté. Rémüldöznek már is az iskolától Vas megyében. Már akadt pap, aki a templomban prédikált ellene. De még csak az iskola falai állanak, mégis győzedelmes az új levegő. A templom kiürült a mérges prédikációra. A nép szomjas. A nép akarja az új iskolát.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Batthy%C3%A1ny_Ervin

OSCAR WILDE

HÉLAS!

Meghemperegtem minden vágyba lent

S lant lett a lelkem, min a szél zenél.

Ezért veszett el, ami bennem él,

kemény hitem, s tudásom is, a szent.

Most életem elfirkált pergament,

Amelyre egy ünnepnapon sekély

Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély

És az egésznek titka tönkrement.

Járhattam volna olykor fénybe, szép

Ormon, dalolva téged, tiszta élet,

Hogy megbűvöljem az Isten fülét.

Elmúlt e kor? Varázsvesszővel ép

Csak érintettem a mesét, a mézet –

És árva lelkem kincse semmivé lett.

(Kosztolányi Dezső ford.)

„A 19. századi viktoriánus hagyományoktól dohos Anglia irodalmába friss levegőt hozó szellő volt Oscar Wilde, akit művei alapján egyesek embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak tartották.

… Kivételes egyéniség volt, egy igazi zseni. Azok közé a művészek közé tartozott, akik életüket könyveiknél fontosabb alkotásnak tartották. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám éppen legnagyobb sikerei közepette érte a végzetes csapás, amely egész addigi életét felforgatta. Egy kínos botrány kapcsán ugyanis kiderült vonzalma saját neméhez, melyet követően Wilde neve évtizedekig tabu lett, hazája kitaszította. A csillogás után a kegyetlen börtönvilág sötétje következett. Olyan magasról zuhant olyan mélyre, hogy egész Európa beleborzongott. Anglia csak 1954-ben, Wilde születésének centenáriuma alkalmából ébredt rá, hogy e kivételes művész írásai mennyire tiszták, és hogy költeményei mennyire erkölcsösek.”

Oscar Wilde (teljes nevén Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde) (Dublin, 1854. október 16. – Párizs, 1900. november 30.) ír költő, író, drámaíró. Sikereit elsősorban könnyed, elegáns stílusának és sziporkázó szellemességének, paradoxonjainak köszönhette. 

Élete

1854. október 16-án született az írországi Dublinban Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde néven, köznemesi család második fiúgyermekeként. Édesapja, Sir William Wilde fül- és szemspecialistaként dolgozott, míg édesanyja, Jane Francesca Elgee Speranza álnéven vált ismert írónővé. Nem véletlen tehát, hogy Oscar megszerette az irodalmat, és falta a könyveket. Édesanyja ifjúkorában részt vett az ír nemzeti mozgalmakban, Wilde egyértelműen tőle örökölte lázadó egyéniségét.

A Wilde házaspár furcsa pár volt Dublinban, egymásnak szinte tökéletes ellentétei. Míg Sir William cingár, törékeny alkatú, alacsony növésű férfiúnak tűnt, tudásra szomjazó tekintettel, addig Speranza sudár termetű asszony volt finom vonásokkal, tekintélyt parancsoló járással. Az apa – talán kisebbrendűségi érzésből – többször félrelépett, és három házasságon kívüli gyermeke született. Igaz, Speranza is tartott fenn kapcsolatokat írótársaival, de ezek pusztán plátói szálak voltak.

Oscarnak volt egy nála két évvel idősebb bátyja, Willie Wilde, és egy nála három évvel fiatalabb húga, Isola Francesca Emily. Wilde imádta kishúgát, jó testvéri viszony alakult ki közöttük, ám amikor Isola tízévesen, 1867-ben meghalt, Oscar csak hosszú idő elteltével tudta magát túltenni húga elvesztésén. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Oscar halálakor megtalálták Isola egy gondosan borítékba rejtett hajtincsét, melyet Wilde mindig magánál tartott. Wilde egyébként rettentően érzelmes, gyengéd alkat volt, nehezen tudott megemészteni dolgokat. Amikor kölyökként részt vett egy gyerekcsínyben, és menekülniük kellett, véletlenül fellökött egy testi fogyatékos fiút, amit azután egy jó darabig nem tudott feldolgozni, annyira gyötörte a lelkiismeret-furdalás.

 A család eleinte egy forgalmas utcában lakott, a Westland Row 21. szám alatt, majd 1855 júniusában átköltöztek a szomszédos Merrion Square-re, ahol Wilde egész gyerekkorát töltötte. A fiúk nagypolgári környezetben nőttek fel, francia és német nevelőnők gondozásában, és Dublin szellemi elitje vette őket körül. Oscar mindig együtt volt szüleivel és a felnőttekkel, így nyolcéves korára már jól ismert minden témát és álláspontot, amelyet a vacsorák során megvitattak.

Tanulmányai

1864-ben testvérével együtt utaztak a Portora Royal School internátusába, amely liberális szellemével és a világra való nyitottságával Wilde számára az otthoni nevelés eszményi folytatása volt. Tanulmányait 1871-től 1874-ig a dublini Trinity College-ban folytatta, ahol az angliai intézményekkel ellentétben személyes kapcsolat alakult ki tanár és diák között. Wilde-nak tetszett e szabadelvűség. A vizsgákon játszi könnyedséggel tett eleget a tanulmányi követelményeknek. Legnagyobb hatást tutora, John P. Mahaffy gyakorolta rá, olyannyira, hogy 1875-ben együtt indultak el egy görögországi felfedező körútra, ám pénz hiányában csak Rómáig jutottak. Wilde-ot elbűvölte a keresztény város, megtetszett neki a katolikus vallás.

Egyetemi tanulmányait Oxfordban, a Magdalen College-ban végezte, 1874-78 között. Az itt töltött évek a készülődés évei voltak. Feltűnő ír akcentusával, kiváló felkészültségével és főleg öltözködésével kitűnt társai közül. Még a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót öltött, pávakék nyakkendőt viselt, és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalapot hordott. Mindenkor az érvényes normákat szegte meg. 

1876-ban hirtelen meghalt édesapja, aminek következtében Lady Wilde nyakába szakadt az összes gond: a családi földbirtokot jelzálog terhelte, és emellé még komoly adósságok is társultak. Özvegyasszonyként aggódhatott, hogyan tud kijönni a pénzből, hogyan tudja támogatni ügyvédnek készülő Willie fiát. Szerencsére Oscar fenn tudta magát tartani ösztöndíjából, sőt amikor a család egyetlen támasza, a féltestvér Henry Wilson 1877-ben elhunyt, Wilde-nak kellett eltartania őket. Szabadúszó íróként több-kevesebb sikert ért el. 1878-ban Ravenna című költeményével elnyerte a nagy dicsőségnek számító Newdigate-díjat, melyet kizárólag ifjú, tanulmányaikat folytató tehetségek kaphattak. Ahhoz egyáltalán nem fért kétség, hogy Wilde egy igazi zseni, tehetséges író, de egyúttal rendkívül fegyelmezetlen ifjú is volt, így az egyetem elvégzésével nem kapott tanári kinevezést. 1879 őszén közös lakásba költözött egyik régi festő barátjával, a francia Milesszal.

Hírnév, siker

Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúrasorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Wilde ugyanis nem azok közé az írók közé tartozott, akik szemérmesen meghúzódtak műveik mögött. Ő nem tudta, nem akarta kivárni, míg az emberek műveit elolvasva így kiáltanak fel: „Milyen remek művek – mekkora művész!” Fordítva, azt szerette volna elérni, hogy az emberek ezt gondolják: „Mekkora művész! Micsoda remek művek lehetnek a tarsolyában!” Híres akart lenni, hogy gazdagsága révén szabad lehessen. 1881-ben saját költségén megjelentette Poems (Versek) című művét, amelyet még az év decemberében bemutatott az amerikai közönségnek Kanadában és az USA-ban. Az előadóút óriási sikerrel zárult, Wilde sziporkázó hangvételű előadásaival lenyűgözte publikumát. Egyszerre híres és gazdag lett, elérte a hőn áhított ismertséget.

Házassága

Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Párizsban töltötték mézesheteiket. Londonban telepedtek le, és Wilde sorra jelentette meg legkülönbözőbb műfajú írásait, amelyeknek egy közös vonásuk van: a stílus, a nyelv magával ragadó szépsége. Előadásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, elégedett volt életével. Amikor egy estélyen megkérdezték tőle, hogy mit csinált aznap, Wilde szerényen csak ennyit felelt: „Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt.”

1885-ben megszületett első fiuk, Cyril, majd a következő évben a világra jött Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére, és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék c. mesegyűjteménye, melyben olyan nagyszerű alkotások kaptak helyet, mint a címadó A boldog herceg (The Happy Prince), A nevezetes rakéta (Remarkable Rocket) és Az önző óriás (Selfish Giant). Ezen mesék mindegyike a meseirodalom egy-egy kincse, amelyekkel Wilde még a ’’dán mesefejedelmet’’, Andersent is túlszárnyalta. Ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a felnőtteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. (Wilde saját gyermekeinek is ebből olvasott fel esténként.)

1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé, de hírhedtté is tette, egyszerre hozott sikert és megvetést Wilde számára. A történet egy csodálatos szépségű, előkelő ifjú tragikus életútját beszéli el a diadal tetőpontjától a teljes züllésig.

Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray az újonnan megismert és megszeretett Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian egész alakos portréját egy festőbarátja (Basil Hallward) festi meg, s Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja azt venni. Miután Dorian ráébred saját szépségére, azt kívánja, hogy bárcsak a festmény öregedne őhelyette. Ezzel eladja lelkét, nem az ördögnek, hanem a képnek. Az idő múlásával átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s közben megdöbbenve veszi észre, hogy míg teste tökéletesedni látszik, addig rejtett arcképe egyre rútul. Ugyanis véghezvitt bűnös tettei kitörölhetetlen nyomot hagytak a valódi személyiségét ábrázoló képen. Egy különösen gonosz gyilkosság után saját magától megundorodva a portré mellébe döfi a tőrt. Dorian holtan esik össze, mert a tőr az ő szívét sebezte halálra. Szolgája ott találja holtan fekve, összeaszott, ráncos arccal a tökéletes kép alatt. Wilde ars poeticája mélyen érződik e művében, miszerint „Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.”

Oscar Wilde számára egész életében talán az 1890-es év volt a legsikeresebb. Magánélete rendezett volt, boldogságban élt családjával, neve ismert volt, ott forgott a legjelentősebb elit körökben, és tehetségéhez sem fért kétség. Ám éppen ekkor, legnagyobb sikerei csúcsán érte el őt végzete. 1891-ben egy fiatal író megkereste őt, hogy bírálja el verseit, és tehetségét az irodalomhoz. Ez az ifjú Lord Alfred Douglas (‘Bosie’) volt, akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több időt töltött Wilde e fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett, és botrányba torkollott. 1891 termékeny év volt Wilde számára, kötetei sorra jelentek meg. Az érdem részben a fiatal Douglasé volt, hisz ő ihlette meg, bűvölte el Wilde-ot.

Az életét derékba törő botrány

Az ifjú lord apjának, Queensberry márkinak egyáltalán nem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez nagy hiba volt, mert így saját magát állította vádlói elé. Wilde abban is hibát követett el, hogy az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. Mint elmondta: „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.” A bíróság bűnösnek találta Wilde-ot a fajtalankodás bűntettében, és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-től 1897-ig raboskodott a börtönben. Teljesen megtört. Ez alatt az idő alatt megírta De Profundis c. alkotását, amelyben a vergődő lélek őszinte vallomása fogalmazódik meg, s mellyel sikerült megszereznie az európai közönség rokonszenvét és együttérzését.

1896-ban meghalt édesanyja, Lady Wilde, ami nagyon mélyen érintette a börtönben raboskodó írót. „Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykor a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre.”

1897-ben, szabadulva a börtön sötétségétől, azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy a bíróság feleségének, Constance-nak ítélte a két gyermeket. A fiúkat, Cyrilt és Vyvyant – anyjuk gerincbántalmai miatt – egy házban nevelték, ahol Wilde neve tabunak számított, sőt Constance lecserélte a Wilde családnevet Hollandra. Még mindig szerette Oscart, csak fiait akarta megóvni a szégyentől és megaláztatásoktól. Hazája elfordult Wilde-tól, aminek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát. Barátai mindenben mellette álltak, 1897-ben ott várták a börtön kapujában, amikor kiszabadult. Elmondásuk szerint Wilde olyan méltóságteljesen lépdelt, mint egy száműzetéséből visszatérő király. Constance rendszeresen támogatta Wilde-ot pénzzel. Oscar mégis azt érezte, egyedül van a világban, Anglia népe nem érti meg őt, és ez fájt neki. „Keservesen sírnék, ha nem sírtam volna már el minden könnyemet.” Ezért úgy döntött, hogy Franciaországba távozik. Azonban itt is azzal kellett szembesülnie, hogy azok az emberek, akik egykor barátságát keresték, most sértegették vagy semmibe vették. Ezért Wilde egy kis tengerparti faluba, Bernevalba utazott tovább. Itt egy rövid ideig még együtt voltak Alfred Douglasszel, mert a vádak ellenére is ragaszkodtak egymáshoz, de ezután végleg megszakadt kettejük kapcsolata, és elváltak útjaik.

Wilde A readingi fegyház balladája (The Ballad of Reading Goal) című munkáját 1898-ban adták közre, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg. (Ez volt Wilde rabzárkájának száma.) Az emberek Wilde iránti gyűlölete kezdett átalakulni szánalommá. „A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját; a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat.” Wilde ezzel azt akarta kihangsúlyozni, hogy sosem fog megváltozni, és tényleg, Wilde mit sem változott, ugyanúgy költötte a pénzét, még azt is, ami nem volt, és sorra járta a kávéházakat. A legfélelmetesebb a fantommá vált emberek sokasága volt számára, régi ismerősei úgy mentek el mellette, mintha Wilde nem létezne.

1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de az egyetlen dolog, ami heves fájdalmai közepette is bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg: „Egyikünknek mennie kell.” Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürgetően faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, mire ő csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete, és meghalt. Hű barátok kis csoportja kísérte el őt utolsó útjára. Síremléke a Père-Lachaise temetőben áll.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde