VASS JUDIT
CLICK
kicsit bolond
vagy nagyon naiv
Taorminán a naplemente
giccs alkonyát a patikus
naranccsal elkeverte
click
boldogabb vagy-e
ha nézed
vagy inkább tétova
görgetsz tovább
click
athéni holdfényes éjszaka
a szón is elmerengsz
click
micsoda
szentimentalizmus
egy libanoni cédrus
milyen elkoptatott
click
talán itt válnak el
mélyek és magaslatok
görgetsz tovább
és click
vissza nem hozod
az istenek halnak
itt
amott az alkonyok
„Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni” Csontváry Kosztka Tivadar
Csontváry Kosztka Tivadar (született Kosztka Mihály Tivadar) (Kisszeben, 1853. július 5.– Budapest, Krisztinaváros, 1919. június 20.) magyar festőművész. Okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott, de kiemelkedőt a magyar festészetben alkotott. Magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét.
Eredetileg patikusként dolgozott, de festői tehetséget érezve magában, otthagyta állását, és Münchenben, Hollósy Simon festőiskolájában tanult. Kitűnő tanulmányai maradtak fenn ebből a korszakából. Rendszeresen utazott, jelentősebb képeit a Közel-Keleten festette. Viszonylag kevés, mintegy száz nagyobb művet alkotott. Külföldi kiállításairól (például a maga által szervezett 1907-es párizsi tárlatról) általában elismerően nyilatkoztak, de Magyarországon nemigen méltányolták. Ehhez különc (mértéktartó) életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki-prófétikus allűrjei is hozzájárultak; ezeket képeinek több elemzője pszichopatológiásnak vélte. Megismerését nehezítette az is, hogy képeit megtartotta. Örökösei anyagárban, kocsiponyvaként akarták eladni alkotásait, amiket az utolsó pillanatban vett meg Gerlóczy Gedeon.
Festészetét az expresszionizmushoz, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de egyik, elhatárolható művészeti irányzathoz sem tartozott. Magát a „Napút festők” közé sorolta. Talán a legismertebb festménye a Magányos cédrus, aminek címét azonban az utókor adta: Csontváry katalógusaiban az Egy cédrusfa Libanonból címen szerepel. Magyarországon jóval halála után, képeinek 1963-as székesfehérvári kiállítása tette népszerűvé. Alkotásai ritkán cserélnek gazdát, a magyar árverési rekordot 2006 óta tartják képei, legutóbb a Titokzatos sziget című alkotása kelt el rekordáron 2021. december 19-én, 460 millió forinton. Életének első jelentősebb összefoglalása Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar című, tudományos igényű műve, ami 1964-ben jelent meg.
A felvidéki Kisszebenben, Vincent van Gogh születési évében, 1853. július 5-én született, de valójában mégsem tekinthető kortársának, mivel Van Gogh már nem élt, amikor Csontváry festői korszaka elindult. Édesapja, dr. Kosztka László gyógyszerész, aki a helyi közösség igen megbecsült tagjaként, hivatása mellett különféle rendészeti-közigazgatási jellegű (rendőrkapitányi és postai) feladatokat is ellátott. Különcségei már neki is voltak: az akkori magyar közállapotoktól meglehetősen idegen módon, kerülte a szeszesital és a dohányzás minden formáját, szabadidejében pedig pirotechnikai kísérleteket folytatott, petárdákkal és minirakétákkal; tehát afféle amatőr tudós volt, amilyen „külföldön” egyébként sem volt ritka a „nagy háború” előtt. Édesanyja az Ung megyei származású daróci Heizelmayer Franciska volt.
Csontváry elemi iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte. Szlovák és német nyelvű közegéből a magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonaikhoz küldték. 1863-ban egy tűzvész következtében leégett a város jelentős hányada. Míg apja a tűzoltást szervezte, Bella nővére a tűz áldozatává vált. 1863 őszétől a kisszebeni piarista algimnáziumába járt, ahol az első két osztályt végezte el. Sokat kerülte az iskolát, inkább a természetben gyönyörködött, különféle rovarokkal, lepkékkel, dongókkal és méhekkel játszott. Eközben összebarátkozott a gimnázium igazgatójával, Rehák Vincével, aki a természet nagy kedvelője és a növények kiváló ismerője volt. „A napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a kisszebeni gymnáziumi múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen.”
Az apa a forradalomban vállalt császárpárti szerepe miatt családjával együtt, 1865-ben Kisszeben elhagyására kényszerült. Felesége rokonaihoz, Szerednyére költöztek, ahol a családfő földműveléssel és vadászattal kezdett foglalkozni. A gyerekek az ungvári királyi főgimnáziumba jártak.
1873-ban elhagyta a római katolikus vallást. 1874-ben Budapesten járt egyetemre, ahol gyógyszerészet, kémia, ásványtan, földtan, kristálytan voltak a tantárgyai. 1876-ban önkéntes katonai szolgálatot teljesített, és közben a fővárosban az egyetem jogi fakultására is járt. Az 1879-es szegedi nagy árvíz idején önkéntesként dolgozott a mentésen. Az ország pénzügyi helyzetének javítása céljából a selyemhernyó-tenyésztést javasolja, de ezzel egyik minisztérium sem foglalkozott.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. 1875-ben kapta meg gyógyszerész-oklevelét, ezután patikusként dolgozott Léván, Iglón és Eszéken. Mindenki kissé különc, de csendes és szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, s lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű” patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor Csontváry hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője”.
1881-ben Rómába utazott, járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak egy része is.
1883-ban Párizsba ment, hogy Munkácsyval találkozzon, aki akkor éppen külföldön tartózkodott. Még ebben az évben hazatért, és Szentesen a Megváltó patikában dolgozott. Saját gyógyszertárat szeretett volna nyitni Gácson, amihez 1884-ben kapta meg az engedélyt. Évekig patikusként dolgozott, hogy legyen elég pénze a nagy „motívumot” kutató utazásokra.
Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni: 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében Kahlmorgennél,[15] Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, tehát lényegében sosem volt autodidakta.
Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olaszországban és Németországban járt. 1902-ben festette Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcában és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Az út emlékét Kocsizás újholdnál Athénban, a Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában, A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.
Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt. 1904-ben készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, amelyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. Betegségével kapcsolatban azonban kételyek is felmerültek, hiszen a festőt nem kezelték hivatalosan skizofrénia miatt. Boncjegyzőkönyve és saját kutatásai alapján Czeizel Endre például arra a következtetésre jutott, hogy Csontváry nem volt őrült. Az őrültségelmélettel szemben foglalt állást W. Barna Erika és Waszlavik László is a Csontváry–100 centenáriumi konferencián.
1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről Rockenbauer Pál így írt:
… és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.
Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrus-t és a Zarándoklás a cédrusfához címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja című kompozícióját és a Marokkói tanítót. 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett festménye, a Sétalovaglás a tengerparton. 1910-ben még megpróbált egy külföldi kiállítást szervezni műveiből, de nem járt sikerrel. 1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott és brosúrákat jelentetett meg. 1919-es haláláig még két 18m2-es és több kisebb szénkartont készít. Ezek az eddigi feltételezésekkel szemben nem vázlatok, hanem befejezett művek.
1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott. 1916-ban IV. Károly királlyá koronázásán jelen volt, hogy megfesse a koronázást, azonban egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem. 1917-ben eladta patikáját. 1919. június 20-án halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban, két héttel 66. születésnapja előtt. A hivatalos kórisme szerint verőérgyulladásban hunyt el, bár egyesek szerint éhen halt. Az Óbudai temetőben temették el.
Életéről és gondolatairól irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) megírt, furcsa, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk, amelyek egy része 1982-ben a Magvető Kiadónál is megjelent. Ezekről Rockenbauer Pál így írt:
De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.
Írott munkái egy sajátos vallásos ill. filozófiai gondolatrendszer megalkotásáról árulkodnak, mely igen egyéni; s amelyekben Csontváry mentális állapotának romlása miatt az idő haladtával egyre kevésbé választható el zsenialitás és az őrület; azonban tükröződnek bennük a kor új tudományos eredményei és a korabeli metafizikai és vallási áramlatok. Hasonló rendszereket, melyben fontos szerepe van az egyistenhitnek), ugyanakkor panteisztikus módon (Nap- és tűz-tisztelet) az Ószövetség teljes elutasításával; a kor új és „szenzációs” tudományos fogalmainak (energia, idegélettan) más korabeli művészek is alkottak, mint például Komjáthy Jenő költő. Valószínűleg mindkettejükre komoly hatást gyakorolt a neognosztikus anarchista filozófus, Schmitt Jenő Henrik.[37][38]
Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. (Például írásai szerint köznevetség tárgya volt amiatt, hogy étrendjét késői éveiben elsősorban gyümölcsök és zöldségek képezték, és tartózkodott a szesztől és egyéb mesterséges szerektől – holott manapság az „egészséges életvitel és étkezés” igencsak központi és nagymértékben reklámozott fogalmak). Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt.
Képei az utókor számára minden bizonnyal elvesztek volna, mert örökösei a rendkívül jó minőségű belga vásznakat anyagárban kocsiponyvaként szándékoztak elárverezni fuvarosoknak. A képek megmentője Gerlóczy Gedeon fiatal építész volt, aki az utolsó pillanatban, 1919 őszén felvásárolta őket. Véletlenül talált rájuk amikor műtermet keresett, és a Fehérvári út 34‐36. (ma Bartók Béla út 36‐38.) szám alatt véletlenül – szó szerint – belebotlott az összetekert festményekbe. Kosztka Anna, a festő nővére is épp ott volt, így az árverés előtt egy héttel nemcsak a képeket mentette meg, de az elégetésre szánt hatalmas mennyiségű írásos anyagokat, jegyzeteket is. Ezek, és a Gácsi patikájának padlásán tárolt további képek képezték a Pécsi múzeum alapját.
Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Magyarországon a Szent István Király Múzeumban rendezett 1963-as Csontváry-kiállítás óta lettek igazán széles körben is ismertek festményei.
Németh Lajos 1964-ben jelentette meg az első életéről szóló tudományos igényű művet Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követően 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája, majd 1970-ben Németh Lajos átdolgozott, bővített második kiadásban megjelenő Csontváry nagymonográfiája is megjelent. 1976-ban adták ki a Csontváry-emlékkönyvet, amely gazdag válogatást tartalmaz Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a már megjelent Csontváry-irodalomból is.[9]
Sírja az Óbudai temetőben volt, ma a Fiumei Úti Sírkertben az 1967-ben felállított emlékszobra található:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Csontv%C3%A1ry_Kosztka_Tivadar
TÉRY ÖDÖN
a turistamozgalom egyik atyja
1856. július 4.
(forrás: Wikipedia)
ÉLETE
(Óbéba, Temes vármegye, 1856. július 4. – Budapest, 1917. szeptember 11.)
Édesapja Josephus Rikker, az óbébai uradalomban volt tiszttartó. Fiát még Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikker néven anyakönyveztette, nevét csak később 1862-ben magyarosíttatta Téry-re. 1865-ben a család Budapestre költözött, tanulmányait a VII. osztályig a krisztinavárosi elemi iskolában végezte, majd az 1873–74-es tanévben beiratkozott az egyetem orvosi karára mint rendkívüli hallgató. A nyolcadik félév alatt eleget tett katonai kötelezettségeinek is. 1876. november 7-én feleségül vette másodunokatestvérét, Mészáros Emíliát, dr. Mészáros Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszteri tanácsos leányát.
Téry Ödön orvosi diplomáját 1879. április 5-én nyerte el. 1880 szeptemberében a Selmecbánya közelében lévő Stefultóra került, és ott bányászorvosi állást vállalt.
Megalapította a Magyarországi Kárpát-egyesület Szittnya-Osztályát, 1882-ben pedig a pénzügyminiszter támogatásával a berlini egészségügyi kiállításra küldték ki, ahol tanulmányozta a bányászatot, kohászatot és a dohány feldolgozási ipart érintő egészségügyi berendezéseket, majd ennek eredményéről terjedelmes jelentésben számolt be.
Az 1883-84. évi himlőjárvány idején nyújtott rendkívüli önfeláldozó teljesítményének elismeréseképpen 100 Ft jutalmat nyert a bányaigazgatóságtól. Azonban anyagi körülményeinek kedvezőtlensége miatt arra kényszerült, hogy máshol próbáljon meg boldogulni. 1884. február 23-án visszaköltözött Budapestre, ahol a közegészségügyi igazgatásban helyezkedett el, mint tanácsos. 1890. június 17-én kinevezték közegészségügyi felügyelővé. 1903. márciusában elnyerte a miniszteri osztálytanácsosi címet, 1906. március 14-én pedig közegészségügyi főfelügyelő lett. Ebben a minőségében dolgozott 1912. július 1-ig mint osztályvezető, mikor is a közegészségügyi szolgálat újraszervezése során e munkaköréből felmentették, majd a járványok és a háborús egészségügyi intézkedések körében foglalkoztatták tovább.
Számos dunántúli fogolytábort vizsgált felül 1916. telén, mely során súlyosan meghűlt, innentől folyamatosan betegeskedett. Mellőzése és két katonáskodó fiáért való aggódása is hozzájárult szervezetének további gyengüléséhez. Asztmája miatt egyre gyakrabban kényszerült ágyban maradni, végül 1916 novemberében a teljes hivatali szolgálati idejének letöltésekor kénytelen volt nyugdíjaztatását kérni. Ekkor nevezték ki miniszteri tanácsossá.
A világháború okozta izgalmak 1917 nyarára alaposan megtörték egészségét, dacára a gróf Esterházy Jánosné nyitraújlaki kastélyában töltött üdülésének, már nem tudta visszakapni régi erejét. Hazatértekor, augusztus 16-án ágynak esett, majd szeptember 11-én hunyta le szemeit örökre.
A TURISTAMOZGALOM SZERVEZŐJEKÉNT
Élete során intenzíven foglalatoskodott a magyarországi turistamozgalom szervezésével. Kezdetben a Pilist és a Börzsönyt járta be, majd a tátrai hegyekben túrázott. Több csúcsot a Magas-Tátrában ő mászott meg először. Az ő nevéhez fűződik az első dobogó-kői menedékház alapítása.
EMLÉKEZETE
Számos turisztikai hely őrzi a nevét, például a Tátrában a Téry menedékház, a Téry-csúcs, a Téry-horhos vagy a Téry-kuloár, a Visegrádi-hegységben pedig a Téry út.
• Dobogó-kőn tiszteletére emlékművet állítottak.
• Szülőfalujában, Óbébán 2006-ban avatták fel mellszobrát.
• Róla nevezték el a Téry Ödön Nemzeti Turistaház-fejlesztési Programot (Wikipedia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A9ry_%C3%96d%C3%B6n_(turistamozgalom-szervez%C5%91)
Édesapja támogatta fia művészi ambícióit, édesanyja pedig irodalom- és zenekedvelő asszony volt, aki jelentős vagyont hozott a házasságba. Jekelfalussy Valéria a Sáros vármegyei nőegylet létrehozója és első elnöke volt. Maga is írt verseket, a Kisfaludy társaság egyik alapítója. A szabadságharc alatt minden ezüst holmijukat és ékszereit a szabadságharc céljaira ajánlotta fel. Részt vett az eperjesi hadikórház megszervezésében. A szabadságharc bukása után 50 kancsuka-ütésre ítélték, amit csak otthona elhagyásával kerülhetett el.
1856-tól Eperjesen, a katolikus gimnáziumban tanult hatodikos koráig, amikor megbukott (összes osztálytársával együtt), ugyanis az iskola szlovák tanárait egy politikai tüntetésen magyar diákok kergették meg. 1859-ig magántanuló lett, majd 1861 augusztusában vizsgát tett a VI. osztályos anyagból. Ezután 1861 őszétől Nagyváradon tanult, érettségit is itt tesz 1863 nyarán.
Szinyei a gimnazista évei alatt kezdett komolyabban a festéssel foglalkozni. 1864-ben beiratkozik a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol egy év után Hermann Anschütz osztályába kerül, majd Wagner Sándornál tanul festeni. Az első évek szünidejét Jernyén töltötte, ahol olyan jól sikerült munkákat készített, hogy ettől az időponttól számították az 50 éves festői jubileumát. 1866-ra jelentős barátokra tesz szert, akik később Európa vezető mesterei lettek (például Wilhelm Liebl (1844–1900). Közülük kettővel (Hans Makart (1840-84) és Gabriel von Max (1840–1915) tartós barátság alakult ki.
Szeretett volna a nagy mester, Karl von Piloty osztályába kerülni, és ehhez egy vizsgadarabot kellett készítenie. Mivel Piloty a historizmus elkötelezett híve volt, ezért a magyar történelemhez kapcsolódó témát választott és 1866 decemberében megfestette az Attila halála című vázlatot. Az elkészült mű nem nyerte el Piloty tetszését, így az osztályába kerülés még váratott magára.
A következő évben megjelent Szinyeinél a természet és az ember együttes ábrázolása (például Apáca és lovag). A sok munka meghozta eredményét és az Akasztott elszállítása című képpel, három és fél év tanulás után, 1867 októberében felvételt nyert Piloty osztályába.
1869. július 20-án megnyílik Münchenben a 3000 művészi alkotást felsorakoztató nemzetközi kiállítás. A kiállítás alkalmával került kapcsolatba Gustave Courbet francia festővel, akinek a tolmácsa lett. A kiállítás nagy hatással volt rá és egy hirtelen pillanatában, 1869 novemberében otthagyja az Akadémiát.
Csak 1870 tavaszán tér vissza Münchenbe. Önálló mesterként, piacra dolgozik, van megrendelése, így megélhetése biztosított. Ennek a korszakának legismertebb képe a Szerelmespár.
1870-ben kitört a porosz–francia háború és Szinyei egy genovai utazást követően visszaköltözött Jernyére. Apja főispáni kinevezése miatt a családi birtok igazgatása újra rámaradt, így első önálló évében a festés háttérbe szorult. De azért nem hagyott fel teljesen a festéssel és ebben az időszakban festette két jelentős képét, amelyeken érzékelhető Courbet hatása. Csak 1872-ben apja és kollégái unszolására tér vissza Münchenbe. Ekkor ismerkedett meg unokatestvére, Gundelfinger Gyula, tájképfestő baráti körével, és gyakran jártak együtt kirándulni. Ennek a társaságnak volt a tagja újlublói Probstner Zsófia , akit később feleségül vett. Egy időre Arnold Böcklin műteremszomszédja lett, akivel szoros szakmai és baráti kapcsolatot alakított ki. 1873-ban készítette el egyik legismertebb képét, a Majálist. A képpel zárul Szinyei első festői korszaka.
A gazdasági ügyek lefoglalták és szinte teljesen elfordult a festéstől. Egyre ritkábban festett. Közben a családban sorozatos tragédiák történnek; meghalt a festő édesapja, nővére, és két gyermeke. A nyomott kedélyű Szinyei három éven keresztül nem festett semmit.
1878-ban egy különös élmény miatt ragadott ecsetet; sógora léghajóra szállt és ennek hatására született a Léghajó című kép, majd hosszú idő után újra befejezett egy mitológiai (az utolsó) témájú képet, ezután már csak családtagjairól készített portrékat, de egyiket sem fejezte be igazán.
Úgy érezte, el kell hagynia Jernyét és 1882 májusában családostól Bécsbe költözött. Bécsben elsőként A pacsirta című képet festette meg, 1883-ban más műveivel együtt a Künstlerhausban állították ki, de a kritikusok nagyon lehúzták; a kép színeit (főleg a zöldeket) brutálisnak titulálták. Ekkor gyeptéglákat hozatott és a kép elé tetette, és a kritika megenyhült. A Pacsirtát kiállította még Budapesten is, a Faun és a Majális keretében; ez volt az első jelentősebb itthoni kiállítása. Márciusban hazatért Jernyére. Szakítva korábbi gyakorlatával kiment a természetbe és alig egy óra alatt megfesti a Hóolvadás című képét, és csaknem egy évtizedre félretette az ecsetet.
Csalódásait nehezen élte meg, ami házasságát is megkeserítette, felesége nem bírta elviselni férje indulatkitöréseit és apátiáját, ezért kezdeményezte a házasság felbontását. Az asszony 1887-ben magával vitte életben maradt leányaikat, Szinyei pedig egyedül maradt fiával, Félixszel. (Felesége a válásuk után hozzáment Ghillányi Imréhez, aki később földművelésügyi miniszter lett, házasságukból 5 gyermek született. Probstner Zsófia 1952-ben halt meg, 101 éves korában.) Festés helyett politizálással és a birtok vezetésével foglalkozott. 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének.
A visszatérés
Rokonai és barátai közbenjárására tért vissza a festéshez; megbízták Zemplényi Tivadart, hogy Szinyei birtokán kezdjen festeni, remélvén, hogy a festő felfigyel majd rá. Így is lett; visszatérése alkalmából egy kis tanulmányt festett, Almavirág címmel, majd Zemplényi biztatására befejezte félbehagyott munkáit. Az 1894–1895-ben a Képzőművészeti Társulat által rendezett tárlaton nagy sikert arattak képei. A vadászati témájú képét, az Oculit, maga a király, Ferenc József vásárolta meg.
Újra a festészet lett életének legfontosabb része. Utolsó 25 évét szakadatlan munkával töltötte, bár ekkor sem készített 5-6 képnél többet évente. 1899-től a maga ültette kerteket festi és megszületik a „park-képek” sorozata, leginkább tavaszi vagy őszi hangulatú képeket készített. 1900-ban a párizsi világkiállításon a Hóolvadás című képe ezüstérmet kapott. 1901-ben egy müncheni kiállításon Majális képe aranyérmet nyert, és Velencében is bemutatták néhány képét. Ugyanebben az évben tett egy Dél-itáliai körutat, amit 1903-ban megismételt. 1902 körül egyik szemére megvakult, de ennek ellenére folytatta a munkát.
1905-ben került sor első önálló kiállítására a Nemzeti Szalonban (Modern magyar művészek). A kiállításon 89 munkáját mutatták be, köztük a külön erre az alkalomra készült Szurkos fenyő című képpel. Következő elismerésként kinevezték az Országos Mintarajziskola és Rajztanár képző (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) igazgatójának, s így az induló fiatalokat és a modern törekvéseket tudta támogatni.
1907-ben a magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) alapító tagja lesz.
1910 februárjában a berlini Sezession magyar kiállításán 20 műve aratott nagy sikert, majd áprilisban a müncheni Galerie Heinemannban 31 képből álló önálló kiállítását mutatta be. Májusban pedig a Berlini Nemzetközi Kiállításon aranyérmet kapott. Budapesten a Téli Tárlatban a Parkban című képét aranyéremmel tüntették ki és egy magángyűjtő 20 000 koronáért vásárolta meg. 1911-ben a Római Nemzetközi művészeti Világkiállításon 19 műve különteremben szerepelt és itt nagydíjat kapott. Az Uffizi képtár elkérte 1897-ben festett önarcképét, Önarckép bőrkabátban (A kép ma is ott látható, egyike annak a két képnek, amik nem hazai múzeumba kerültek). 1912-ben az Ernst Múzeum megrendezte második gyűjteményes kiállítását, 96 alkotással. Érdemeit pedig a Szent István Rend kiskeresztjével ismerték el.
Ezek után folyamatosan állított ki, majd Jernyén időzött.
Az első világháború idején nem volt arra lehetősége, hogy Jernyére menjen, így az 1916/17-es évek nyarát Fonyódon töltötte.
Az idős mester még megélhette élete legnagyobb kitüntetését, amikor is 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei termet. 1920-ban érte a halál Jernyén.
Negyven nappal halála után a szűkebb baráti köréhez tartozó művészek és írók megalapították a Szinyei-Merse Társaságot, mely a második világháborúig a magyar művészeti élet befolyásos társasága volt.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szinyei_Merse_P%C3%A1l
„Bortnyik Sándor (Marosvásárhely, 1893. július 3. – Budapest, 1976. december 31.) magyar festő, grafikus.
A marosvásárhelyi református kollégium tanulója volt. Reklámgrafikával kezdett foglalkozni. 1910-ben készítette első plakátját a Reményi-bazárnak, plakáttervének a sikere tette lehetővé, hogy Budapestre költözzön, a Savoly illatszergyártó cég meghívására, ahol házi grafikusként dolgozott. 1913-ban beiratkozott a Rippl–Rónai−Kernstok−Vaszary által vezetett szabadiskolába. A szabadiskolában megismerkedett Mattis Teutsch Jánossal, aki 1916-ban bemutatta Kassák Lajosnak, és itt találkozott 1918-ban Derkovits Gyulával, akiknek munkássága nagy hatással volt rá.
1918-tól a Kassák-kör tagja lett, részt vett a Ma kollektív kiállításán. Később a folyóirat rendszeresen közölte grafikáit, és még 1920 után is a Ma munkatársa maradt, amikor Bécsbe emigrált. Bécsben könyvcímlapokat tervezett. 1921-ben megjelentette első Albumát absztrakt sablonnyomatokkal. 1922-ben Weimarba költözött, majd 1925-ben visszatért Budapestre. Hazatérte után 1925−1926-ban alapító tagja lett a Zöld Szamár abszurd színháznak. 1927-ben az Új Föld című folyóirat szerkesztője és grafikai tervezője. 1930-ban a Magyar Könyv- és Reklámművészek Társasága alapító tagja volt. 1932-ben a Magyar Műhely Szövetség választmányi tagja lett.
1928–1938-ban Műhely néven grafikai magániskolát nyitott, ahol a Bauhaus elvei szerint tanított. A Rekláméletben és a Magyar Grafikában írásban népszerűsítette tervezői elveit. 1933-ban saját folyóiratot adott ki Plakát címmel. A Dante Könyvkiadónak számos címlapot készített.
1946-ban a Művészeti Tanács tagja volt. 1947–1949 között a Szabad Művészet főszerkesztője. 1948-1949 közt a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára. 1949-1956-ig, a Magyar Képzőművészeti Egyetem/Főiskola igazgatója volt.
Első, autodidakta munkái újságillusztrációk modorában készültek. Későbbi rajzait feszesebb kompozíciójú, allegorikus tusrajzok váltották fel. 1915-től tárgyilagos és dekoratív, hatásos kereskedelmi plakátokat tervez. Az aktivisták mozgalmának kiemelkedő tehetségű tagja volt. Sikeresen ötvözte a futurizmus eszközeit az expresszionizmus és a kubizmus jeleivel. Linóleum és fametszeteiben kubisztikus elemet alkalmaz. Művei ebben a korban főleg a fekete-fehér foltkontrasztjaira épülnek. Szélpál Árpád, Barta Sándor és Újvári Erzsi verseihez készített illusztrációi pedig, erősen groteszk formavilágúak.
Leninről, Liebknechtről és Kassákról készített metszetportréiban egyesíti az aktivista emberideált és az egyénített portrét. A kompozíció erejét festményein erőteljesen kiemeli egyedi színdinamikája (Sárga-zöld tájkép, Konstruktív kompozíció három alakkal, Kompozíció hat figurával). Az 1918–1919 közt készült művei főleg geometrikus formákra épülnek. Az 1930-as években könnyedebb, dekoratív stílusú, a polgári életet megörökítő zsánerképeket festett.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bortnyik_S%C3%A1ndor
VASS JUDIT
KAFKAI
Meddig
még, Uram,
ez a szigorított?
Tudom, tudom,
nem te cellásítod,
már az őr sincs talán,
csak visszhangzik lépte,
talán csak magam álltam
a falak helyébe.
De ez a talán
bizonytalan.
Szóviccbe játszik,
míg hatalma van.
Ha későn és hiába,
azért én mégis:
fellebbeznék, Uram.
VASS JUDIT
ÉRETTSÉGI TABLÓPÓTLÓ
Mert ugye, itt van ez a Hofi… ezt meg kéne buktatni, de az embernek valahogy rossz érzése támad, ha a szemébe néz… a gaz linkje… mert ez ugye nem tanult az írásbelire (se), de azért csak van, na hogy is mondják manapság… fílingje… ismerem ezt a fajtát, mint a rossz pénzt, ez képes jól időzíteni ész és testbeszéd együtthatóját… hát hányast fialjon az a szóbeli, tanárnő? Kettest, mert dögöljek meg, ha több lesz. Magának annál több az esze! Ne tüntessen, tanárnő… tapsoljon, ha megéri! Ne adja itt a bankot, erőből Krisztust!… csak menjen át… hát én is attól tartok …
„Hofi Géza (született Hoffmann;[4] Budapest, 1936. július 2. – Budapest, 2002. április 10.) Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, valamint Karinthy-gyűrűs magyar humorista, előadóművész, színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja. A magyar kabaréműfaj külön úton járó, kiemelkedő népszerűségű mestere, aki önálló produkcióival egyéni stílust teremtett.
Nagyapja, Hoffmann János negyven évig volt községbíró Rácalmáson, ahol édesapja is született. Kritikai képességét apjától (Hoffmann Lajos, a Budapesti Dohánybeváltó üzem csoportvezetője), zeneszeretetét anyjától (Szabó Magdolna, a Budapesti Konzervgyár sterilező üzemében művezető) származtatta.
Hoffmann Géza a kőbányai Maglódi úti általános iskolában kezdte tanulmányait. 1955-ben tette le az érettségi vizsgát a Széchenyi István Gimnáziumban, ami után három alkalommal is sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára, csupán Básti Lajos engedte át az első rostákon. Az Ascher Oszkár által kért szavalatai sosem sikerültek, erre említette, hogy a paródia neki jobban megy, de Ascher válasza az volt, hogy ő meg ahhoz nem ért. Később a Kőbányai Porcelángyár munkásaként iratkozott be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, ahol többek között Sas József és Sztankay István voltak társai. Emellett a kőbányai téglagyár Jászai András (Jászai Mari unokaöccse) vezette színjátszó csoportjában játszott. Ekkoriban Kőbányán, a Tárna utca 13. szám alatt lakott. 1957 és 1959 között Jászberényben teljesített katonai szolgálatot írnoki beosztásban. 1959. június 13-án délután 6 órakor tartotta esküvőjét a kőbányai Szent László-templomban Vnouček Margittal, akit „vörös dög”-nek becézett.
„1959 őszén ismertem meg Hoffmann Gézát, Debrecenben, a Csokonai Színház portáján. Mondhatom, siralmas találkozás volt, én ugyanis zokogva álltam két óriási bőrond között. Odalépett hozzám egy magas, vékony, fekete hajú fiatalember, és nagyon félszegen, nagyon halkan bemutatkozott, majd megkérdezte, segíthet-e valamiben? Bőgve elmondtam, hogy nincs albérlet, senki nem adott szobát.
– Akkor eljössz velem, nekem már megvan az albérletem – mondta olyan hangon, mintha régi barátok lennénk.
– De én férjnél vagyok – mondtam döbbenten –, a férjem most is járja az albérleti címeket.
– Na és? – kérdezte – Mi a probléma? Én is nős vagyok, de a „vörös dög” biztos befogad benneteket egy-két éjszakára!
Istenem, ez se komplett, futott át az agyamon, a macskájától függ hogy alhatunk-e náluk? Azzal hagyott ott, hogy el ne mozduljak, várjam meg, míg értem jön, de most az irodába kell mennie, mert Szendrő hivatta. Ha akartam volna, se mehettem volna a két nehéz bőrönddel, de főleg, mert nem volt hova menni. Nemsokára visszajött és azt mondta:
– Új nevem van!
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Józsi bácsi azt mondta, Hoffmann névvel nem lehet színpadra menni, mondjak gyorsan egy nevet, ami elfér a plakáton. Próbálkoztak mindenféle névvel, de nem találtak igazán jót. Végül Szendrő az asztalra csapott, és azt mondta, megvan.
– Hogy hívják a feleségét?
– Vnouček Margit – mondta Géza, és mindkettőjükből kitört a nevetés. Aztán mégiscsak Szendrővel közösen kitalálták a HOFI-t.”
– Pásztor Erzsi visszaemlékezése
Öt évig dolgozott gyári munkásként, míg a tehetségére felfigyelő Szendrő József színigazgató 1960. szeptember 1-jével a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtette. Itt az előadások után a szerepeket barátaival rendszeresen parodizálta, a környék kultúrházaiban is gyakorta haknizott, egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Többek között Simor Ottó, Tímár Éva, Pásztor Erzsi, Lontay Margit, Latinovits Zoltán és Artner Árpád társaságában lépett színpadra, rendezői voltak Fényes Márta, Lengyel György és Pethes György. Egyre inkább érezte, hogy a paródia az ő világa és ezért nem hosszabbította meg három éve tartó szerződését.
1963-ban visszaköltözött Budapestre, és immár Hofi Gézaként az Országos Rendező Irodától kapott működési engedéllyel fellépéseket vállalt az egész országban. Számait saját maga írta és zenéjét is ő állította össze. Ákos Stefi, Alfonzó, Bilicsi Tivadar, Brachfeld Siegfried, Mezey Mária és Toldy Mária társaságában lépett fel. 1964-ben szerepelt a Magyar Televízió Utánzók Klubja című műsorában Louis Armstrong-paródiájával, amit saját maga írt. 1965-ben egyhónapos esztrádműsorban lépett színpadra a Szovjetunióban. Magyarországon fellépett az EMKE, a Savoy és a Béke Szálló kupolatermében. 1967-ben Siófokon az Országos Rendező Iroda (ORI) Halló! Itt Balaton! című műsorában[6][7] léptek fel először Koós Jánossal, akivel később komoly sikert arattak országszerte a Hofi-Koós show című műsorukkal.[8] 1968-ban szerepelt a szófiai Világifjúsági találkozón.
1968-ban, a Magyar Rádió szilveszteri Slágerkupa műsorában elhangzott táncdalfesztivál-paródiájával vált közismertté, a Koós-Toldy-Hofi trió nyerte meg a kupát. 1969-ben a Komlós János által vezetett Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, január 1-jén a Tessék továbbmenni című műsor vendégművésze volt. Az intézménynek 1982-ig volt tagja. Svédországban és Dániában is vendégszerepelt. 1969. június 25-én elhunyt édesanyja. 1969 szilveszterén Énekóra című számával lépett fel (Sammy Davis-paródia). 1970 januárjában elnyerte a Magyar Rádió Nívódíját, február 2-án volt A tetőn dolgoznak c. műsor bemutatója, amelyben Majakovszkij: Iván Kozirev öntőmunkás… c. versparódiáját adta elő. Áprilisban Jászai Mari-díjjal tüntették ki a kabaréművészet terén nyújtott alakításáért. A Színészek és Újságírók (SZÚR) találkozóján torreádor számot mutat be. 1971 szilveszterén mutatta be a televízió Rózsa Sándor-paródiáját.
Az ifjúság körében végzett kiemelkedő kulturális tevékenységéért 1972-ben a KISZ Budapesti Bizottsága emlékplakettel jutalmazta. Októberben adta elő Kádár-paródiáját a Mikroszkóp Színpadon a Tiszta vizet a fejekbe című műsor keretében. 1972 szilveszterén a rádióban Gondolkodási idő: NINCS! címmel egyórás műsora jelentkezett, a Magyar Televízió pedig bemutatta Odüsszeusz-paródiáját. 1973 januárjában újból elnyerte a Magyar Rádió Nívódíját. Ugyanebben az évben másodszor is megkapta a Jászai Mari-díjat. Július 26. és augusztus 7. között a berlini Világ Ifjúsági Találkozón is részt vett. Szilveszterkor a Na, bumm! című televízióműsorban Koós Jánossal együtt szerepelt, melyben a Rhoda Scott-paródia is látható volt.
1974 januárjában átvette a Magyar Televízió elnökének nívódíját, októberben pedig a Mikroszkóp Színpad Magától nem megy című műsorában előadta magánszámát Építem a csatornámat címmel.
Három év után a televízió bemutatta Kádár-paródiáját, amiért 1975. február 22-én a Magyar Rádió és Televízió elnökének nívódíjában részesült. Április 4-ére hivatalos meghívót kapott az Elnöki Tanács fogadására. 1975. december 14-én a Magyar Televízió rögzíti az Építem a csatornámat című magánszámát, melyet 1980-ban tűztek műsorra. 1976-ban a Magyar Rádió nívódíját vette át, valamint Lepedős a háztetőn című magánszámával jelentkezett a Mikroszkóp Színpad Ki fog gólt lőni? című műsorában. Szilveszterkor a televízió a Még mindig aktuális című jelenetét sugározta, amiért 1977-ben megkapta a Magyar Televízió elnökségének nívódíját. Ugyanebben az évben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetéssel jutalmazták. Macskaduett című zeneművéből Nepp József készített hétperces animációs filmet, melynek címe: Megalkuvó macskák. Szilveszterkor a tévében látható volt Kutatjuk a közvéleményt című száma, amelyben a Sztrogoff-paródiát is előadta. Szilveszter ’77 című műsoráért 1978-ban a Magyar Televízió elnökségének nívódíjában részesült. Február 23-án elhunyt édesapja. A Mikroszkóp Színpadon a Minek néz engem? című műsorban a Tiszta őrültek háza produkciót mutatja be. December 30-án tévéfelvétel készült Mikroszkóp Színpadon a Ki fog gólt lőni? című produkcióról a televízió szilveszteri adása számára, ebben Hofi a Lepedős a háztetőn című magánszámot adta elő.
1979-ben a Magyar Rádió elnökségétől vehette át a Karinthy-gyűrűt, melyet a szatirikus és humoros műfaj terén végzett kiemelkedő munkájáért ítéltek neki. A gyakran teltházas estjei hangfelvételen jelentek meg, sokuk aranylemez lett. Kovács Katival és Koós Jánossal elkészített 1976-ban a Kell néha egy kis csavargás c. zenés rádiójáték és 1979-ben animációs zenés filmje, a Megalkuvó macskák is óriási siker volt. Ők hárman voltak a zenés paródia műfaj első triója. Állandó szerzőtársai: Malek Miklós, Szenes Iván.
1980 márciusában vendégszerepelt a Német Demokratikus Köztársaságban, majd áprilisban Horváth Ádámmal elkészítettek a Felmegyek hozzád vasárnap délben zenéjére (Hófehérke és a hét törpe) egy zenés klipet. Áprilisban a Zalka Máté Vadásztársaság tagja lett. Szeptemberben a Mikroszkóp Színpad Hogyan? Tovább! című műsorának keretében adta elő Nevezz csak Cucinak! című számát. A december 29-ei előadás alkalmával a díszlet mellé zuhant, melynek következtében több bordája is eltört, de végigjátszotta az előadást. A televízió szilveszteri adása bemutatta A tiszta őrültek háza című magánszámát. 1981. június 11-én felmondott a Mikroszkóp Színpadon, szeptembertől mint a Magyar Televízió főmunkatársa dolgozott.
1983. április 7-ével Ádám Ottó szerződtette a Madách Kamara Színházhoz, ahol saját szövegével és dramaturgiájával állt a közönség elé. Ezen a napon este fél tizenegyes kezdettel mutatta be Hofélia c. önálló estjét, melynek 1984. február 10-én századik előadását ünnepelték. A Fővárosi Tanács felkérte a Mikroszkóp Színpad igazgatói posztjára, amit decemberben visszautasított. Szilveszterkor a televízió Temetném a munkát (Hegedűs a háztetőn című musical betétdala) c. előadását sugározta. 1985 áprilisában elnyerte a Munka Érdemrend Aranyfokozatát. Szilveszterkor a televízió bemutatta Koncert című filmjét (rendező: Horváth Ádám), amiért 1986 májusában a Magyar Televízió nívódíjával jutalmazták. Júniusban a Koncert a veszprémi TV-fesztiválon színész- és közönségdíjat nyert.
A Hofélia c. önálló estjét ötszázszor játszotta sikerrel, 1987. június 6-án került sor az ötszázadik adásra, melyet a televízió is rögzített, Hofélia c. lemeze szeptember 21-én került a boltokba. 1987. október 2-án a Madách Kamara Színházban bemutatta az Élelem bére c. estjét, amely 2001. május 27-ig 1500 előadást ért meg.[9]
1988-ban a Magyar Rádió zenei főosztálya eMeRton-díjjal kiemelkedő színvonalú művészi teljesítményéért, majd áprilisban a szocialista kultúráért tett kimagasló érdemeinek elismeréseként megkapta a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze címet. A tv bemutatta a Hoféliát. Szilveszterkor az Élelem bére című előadásából adott elő részleteket.
Hofi a rendszerváltás után is töretlen sikerrel lépett fel. A műsorainak hangvétele, stílusa, egyéni humora alapvetően változatlan maradt. 1990 januárjában megkapta a Magyar Rádió elnökségének nívódíját. Ezután kéthónapos ausztráliai fellépésre indultak Malek Miklóssal és Veszelinov Andrással, melyet hatalmas siker koronázott. Áprilisban játszotta nyolcszázadik alkalommal az Élelem bére című előadást.
1990 júniusában átesett egy szívinfarktuson. A Honvéd Kórház orvosai és a Kecskeméti Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató intézet igazgató főorvosa, Remes Péter és csapata ápolta. 1991. április 1-jén lépett fel újra. Májusban Szakszervezeti Művészeti kulturális díjban részesült. Szilveszterkor újból látható volt a televízióban.
1995-ben elnyerte a Déryné-díjat. Márciusban hosszú betegség után elhunyt felesége, Margit. Májustól több szemműtéten esett keresztül, 1996 márciusában lépett csak újra színpadra. 1996-ban Kőbánya díszpolgára lett. Hatvanadik születésnapja alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki művészi pályája elismerése gyanánt. 1997-ben beválasztották a magyar színművészet örökös tagjai közé. Áprilisban a Madách Kamara Színházban futó Élelem bére 1100. alkalommal került színpadra, aranygyűrűvel jutalmazták ezen alkalomból.
1998-ban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke nyújtotta át számára a Kossuth-díjat, de az elsők között kapta meg az ez évben alapított Bonbon-díjat is. Betegsége miatt március 21. és május 7-ei közötti előadásait le kellett mondania. Áprilisban Huszka Jenő-díjjal tüntette ki az Artisjus az év könnyűzenei produkciójáért. 1999-ben megint elnyerte a Bonbon-díjat, májusban pedig az Élelem bére eljutott az 1300. előadásig. 2000 februárjában megkapta a harmadik Bonbon-díjat, márciusban pedig feleségül vette Kövér Ildikót, aki önzetlenül segítette a művészt az utolsó fél évtizedben betegségben, műtétek és családi tragédia idején.
Május 28-án került rögzítésre az Élelem bére 1400. előadása. Ezen est anyagából készült az 1400. című lemezén hallható Egy kiöregedett vadászkutya című dala, amivel a leköszönő Göncz Árpád köztársasági elnököt is búcsúztatta a Hungexpón ezen alkalomból rendezett ünnepségen. A Demény Pál Alapítvány Kuratóriuma Demény Pál-emlékéremmel jutalmazta.
2001. május 27-én volt az Élelem bére 1500. előadása, októberben pedig elnyerte a Pro Cultura Urbis Közalapítványi díjat, amit 2002. január 17-én vett át Schiffer János főpolgármester-helyettestől a Madách Kamarában rendezett ünnepélyen.
2002 februárjában tért vissza a színpadra, ahol még két hónapot játszott. 2002. március 3-ai előadását rögzítette a Hungaroton, ez Napsugaras jóéjszakát címmel látott napvilágot a művész halála után. 2002. április 7-én volt utolsó fellépése a Madách Kamara Színházban. 2002. április 10-én hajnalban érte a halál álmában. Síremléke a Farkasréti temetőben található.
A Rádiókabaré szilvesztereinek állandó sztárja volt. Egyik legmaradandóbb sikerét egy táncdal, az általa énekelt Lazítani hozta.
| „ | A korrupció az, amiből kihagynak | ” |
2007. július 15-ről 16-ra virradóan megrongálták Farkasréti temetőben lévő sírját. A tettes ellopta a sírt díszítő bronzszobrokat (melyek a humorista életútját szimbolizálták): a bakancsot, palástot, babérkoszorút. 2007. november 2-án átadták a felújított síremléket, melyen a szimbólumok immár kőből faragva láthatók.
1968-tól haláláig az Anker-palota lakója volt.[10] 2021-ben emléktáblát avattak 85. születésnapján az Anker-közben, korábbi lakóházának falán.[11]
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hofi_G%C3%A9za
Tiszta őrültek háza
„André Kertész (eredeti nevén Kertész Andor) (Budapest, 1894. július 2.
New York, 1985. szeptember 28.) magyar származású fotóművész.
Kertész Andor budapesti kiskereskedő fiaként született. Szülei Kohn Lipót és Hoffmann Ernesztina voltak. Apját 15 éves korában elvesztette, és gyerekkorát Budapesten, a Teleki tér környékén és vidéki rokonoknál, Szigetbecsén töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt.
Még 14 éves korában kapott egy – mai szemmel nézve – nagy és nehézkes fényképezőgépet. A Monarchia hadseregében részt vett az első világháborúban. Állvány nélkül is használható ICA gépével már frontkatonaként érdekes képeket készített. 1915-ben megsebesült, és több mint két évig ápolták, többek közt Esztergomban. Az esztergomi uszodában készítette például híres „víz alatti úszó” fotóját (ma ugyanitt, az uszodában emléktáblája látható). 1918 októberében Brassóban fényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget.
A béke beköszönte után még intenzívebben kezdett fotózni. Több fotóját közölték magyar lapok (Érdekes Újság; Borsszem Jankó). Sok képén szerepelt saját maga, öccse Jenő vagy szerelme, Erzsébet. Sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluetteket, és más, az absztrakt határát súroló témát fotózott – akkor persze még fogalma sem volt, hogy ezt így hívják. Emellett – már a kezdetektől – sokat fotózta a hagyományos vidéki magyar hétköznapokat. Sokáig úgy tudta, legtöbb 1914 előtt készült fotója elveszett.
31 éves korában teljesült álma, budapesti hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte. Itt élte legboldogabb napjait, a Montparnasse művészei között szabadon, kötöttségektől mentesen fotózhatott. Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más – nem kis részben magyar – emigráns festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez.
1926-ban Beöthy István szobrász műtermében készítette el egyik legismertebb felvételét a Szatirikus táncosnőt (1926), melynek modellje Förstner Magda kabarétáncos volt. Párizsban rövid ideig együtt élt a szintén magyar emigráns Klein Rózsival, aki Rogi André néven lett ismert fotográfusnő. 1928. október 27-én kötöttek házasságot. A frigy azonban nem tartott sokáig. Amikor Kertész fiatalkori szerelme, Erzsébet (Salamon Erzsébet, ismert nevén Elisabeth Saly) meglátogatta Párizsban, összekötötték életüket.
Kertész kameráját még párizsi évei alatt egy kis 35 mm-es Leicára cserélte, ettől kezdve feltűnés nélkül, naplószerűen fotózhatta környezetét, nagyot változott stílusa, melynek legjobb példája Meudon (1928) című felvétele. Elismert művészként sok fiatal fordult hozzá tanácsért, kritikáért. Henri Cartier-Bresson nyilatkozta róla később: „Mindnyájan adósai vagyunk Kertésznek.”
Kertészék a Keystone meghívására 1936-ban New Yorkba költöztek. Kertész stílusa nemigen illett bele az akkor divatos, amerikai magazinokban megszokott irányvonalba, de a Condé Nast kiadó fantáziát látott benne, és egyre gyakrabban bízta meg munkákkal, majd egy hosszú távú szerződéssel évtizedekre az általuk kiadott Home and Garden magazinhoz kötötték. Kertész nem találta a helyét Amerikában, New York idegen volt neki, hiányoztak a barátai, az alkotó közeg, helyette megrendelésre kellett fotóznia. Habár sikerült néhány kiállítást rendeznie, művészként sokáig nem ért el jelentős sikereket, lassan kezdte elveszteni a hitet saját tehetségében.
A hatvanas évek elején Kertész visszavonult a magazinfotózástól. Felesége üzleti sikerei és saját elismerései miatt végre felhagyhatott a pénzért, megbízásból végzett munkákkal. 1963-ban kiállítása nyílt Velencében, majd Párizsban, a Francia Nemzeti Könyvtárban. 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója John Szarkowski is önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban. A tárlat egy csapásra megváltoztatta a róla kialakult képet, az amerikai művészvilág is befogadta, főként a 60-as évek végén és a 70-es évek elején a művészi dokumentarizmus megújítására törekvő irányzat képviselői, akik nagyra értékelték a 20-as, 30-as években Párizsban készült képeit. Ezután a világon többfelé is kiállításokat rendezett,újra sokat utazott. Többször visszatért Párizsba és Magyarországra is, de élete végéig New York maradt az otthona. 1977-ben elhunyt felesége, ettől kezdve még zárkózottabb lett, képei is depresszívebbek lettek. Utolsó éveiben színes Polaroid képeket készített saját lakásában.
1984-ben visszatért Esztergomba, ahol újra bejárta korábbi munkáinak színhelyét, ekkor „Esztergomért emlékérem”-mel tüntették ki. 1985-ben halt meg.
Kertész még életében a francia államnak ajándékozta mintegy százezernyi negatívját, diáit és feljegyzéseit, leveleit. Ezeket ma a Médiathèque de l’Architecture et du Patrimoine őrzi. Személyes tárgyainak egy része, és magyarországi felvételeinek, későbbi nagyítású, általa szignált 120 darabja került az 1987-ben nyílt szigetbecsei André Kertész Emlékházba. A New York-i székhelyű André és Elizabeth Kertész Estate papírképekkel, egykorú vintázsokkal, autorizált nagyításokkal, a kései polaroidokkal és ún. kontaktmásolatokkal rendelkezik. 2021-ben a magyar állam 1163 fényképét vásárolt meg ezekből. A megvásárolt fotók zöme 1925 előtt készített vintázs vagy kontaktkópia, de az anyag magában foglal 151 db, az idős művész által készített polaroidot is. A fényképek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítják.
2005 őszén a New York-i International Center of Photography összegyűjtötte a világban található munkáit, és egy az egész életét felölelő kiállítással emlékezett André Kertészre. Az Ötödik sugárút elején lévő egykori lakásában nagy tisztelője, a szintén fotós Steve McCurry lakik jelenleg.
Első nagy európai retrospektív kiállítását 2010-ben a párizsi Jeu de Paume megbízásából Michel Frizot és Annie-Laure Wanaverbecq rendezte; a tárlatot Párizs, Berlin és Winterthur után Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban is bemutatták.
2012. május 12-én az esztergomi Szent István Strandfürdő fennállásának centenáriumán avatták fel Kertész emléktábláját. Azon a helyen, ahol a Víz alatt úszó című képét készítette a művész 1917-ben.
A 2002-ben felfedezett 154141 Kertesz nevű kisbolygót róla nevezték el.
2008-ban a Merkúr bolygón egy 31,55 km átmérőjű krátert nevezett el róla a Nemzetközi Csillagászati Unió.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Andr%C3%A9_Kert%C3%A9sz
André Kertész fotóiból (válogatás)
IGNOTUS PÁL
SHAKESPEARE NYOMÁN
Majd jön a nap, hogy térdeid megrogynak,
Ónná fakul arany hajkoronád,
S bársony gyepén szép, lankás homlokodnak
Az ősz húz végig sebző boronát.
Majd barna foltok állnak össze renyhén,
Mint túrós szemcsék megromlott tejen,
Vénség és oszlás vak törvénye rendjén,
E habfehér, habsíma kézfejen
Kevély örömöd, hogy szeretve voltál,
Mint hab, elszáll; elszáll, min levegő;
Múltad rád bámul, mint egy fülledt lomtár,
S legszebb ruhád csak ékes szemfedő,
Felejtesz dicsőséget, szerepet,
S rájössz, hogy csak az élt, aki szeretett.
(Markó utca, 1950. január)
Jellegzetes magyar zsidó családtörténet: nagyapja, Veigelsberg Leó már újságíró volt, Falk Miksát váltotta a Pester Lloyd élén, de még az emancipáció első nemzedékéhez tartozott: a közjogi berendezkedéshez lojális „nemzeti szabadelvű” volt ő is.
Fia azonban már Nyugat-alapító, az esztétikai modernség forradalmának élesen vitázó tábornoka lesz, unokája pedig már polgári radikális, baloldali „felforgató”, még tovább haladva apja nyomdokain – mindeközben mindketten Veigelsbergből Ignotusszá lesznek.
A 18 éves Ignotus Pál lelkesen csatlakozik a Tanácsköztársasághoz (épp úgy, mint, mondjuk, a nála alig egy évvel idősebb Márai Sándor), és még ebben az évben kikeresztelkedik, reformátussá lesz.
A két háború közötti időszakban válik az ország egyik legélesebb szavú, legbátrabb és legokosabb publicistájává, az Esti Kurír, a Toll, a Századunk és a Nyugat is folyamatosan közli eszmefuttatásait, amelyek a feudalizmus és a kapitalizmus, a nagybirtok és a nagytőke szövetségét támadják, a Horthy-korszak szabadságkorlátozó és szociálisan elnyomó karakterét. Legélesebb szócsatáit éppen a szintén a rendszer ellenzékeként tevékeny népi írócsoport tagjaival vívta, úgy látta, hogy etnicista nemzetfelfogásuk és romantikus nosztalgiáik miatt veszélyes erők szövetségeseivé válhatnak, és olykor antiszemitizmust is a szemükre lobbantott – velük szemben sokszor volt igazságtalan, de, sajnos, még olyankor is megsemmisítően szellemes volt. A korszak legragyogóbb tollforgatói között volt, épp olyan világos látás, fürge észjárás és megszállott politikai szenvedély jellemezte, mint Zsolt Bélát vagy Bálint Györgyöt. Együtt vitte a Szép Szót József Attilával és Fejtő Ferenccel, aztán ’37 decemberében a költő megölte magát, Fejtő és Ignotus pedig ’38-ban, az első zsidótörvény évében elhagyta Magyarországot.
A háború alatt Ignotus Pál a BBC-nél dolgozott, aztán a rövid életű demokrácia három éve alatt egy darabig a londoni magyar követség sajtóattaséjaként. A sztálinista fordulat után hazarendelték, és ő haza is jött, hogy még együtt lehessen haldokló édesapjával. Lefogják és „kémkedésért”, szociáldemokrata aknamunkáért 15 évet kap.
1956-ban szabadul a 20. kongresszus után, teljes szívvel a forradalom mellé áll, majd a sok éves magyar börtönlátogatást lezárva visszatér Londonba, ahol megírja börtönévei történetét és életrajzát is, illetve Somerset Maugham és Guy de Maupassant munkáit fordította magyarra.
Vitakedve, bátorsága és naprakészsége, minden zsarnokságot elutasító, liberális baloldalisága túlélte a korszakot és őt magát is és az érdeklődő figyelem ma is rábukkanhat ihlető szellemére jól sikerült újságcikkek egy-egy váratlanul pontos mondatában, pedig 37 éve halott már. 115 éves lenne.”
Mazsihisz Hírek 2019. április12. https://web.archive.org/web/20190412184529/https://mazsihisz.hu/vakbarat_en/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/a-ket-vilaghaboru-kozotti-magyar-ujsagiras-egyik-legragyogobb-figuraja-ignotus-pal
„JELENTŐSÉGE
Jó megfigyelőképessége és tapasztalatai, valamint a statisztikai adatok helyes értelmezése alapján Semmelweis lényegében az aszepszist (fertőzés megelőzést) vezette be a kórházi szülészetben, ezzel jelentősen csökkentve a gyermekágyi láz okozta halálozási arányt.
Megfigyelte, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a boncolás utáni hullaszagot, eme tapasztalatai alapján, osztályán előírta, jóllehet a kórokozó baktériumokat még nem ismerte. A klóros víz a kézre tapadt baktériumokat is elölte. Azt is megfigyelte, hogy a klórmész a gyermekágyi lázat meg tudja előzni. Módszerének elterjesztése érdekében szélmalomharcot vívott az akkori orvostársadalom tekintélyes képviselőivel. Ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához, szellőztetéséhez, napoztatásához és a gyakori ágyhuzatcseréhez. A takarékosságból szennyes ágynemű felhúzását elbocsátással büntette. Eljárását mások nem alkalmazták, nem látván be az ok-okozati összefüggést. Hasznossága csak a kórokozók felfedezésével nyert bizonyítást.
AZ UNESCO 2013-BAN FELVETTE AZ „ANYÁK MEGMENTŐJÉNEK” A GYERMEKÁGYI LÁZZAL KAPCSOLATOS FELFEDEZÉSÉT A VILÁG EMLÉKEZETE PROGRAM KITÜNTETETTJEINEK LISTÁJÁRA.
AZ Ő EMLÉKÉT ŐRZI A 4170 SEMMELWEIS KISBOLYGÓ ELNEVEZÉSE
ÉLETE
Gyermekkora
1818. július 1-jén a tabáni Fehér Elefánthoz, majd Palota (ma Apród) utca 1-3. alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, ahol édesapjának – a hienc (nyugat-magyarországi német) ősökkel rendelkező Semmelweis Józsefnek (1778–1846) – jól menő fűszerüzlete is volt. Édesanyja Müller Teréz, Müller Fülöp módos krisztinavárosi sváb kocsigyártó és Anderl Teréz leánya. Ignác (a tízből) ötödik gyerekként született, két bátyja ismert pesti kereskedő, Károly öccse pedig a Belvárosi római katolikus plébánia lelkésze volt.
TANULMÁNYAI
Egyetemi tanulmányait 1837 őszén a bécsi jogi fakultáson kezdte, majd még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott végezte el, majd 1839 és 1841 között a Mária Terézia által megszüntetett jezsuiták kolostorába telepített – (Neue Weltgasse, később Újvilág, ma Semmelweis utca) pesti egyetem másod-harmad éves hallgatója. A 4-5. évfolyamot ismét Bécsben végezte. Már korán magára vonta tanárainak – különösen Karl von Rokitanskynak és Josef Škodának – figyelmét. Az előbbi engedélyével éveken át, szinte naponta látogatta az anatómia-részleget és végzett számtalan boncolást.
NEHÉZSÉGEK HIVATÁSA GYAKORLÁSÁBAN
1844-ben, Bécsben kapta meg orvosdoktori diplomáját, botanikai doktori értekezésével: Tractatus de Vita Plantarum. Még ebben az évben szülészmesteri oklevelét is átvehette, és egy évvel később sebészdoktorrá avatták. Ezután rögtön tanársegédi állást kapott a bécsi közkórházban, az Allgemeines Krankenhausban. Néhány hónappal később az orvos-tanár, akinek helyére korábban felvették, visszatért, így Semmelweis elveszítette állását.
Angol nyelvórákat vett, és a Dublinba való távozás gondolata foglalkoztatta, de visszahelyezték állásába. 1847-es itáliai (velencei) szakmai utazása után fájdalommal értesült barátja, kollégája haláláról; Jacob Kolletschka boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Eltöprengett ezen és még az év márciusában felismerte, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonosak.
Már Bécsben, majd 1851-től a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának főorvosaként kimutatta az aszeptikus (fertőzést megelőző) eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben.
Mind gyakorlatával, mind írásaiban próbálta terjeszteni nézeteit, de sajnos az orvostársadalom nem vett róla tudomást. Az antiszeptikus eljárások jelentőségét és annak bevezetését is csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája (1877) nyomán, lassanként fogadta el az orvos szakma.
Semmelweis első megállapítása az volt, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a kézen a boncolás utáni hullaszagot. A későbbi összefüggésre ennek alkalmazása közben jött rá. Ekkoriban a kórokozó baktériumokat még nem ismerték, ám ez nem akadályozta meg a klórt abban, hogy a kézre tapadt baktériumokat is megölje. Szinte ismeretlen magyar szülészként csak szélmalomharcot tudott folytatni a kor tekintélyes, és különböző (ma már bizonyítottan téves) elméleteket hirdető szülészeivel szemben. A mikroorganizmusok felfedezése, Louis Pasteur munkássága hozta meg az áttörést, ennek nyomán kezdett Lister is 1865-ben (Semmelweis halálának évében) a karbolsavas antiszepszissel foglalkozni.
A tisztaságra való törekvés általában jelen volt – bizonyára tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában/sebészetében, de a korban messze nem olyan tudatosan és alaposan, ahogy manapság. Kivétel talán az egyes államok középkor végére eső gyakorlata a „Dreckapotheke”, amit Luther is megemlít.
Rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozták azzal, hogy boncolás után átjártak az I. számú klinika szülészeti osztályára, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandósokat. A bábák nem végeztek boncolást, így a vérmérgezés eme speciális fajtája harmadannyi esetben fordult elő a szegényebbeket kiszolgáló II. számú klinikán, mint az orvosokén. A klórmész-oldatos kézmosást Semmelweis antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Felfedezését még abban az évben közzétette. Májusban kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is (ami könyékig, körömkefével végrehajtott, negyedórás procedúra volt). Akkoriban ezek rendkívül népszerűtlen intézkedések voltak, a statisztikai bizonyítékokat, pedig egyszerűen komolytalannak tartották. Így kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (amit ő nem is használt) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre. Az 1848-as év tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lett a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, de eközben folyamatosan gyakorolta hivatását is.
Abban az évben a gyermekágyi lázban elhaltak aránya az orvosok szülészeti osztályán még kisebb lett, mint a bábákén. 1849. március 20-án Semmelweis tanársegédi megbízatása lejárt, és nem hosszabbították meg bécsi szerződését. Így 1850 októberében hazatért és 1851-től tiszteletbeli osztályvezető főorvosként irányította a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát.
1855-ben a pesti egyetemen kinevezték az elméleti- és gyakorlati szülészet tanárává. 1857-ben a zürichi egyetem meghívta tanárnak, de inkább itthon maradt. Június 1-jén, a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban frigyre lépett a 19 éves Weidenhofer Máriával. Öt gyermekük született, akik közül hárman megérték a felnőttkort, de csak egyiküknek születtek utódai. Semmelweis hamarosan leköszönt a szülészeti osztály vezetéséről, ahol hat év alatt egy százalék alá szorította módszerével a gyermekágyi láz halandóságát.
A KÍSÉRLETI KÓROKTAN MEGALAPÍTÓJA
Anélkül, hogy korában ismeretes lett volna a fertőző betegségek kóroktana, és azok emlős fajok között lehetséges átvitele, állatkísérleteket folytatott. Korszakalkotó módon vett kilenc házinyulat, majd a gyermekágyi lázban elhunytaktól vett szövetkaparékkal megfertőzte őket. Mind a kilenc állat a betegség jellemző tüneteivel elhullott. Ezzel megcáfolta a kór okainak ma már nevetséges „tudományos magyarázatait” (miazmák, meteorológiai, csillagászati körülmények stb.). Semmelweis így úttörője volt a kísérleti kóroktan megalapításának is.
PUBLIKÁCIÓI
Semmelweis fő műve: Die Ätiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers, 1861 (címlapja)
1858-ban, barátja, Markusovszky Lajos biztatására, az Orvosi Hetilapban A gyermekágyi láz kóroktana címmel publikálta felfedezését.
1859-ben az elavult, Újvilág utcai klinikát átköltöztették az Ország úti (ma Múzeum körút) Kunewälder-épületbe.
1860-ban Bécsben adatta ki 1861-es évszámmal megjelenő, német nyelvű könyvét (Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése). Tanait, az osztályán gyakorlatban bizonyított hasznosságuk ellenére, az orvosi közvélemény visszautasította.
1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz.
HALÁLA
1865 júliusa közepétől kollégái szerint magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak; július 31-én Bécsbe vitték, és Balassa doktor beutalta a döblingi elmegyógyintézetbe. Agresszív magaviselete miatt ápolói súlyosan bántalmazták, valószínűleg ennek következtében két hét után meghalt.
Halálának körülményei máig ismeretlenek, több különböző verziót állítottak fel az életrajzírói. Ezek között volt az, hogy szifilisz miatt utalták volna elmegyógyintézetbe, azonban Semmelweis maradványainak vizsgálata a szifiliszt kizárta.
Más elképzelés szerint nem utalták elmegyógyintézetbe, hanem csellel került oda, ahol végül brutálisan agyonverték. Halála idején a teljes orvostársadalom ellene volt, mivel nem ismerték el, hogy ők maguk okoznák betegeik halálát, Semmelweis pedig nagy vehemenciával hirdette ezt.
Előbb a schmelzi temetőben temették el, temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg. A temető felszámolása után, 1891-ben földi maradványait neje hazahozatta Kerepesi úti temető sírboltjába. 1894-ben díszes, saját sírhelyet kapott.
A HALÁLA KÖRÜLI KÉRDÉSEK
A HIVATALOS VERZIÓ szerint (gennyvérűség) szepszis végzett vele, de sokan úgy gondolják, hogy a döblingi intézet megállapítása téves volt. Már korábban is a dementia luetica (lueszes elbutulás) jelei mutatkoztak rajta. Szifilisz-fertőzésének hipotézisét azonban 1965-ben – az akkor rendelkezésre álló eszközökkel – egy tudományos vizsgálat megcáfolni látszott. Nyilván a halála centenáriumán sem hangzott volna jól a vérbajos verzió, tekintve annak a köztudatban élő negatív felhangjait, pedig aki akkoriban rendszeresen boncolt, a fertőzést aligha kerülhette el. Ugyancsak gyakori volt a fertőzés a fogorvosok körében, amíg a kórokozó természetére fény nem derült, és a kórkép gyógyítása meg nem oldódott.
A 2000-BEN MEGINDULT ÚJABB ORVOSTÖRTÉNETI VIZSGÁLÓDÁSOK teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének okaként a paralysis progressivát, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise), amit valószínűleg még fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor szerzett kézsérülése révén kapott. Ennél a betegségnél az egyre súlyosabb elmezavar évtizedek alatt alakul ki. Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói többnyire igyekeztek távol tartani őt betegeitől.
A ma elfogadott diagnózist Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló jól ismert, s a (paralysis progressiva) kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. A legújabb orvostörténeti kutatások is az ő megállapításának helyességét igazolták.
A VÉRMÉRGEZÉSES TEÓRIÁT, VAGY HOGY SEMMELWEIS HALÁLÁT VALAMILYEN VELE SZEMBENI ÖSSZEESKÜVÉS OKOZTA VOLNA, MESSZEMENŐEN CÁFOLJÁK AZ ÚJ, ALAPOS, LEVÉLTÁRI KUTATÁSRA, A KORABELI DOKUMENTUMOKRA ÉPÜLŐ VIZSGÁLATOK IS.
• Benedek István: Semmelweis betegségéről és a semmelweisi tanok időszerűségéről. Bp., 2015. http://real.mtak.hu/30826/ (Wikipedia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c