Vass Judit oldala Posts

Gróf sárvárfelsővidéki Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) államférfi, valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, „a legnagyobb magyar” (Kossuth Lajos – egyik legnagyobb politikai ellenfele – méltatta így. Eszméi, hatása és gyakorlati tevékenysége által a modern Magyarország egyik megteremtője. A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport területén végrehajtott reformok fűződnek. Eszméit tartalmazó könyvei, a Hitel, a Világ és a Stádium óriási hatást gyakoroltak kora szellemi megújításában.

1827-ben a londoni és párizsi klubélet mintájára megalapította a Nemzeti Kaszinót, hogy társasági fórumot teremtsen a nemesség, az értelmiség és a tenni vágyó hazafiak számára. Gyakorlati alkotásai közé tartoznak a mai Magyar Tudományos Akadémia alapjának (Magyar Tudós Társaság) létesítése, a Lánchíd megalkotása, a hajózás és hajógyártás (Óbudai Hajógyár), a balatoni gőzhajózás megteremtése, a Vaskapu szabályozása, a Tisza-vidék árvízmentesítése, valamint ő volt a korszerű bortermelés, a selyemhernyó-tenyésztés, a cukorgyártás, a gázvilágítás, az országos vasútfejlesztés egyik előmozdítója. Az első gőzhengermalom létrehozásával a modern lisztgyártás megalapozója. 1842-ben ő javasolta a budai alagút építését a Várhegy keresztülfúrásával az épülő Lánchíd budai hídfőjénél. Ő volt a lóversenyzés és lótenyésztés, később az evezőssport meghonosítója Magyarországon: létrehozta az első csónakházat (Csónakda), 1841-ben megalapította az első Hajós Egyletet, beindítva az első evezősversenyeket. Számos intézmény alapítója és névadója, az ipar és gazdaság fejlődésében fontos részvénytársaságok megalapítója. Kezdeményezésére nyílt meg 1837-ben Pest-Buda első magyar nyelvű színháza (mely 1840-től a Nemzeti Színház nevet viselte). Széchenyi Béla és Széchenyi Ödön édesapja. Leszármazói napjainkban is (2023) Magyarországon élnek. Dédunokája Széchenyi Géza. Ödön nevű fia ágán. Gróf Széchenyi István és testvéreinek a leszármazói megalapították 2013-ban a Gróf Széchenyi Család Alapítványt, amely a nemzeti értékrend továbbvitelén tevékenykedik.

Bécsben született 1791. szeptember 21-én, a Herrengasse 5. sz. házban. A közeli Szent Mihály római katolikus plébániatemplomban keresztelték meg. A gróf Széchényi család a legtehetősebb magyar főúri családok egyike. Édesapja, gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja tolnai Festetics Julianna grófnő, gróf Festetics Pál lánya, aki első férje, Széchényi József 1775. november 20-án bekövetkezett halála után, 1777. augusztus 17-én pápai engedéllyel annak testvéréhez, Ferenchez ment feleségül. A házasságukból hat gyermek született, közülük három fiú- és két leánygyermek érte el a felnőttkort, köztük István volt a legfiatalabb.

Széchenyi István gyermekkorát Nagycenken és Bécsben töltötte. Nevelését atyja irányelvei szerint Lunkányi János magántanító vállalta magára, egyes tantárgyak oktatását azonban külön szaktanárok végezték. Ezek között volt például Révai Miklós, a magyar nyelvészet egyetemi tanára, aki kiemelkedő rajzkészséggel is rendelkezett, az építészetre tanította – a Franciaországból menekült – Antoine Poupar házi káplán pedig olasz és francia nyelvből adott neki órákat.

A család körében a magyar nyelv volt az uralkodó és a gyermekek nevelése is magyar szellemben történt. A kis Széchenyi István gyermekkorában összességében többet találkozott a német nyelvvel, kevesebbet a magyarral, ennek megfelelően németül anyanyelvi szinten, magyarul gyengébben beszélt, majd osztrák katonatiszti iskolába kerülve magyar tudása lassan elhalványodott. Naplóját egész életében németül írta, ritkásan magyar bejegyzésekkel. Az 1820-as évektől, Wesselényi hatására kezdett „anyám nyelvén” levelezni, majd beszélni, hogy végül óriási erőfeszítéssel magyar szónokká és íróvá váljon, bár stílusán mindvégig érezhető maradt a németül gondolkodás. Kazinczy Ferenc egy alkalommal meglátogatta a grófi családot, s az apa azt kérte tőle, hogy gyermekeivel csak magyarul beszéljen. Mint későbbi nyilatkozatai bizonyítják, nevelésére különösen anyja gyakorolt jótékony befolyást. Széchenyi nem a korán érett, hanem a szorgalmasan és alaposan tanuló gyermekek közé tartozott. Az évenkénti vizsgákon, amiket, apja kívánsága szerint, nyilvános iskolában kellett teljesítenie, kitűnő eredménnyel felelt meg. Vallásos neveltetése – elsősorban apja vallási mániába merülése miatt – szerencsétlenül alakult, inkább a félelemérzés jellemezte, például gyónáskor, ami csak ifjú felnőttként oldódott fel. Családon belül és felnőtt korában bizalmas barátai Stefinek (a német Stephanból) vagy – a német ajkúak – Stefferlnek (pl. „Gróf Stefferl”) szólították. Családnevét saját maga kezdte apjától eltérően Széchényi helyett Széchenyinek írni.

Katonatiszti pályán

Középfokú iskoláit magánúton végezte, de nyilvánosan, magyar páterek előtt vizsgázott. Apja akarata szerint 17 éves korában már katona lett. Más forrás szerint 18 évesen, katonai pályája megkezdésekor hagyta abba a rendszeres tanulást. A Napóleontól tartó Habsburg vezetés 1796-tól erőteljes újoncbehívásokat és magyar nemesi felkeléseket szervezett. Az 1808-as nemesi felkelésről intézkedő törvény szerint minden nemes családból egy embernek kellett a hadseregbe belépnie. A Széchenyi család úgy döntött, mindhárom fiát katonának küldi. Az ifjú István a katonai pályán kiválóan helytállt.

Utazásai

Katonatiszti szolgálata mellett szabadidejét főleg önképzésre és utazásokra fordította. 1815 szeptemberében Franciaországba ment, majd onnan Angliába hajózott, mindenhol élénk figyelemmel kísérve az ottani kultúra és technika vívmányait, s mindazon intézményeket, amelyeket később Magyarországon is megalapítani tervezett. Később újabb itáliai útra indult, 1817 májusában, aminek során az olasz költészetet tanulmányozta, megfordult Görögországban, a Boszporuszon és Kis-Ázsia partjainál. Az Égei-tengeri szigeteken az ógörög irodalom, művészet és a régészet iránt érdeklődött. Hazatérése után Magyarország és Erdély nevezetesebb városait kereste fel, és utazása alatt több, életre szóló ismeretséget és barátságot kötött. Ekkor látogatta meg Felsőbüki Nagy Pált és Wesselényi Miklós bárót is (1821. augusztus 1.), akivel szoros barátságot kötött, bár ez a kapcsolat később, eltérő politikai nézeteik miatt, megromlott. 1819-től tizenhárom éven át dédelgetett álma egy utazás a példaképnek tekintett szabad, modern Amerika földjére. Mint katonatisztnek, a bécsi udvar nem támogatta a kiutazását, Széchenyi sokat ügyeskedett az engedély megszerzéséért, ám hivatalos kérelmeit Metternich mindig elutasította. Egy sikertelen kísérlet után, 1822-ben Angliába utazott tanulmányútra Wesselényivel.

Külföldi és hazai utazásainak tapasztalatai ráébresztették a külhoni és a magyar közállapotok közti kulturális, gazdasági különbségekre, és kezdett külföldön bevált közintézmények életre hívásán munkálkodni.

Első ilyen irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek. Kezdeményezésében több támogatóra is lelt, így megbeszélésre indult I. Ferenc királyhoz, akinek a felszólítására 1822. január 31-én írásban is benyújtotta javaslatát. A lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte.

1822. márciustól szeptemberig tanulmányútra Nyugat-Európán át Angliába utazott Wesselényi társaságában. Fő céljuk a külföldi lótenyésztés tanulmányozása, verseny- és tenyészlovak vásárlása volt, de élénken figyelték a külföld gazdasági és egyéb viszonyait is, Magyarország általuk tervezett megreformálása érdekében. Az út nevezetesebb állomásai München, Stuttgart, Párizs, a Soligny-la-Trappe-i trappista monostor és London (május 15.) voltak. Élményei hatására útja során felmerült benne azonnali kilépése a katonai szolgálatból. Itthon hosszabb pihenés következett, melyet gazdaságának rendezése, a lóverseny ügyének előbbre vitele, eszméi megismertetése érdekében több ízben is megszakított.

1825. május 10-én Párizsba utazott X. Károly koronázási ünnepélyére, a hivatalosan küldött Esterházy Pál herceg társaságában. Útjuk alatt különösen a XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi ragadta meg figyelmét és keltette fel benne a Duna– és Tisza-szabályozás gondolatát.

„Bennem a képzelődés nagyobb, mint a többi lelki tulajdonságok”, írta Széchenyi Wesselényinek 1826-ban.

Dél-Franciaországban és Itáliában ez alkalommal Nizzát, Torinót, Milánót, Velencét és végül Triesztet érintette, a selyemhernyó-tenyésztésről és az eperfák ültetéséről (akkori kifejezéssel: szederfa-tenyésztésről) gyűjtött adatokat. Ezután sietett haza az 1825. szeptember 11-én kezdődő pozsonyi országgyűlésre, amely az 1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok úgynevezett „rendszeres munkálatainak” napirendre tűzése miatt jelentősnek ígérkezett.

A Magyar Tudományos Akadémia alapítása

Felajánlása megtételében – régóta meglévő országjobbító szándékai mellett – a titkos szerelme, Zichy grófné, Crescence előtti imponálás szándéka is szerepet játszott. 1849-es napló bejegyzésében azt írta: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága is felvette programjába a katonai és a képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását. Széchenyi István gróf legelső beszédét a felső tábla 1825. október 12-i ülésén tartotta, méghozzá magyar nyelven: óriási feltűnést keltve ezzel, mivel addig latinul volt szokás a beszédeket tartani. Szoboszlai Pap István a későbbi tiszántúli superintendens, aki azon az országgyűlésen a református lelkészi teendőket végezte, azt írta egyik levelében, hogy „epochát csinál ezen a táblán gróf Széchenyi kapitány, mert ő magyarul szólalt meg„. Az 1825-ös országgyűlésen  ennek az ötletét ismét felelevenítették. Már az első gyűlésen szóvá tette az intézmény szükségességét Máriássy István, Gömör vármegyei követ, de különösen nagy hatása volt Felsőbüki Nagy Pál beszédének, amelyben hevesen kikelt azon elkorcsosodó főurak ellen, akik elhanyagolták a magyar nemzet és a magyar nyelv érdekeit.

Ezt követően a felsőtáblához tartozó, de a kerületi ülésre (az akkori megyeházán) beülő Széchenyi – a küldöttek meglepetésére – váratlanul szót kért, majd beszédében felajánlotta minden jószágából származó egyévi jövedelmének 6%-os kamatát, 60 000 forintból évenként 3600 forintot egy magyar tudományos társaság megalapítására.

„Én szavazattal nem bírok, én nem vagyok országnagy, de földbirtokos. Ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elősegíti, ugy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60.000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék.”

A bejelentést nagy lelkesedés fogadta, a beszéd után többen is anyagi hozzájárulást ajánlottak fel az intézmény létesítésére: Vay Ábrahám 8000, Andrássy György gróf 10 000, Károlyi György gróf 40 000 forintot, de rajtuk kívül is sokan támogatták a tervet anyagi juttatásokkal. Jókai szerint még azon ülés folyamán egy negyedmilliónyi ezüst forint gyűlt össze a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. November 8-án a négy első alapító írásban is benyújtotta ajánlatát a nádorhoz és az alsó- és felsőtáblához, majd november 21-én az alakítandó tudós társaság tervének alaprajzát is. József nádor, aki 10 000 forintot adományozott az akadémiának, bizottságot nevezett ki az alaprajz megtárgyalására, amelyben Széchenyi is tevékeny részt vett. A bizottság javaslatai 1827. augusztus 18-án a királyi szentesítést is megkapták, az alapítást 1827-ben törvénybe iktatták.^[27]

Nemzeti Kaszinó

Szintén ezen országgyűlés idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a politikai, gazdasági és társadalmi kérdések megvitatása, az összetartás erősítése és némileg saját eszméi terjesztése céljából alapított.

Az első tagokat ő kérte fel, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában. A tagok felkérése során tanúsított buzgósága később sem lankadt, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlését 1827. június 10-én tartotta 150 taggal, akik közül mintegy 45-en voltak jelen. A következő évben már az alapszabályokat is a közgyűlés elé terjeszthették (lásd: Széchenyi-emléklakoma).

Metternich

Amíg az országgyűlés tartott (november 10.), Széchenyi időt szakított arra is, hogy Metternich kancellárnál – akivel családi kapcsolatban is volt – látogatást tegyen. E látogatás (december 15.) alatt beszélgetésük a magyar politika, különösen az országgyűlésen tárgyalt kérdések körül forgott, a herceg felszólítására írásban is beadta hozzá emlékiratát (Meine Berichte), amiben kifejtette ezekre vonatkozó nézeteit. Metternich nem titkolta rosszallását Széchenyi politikai álláspontja kapcsán, figyelmeztette, hogy nagyon messzire megy, megrontja az ifjúságot, amit akkor bán meg, amikor már késő lesz, és gondoljon a holnapra is. Széchenyit mindez nem tartotta vissza attól, hogy az országgyűlésen ezután is többször fel ne szólaljon, valahányszor a magyar nyelv, a szabadság, a vallási türelem kérdése került szóba. Nem riasztotta vissza ettől az elnöklő nádor többszöri rendreutasítása sem.

Sőt, hogy nézetei szabad kifejtésében katonai rangja se akadályozza, 1826. február 15-én, 17 évi szolgálat után „kvietált”, azaz kérte elbocsátását a katonaság kötelékéből.

Dunai út

Magánélete, házassága

Széchenyi élete során – a kor arisztokrata szokásainak megfelelően – becsületbeli ügyben néhány alkalommal párbajozott, hol karddal, hol pisztollyal, de karcolásokkal megúszta. Úszni – ha nem is kiválóan – de tudott. A sportos testalkatú, ifjú huszárkapitány – a kor arisztokrata ifjaihoz hasonlóan – „parfümillatú szalonokban, szivarfüstös bordélyokban ismerte meg az érzéki gyönyöröket”. Huszonévesen, miközben környezete arisztokrata családjainak eladó lányait próbálták összehozni vele, már élénk, érzékileg túlfűtött, kicsapongó szerelmi életet élt. Az arisztokrata családanyák hírhedt szoknyavadászként jegyezték, szívesen tette a szépet férjes asszonyoknak, rendszeres alkalmi kapcsolatokat folytatott ledérebb arisztokrata hölgyekkel, főúri kurtizánokkal, dorbézolások végére kerített könnyűvérű fehérnépekkel, minden útjába kerülő, szemrevaló nőt igyekezett meghódítani. Később, a Cresence-nek való plátói udvarlás éveiben is tartott fenn alkalmi kapcsolatokat, bár visszafogottabb intenzitással, és fokozódó bűntudattól kísérve.

1824-ben találkozott először Seilern Crescence (1799–1875) osztrák grófnővel, Zichy Károly gróf (1779–1834) feleségével, kölcsönös vonzalom alakult ki közöttük. 11 éven át hevesen udvarolt a grófnőnek, udvarlása – melyről a férj is tudott – a bécsi társasági élet beszédtémája lett, kapcsolatuk azonban – a grófnőnek köszönhetően – plátói maradt. E szerelem, az imponálás szándéka nagy hatással volt Széchenyi közéleti tetteire. „Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” – írta Crescence-nek. A Tudományos Akadémia megalapítására tett emlékezetes felajánlásáról naplójában leírja: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.” Széchenyi szenvedélyes udvarlását – és saját Széchenyi iránti érzelmeit – Crescence férje iránti tiszteletből állhatatosan alakította fennkölt, „lelki társi” barátság irányába egészen Zichy gróf 1834-es haláláig. A gyászév leteltével 1836. február 4-én összeházasodtak a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban az ekkor 7 gyermekes özveggyel. Széchenyi István és Crescence házasságából 3 közös gyermek született, de közülük lánya csak 2 hetet élt. Crescence igazi társa, támogatója lett Széchenyinek minden közéleti tettében.

A márciusi napok váratlan eseményei, a magyar független felelős minisztérium megalakulása reményt ébresztettek benne nemzeti önállóságunk megmaradásáról, és Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére 1848. március 23-án elvállalta a közlekedésügy és közmunka tárcáját. Széchenyi felkérése a közlekedési tárca élére mai szemmel magától értetődőnek tűnik – hiszen 1848-ra évtizedes munkája feküdt Magyarország közlekedésének kialakításában, de radikális politikai ellenfelei – különösen a márciusi ifjak – számára minisztersége elfogadhatatlan volt. Széchenyit is kétségek gyötörték, helyesen cselekedett-e, amikor nézeteinél radikálisabb kormányban tisztséget vállalt. Naplójában – igazi fekete humorral – arról beszél, most írta alá halálos ítéletét, fel fogják akasztani, ráadásul Kossuthtal együtt … de csak azt fogja kérni, hogy legalább egymásnak háttal fordítva akasszák fel. A Kossuth és Széchenyi közötti ellentétek a kabinetbe lépés után sem simultak el, és most, közelebbről nézve még sötétebb színben látta a Kossuth politikájától fenyegető veszélyt, ami mindinkább a dinasztiával való szakadás felé vezetett. Ez ellen a minisztertanácsban és a képviselőházban is (augusztus 19.) hasztalanul szólalt fel. Közel öt hónapig, 1848 áprilisától szeptember 4-ig állt a tárca élén.

Kossuth és Széchenyi vitája, programjaik összehasonlítása

Széchenyi a Kelet Népében (1841) Kossuth reformrendszerét támadta. Széchenyi mélységes aggodalommal figyelte az ellenzéki szellem térhódítását, mely nem kímélte az Ausztriához fűződő viszonyt, figyelmen kívül hagyta az arisztokráciát, s a nemesség tömegei mellett más társadalmi rétegekbe is behatolt. Az átalakulásban – a stabilitás és a kiszámíthatóság érdekében – nem kívánta kizárólagos szerephez juttatni a társadalom változó (tehát nehezen kiszámítható) erőit, legyenek azok kormánypárti vagy ellenzéki oldalon. Félve a reformmozgalom esetleges megsemmisítésétől, nem akart ujjat húzni Béccsel, ezért az ellenzékiség helyett a felülről jövő reformokban bízott. 1845-ben elvállalta a Helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökségét. Hírlapbeli Kossuth-ellenes támadásait pedig az 1847-es Politikai programtöredékekkel tetőzte be.

Kossuth Lajos viszont úgy vélte, hogy a társadalmat semmilyen indokkal nem lehet passzív szerepkörbe kényszeríteni az átalakulás során. Személyes tapasztalatai – melyeket az 1831-es kolerafelkelés idején szerzett – és az európai forradalmak tanulságai arra figyelmeztették, hogy a politikából nem lehet tartósan kizárni a társadalmi mozgalmakat. Ezért demokratikus nézetrendszerekre támaszkodott, s nem hitt az elitek vagy a kormányzati hatalom mindenhatóságában. Politikai beállítódása tehát alapvetően eltért Széchenyiétől.

Gazdasági téren Széchenyi az angolszász szabadpiaci elveket vallotta, Kossuth inkább a protekcionista, védővámos gazdaságpolitikát részesítette előnyben.

Kettejük ellentéte a modern sajtó szerepével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. Kossuth az 1840-es évek elején egyre inkább meg volt győződve arról, hogy a polgári átalakulás kikényszerítéséhez a Széchenyi alapította kaszinók nem elegendőek, a társadalom politikai aktivitását növelni és irányítani kell. Kossuth társadalomfelfogása mögött a jogok egységes eredetét hangsúlyozó szabadságfogalom állt, míg Széchenyi a politikai jogok gyakorlásánál számításba vette a vagyoni és a kulturális adottságokat.

Végső célja mindkettőjüknek a liberális, polgári nemzetállam megteremtése volt. Kossuth azonban gyorsabb változásokat akart, nem volt tekintettel az udvar érzékenységére, így küzdött a nemzeti önrendelkezésért is. Az arisztokráciával szemben pedig az ellenzéki köznemességet tartotta a változások irányítójának. Míg Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében a nemzetiségekkel szembeni türelemre intett, addig Kossuth a kor szellemének megfelelően harcos nacionalista, az asszimiláció híve volt. Amíg Széchenyi empatikusan tekintett a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek törekvéseire, addig Kossuth nyíltan hangoztatta, hogy „én soha, de soha a magyar szent korona alatt, más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart elismerni nem fogok”. Kossuth szeme előtt a francia forradalom példája lebegett, ahol egyszerű nyelvtörvényekkel létrehozták a homogén francia nemzetet. Nem vette figyelembe, hogy az azóta eltelt időben a nemzeti eszme és a nacionalizmus nagy fejlődésen ment keresztül.

Az ország közvéleménye és az ellenzéki politikusok mindenesetre az 1840-es években valamennyien Kossuth mellé álltak. A reformkor politikai küzdelmeiben a liberalizmuson belüli áramlatok harca – például Széchenyi és Kossuth vitája – tűnik meghatározónak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a korszak fő politikai frontvonala az áramlatokat magában foglaló, belső vitákat folytató liberalizmus és a nagyon is erős pozíciókkal rendelkező konzervatív–abszolutista-állagőrző politika között húzódott.

Kossuth 1885-ben Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának minősítette. Ugyanakkor Széchenyi mélyreható és teljes társadalomrajza, illetve helyzetfelmérése nélkül a későbbi évek programelágazásai nem jöhettek volna létre. Így kettejük nézetrendszere és vitája egymással szorosan összekapcsolódva alkotják a hazai modernizációs múlt alapvonalát, és egybekapcsolódó munkásságuk teremtett alapot – éppen eltérő megközelítéseiknek köszönhetően – a későbbi haladás ügyében bármilyen alternatív gondolkodás számára.

Betegsége

Távozása a közélettől drámai körülmények között zajlott. Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, amiért önmagát tette felelőssé. Abban a hitben élt, hogy eljött az utolsó pillanat, a végső esély arra, hogy megakadályozza a nemzet pusztulását. Ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, győzködte ellenfeleit, eközben rettenetes lelkiismeret-furdalás, nyomasztó önvád gyötörte. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa, amelyet amióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy beteg. Amikor 5-én betegszabadságra indult, világos volt számára, hogy soha többé nem fogja látni Pestet.

A folytonos tépelődés a haza sorsán, a forradalom víziója lassanként megtörte életerejét. Orvosa, Balogh Pál, 1848. szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte. Orvosa Dr. Gustav Georgen volt. Az intézet tulajdonos-főorvosa. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt, felesége is Bécsbe költözött, és folyamatos kapcsolatban állt vele és környezetével. Állapota lassanként annyira javult, hogy levelezett, honfitársaival politikáról is társalgott, és gazdasága ügyeit is maga intézte. Később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János közzétehesse őket. Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.

Ein Blick (Pillantás).

Sokkal messzebb ható jelentőségű volt azonban egy másik politikai irányú műve. Az 1850-es évek végén Széchenyinél sokan fordultak meg azok közül, akiknek ötletük volt a Magyarország bizonytalan helyzetére vonatkozó kérdések megoldására, vagy készségük az abszolutista kormány és rendszerének támadására. Ezek az emberek rendszeresen jártak Széchenyihez a tanácsait kikérni, a gróf pedig emellett ezen személyek műveinek közrebocsátásáról is gondoskodott. Ilyen volt például Hollán Ernő, a Zur ungarischen Frage, illetve Kecskeméthy Aurél, a Die Lebensfrage Österreichs szerzője stb. Utóbbi még a tiltott politikai röpiratokat is megszerezte és elküldte neki. Széchenyi titokban már előbb maga is dolgozott egy ilyenen, amely nemcsak terjedelem, hanem hangvétel, tartalom és hatás tekintetében is messze ezek fölé magaslott, ez volt az 1859-ben megjelent Ein Blick (Pillantás).

Megírását a Rückblick (Visszapillantás), egy 1857-ben névtelenül megjelent mű megjelenése váltotta ki, amelynek az volt a célja, hogy Alexander Bach belügyminiszter kormányrendszerét igazolja, és a Magyarországról felhangzó panaszokkal és elkeseredéssel szemben az osztrák politikai irányadó köröket félrevezesse. A közvélemény a szerzőségét Bach miniszternek tulajdonította: ez indította Széchenyit, hogy tollat ragadjon a „lepel lerántására”. A „sárga” könyv maró gúny és szójátékok segítségével kíméletlenül pellengérre állítja és nevetségessé teszi Bach politikáját és személyét egyaránt. Széchenyi nem volt kíméletes Ferenc Józseffel sem, szerinte nem volt a magyarok királya, nem alkotmányosan uralta Magyarországot. Hódító trónbitorlóként, parancsoló zsarnokként jellemezte politikai gúnyiratában.

A kegyetlensége miatt gyűlölt Felix zu Schwarzenberg herceget „halovány vámpír”-nak nevezi. Ez a mű, amelyet Rónay Jácint közvetítésével Londonban nyomtattak ki, Széchenyi utolsó írása, és ez is egyik oka lett a Bach-rendszer bukásának, de egyszersmind Széchenyi halálának is.

Halála

A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél, a bécsi Obersteinergasse 18–24. szám alatti Görgen Elmegyógyintézetben, és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek felfedezni, emellett tudtára adták, hogy az intézet nem maradhat tovább a menedékhelye. 1860. április 1-jén, halála előtt néhány nappal utoljára ennyit jegyzett fel naplójába: „Kann mich nicht retten”, azaz: „nem tudom megmenteni magam”. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, valamint az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban, április 7-ről 8-ra virradó éjszaka, vitatott körülmények között önmaga ellen fordította fegyverét: bal tenyerét vízszintesen a szemöldökéhez szorítva felülről megtámasztva a pisztolycsövet, a fegyvert jobb kezével sütötte el. Korábban (1848. szeptember 5-én) Esztergomban már kísérelt meg öngyilkosságot, amikor a Dunába vetette magát a hajóhídról, de ekkor szerencsésen kimentették.

A politikai előzmények fényében halálhíre után hamar elterjedt a feltételezés, miszerint a bécsi udvar gyilkoltatta meg, bosszúból az önkényuralmi rendszerrel szembeni kritikájáért, valamint további felforgató tevékenységének megakadályozására. A korabeli források ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az osztrák államvezetés nem örült Széchenyi öngyilkosságának, inkább bírósági eljárásban akarták meghurcolni. A történészek többsége a korabeli források vizsgálata alapján az öngyilkosságot, a közvélemény viszont azóta is inkább a gyilkosságot valószínűsíti.

Temetése

1860. április 11-én több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István temetésén Nagycenken. Pedig a bécsi rendőrség mindent elkövetett, hogy a temetés ne lehessen Széchenyi melletti tüntetés: Tolnay Antal nagycenki plébánost utasították, hogy titkokban temesse el a grófot, és a temetést a gyászjelentésben jelölt időponthoz képest egy nappal korábbra tetették. A plébános ellenszegült, és a temetés új dátumáról így is sokan tudomást szereztek. A gyászoló tömeget a temetőn kívül tartották. Országos megemlékezésként április 30-án Pesten nyolcvanezren mentek el Magyar Tudományos Akadémia gyászünnepélyére a belvárosi plébániatemplomhoz, Széchenyi jelképes koporsójához, ahol báró Eötvös József tartott emlékbeszédet, a gyászmisét Scitovszky János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek celebrálta.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9chenyi_Istv%C3%A1n

„Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes, szegény székely földművescsalád gyermekeként született 1897. szeptember 19-én vagy 20-án Farkaslakán. Apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát.

 1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium tanulója (amelyet az 1989-es fordulat után róla neveznek majd el). 1916-ban behívták katonának. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron, majd 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került.

Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1921-ben, miután diplomát szerzett, a Kereskedelmi Akadémián tanult tovább, ahol 1922-ben kapott diplomát. Nevét is ekkoriban változtatta meg Tamás Jánosról Tamási Áronra. Tanulmányai befejeztével banktisztviselőként helyezkedett el előbb Kolozsváron, majd Brassóban.

Az első világháború után családjával együtt a Romániához csatolt Erdélyben maradt, majd 1923 júliusában, huszonhat éves korában kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol volt alkalmi munkás, majd banktisztviselő is, noha írói karrierje épp ekkoriban kezdett beindulni, Szász Tamás, a pogány című novellájával ekkor nyerte meg a Keleti Újság novellapályázatát. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. A műre a romániai magyar és a magyarországi irodalom is azonnal felfigyelt. 1923-1925 között New Yorkban élt, majd rövid ideig a Chicago melletti Garyben és végül a nyugat-virginiai Welchben. Innét települt haza Kolozsvárra 1926 májusában, hogy azt követően rövid időn belül szűkebb hazájában, de Magyarországon is az egyik legnépszerűbb író váljék belőle.

A két háború között gyors egymást követően jelentek meg novelláskötetei, regényei is, közülük is az elsők között A szűzmáriás királyfi, amit javarészt még Amerikában írt, de csak hazatelepülése után fejezett be. Ezután jött a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolta meg, majd fő műve, az Ábel-trilógia. Előbb az Ábel a rengetegben, majd folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában, melyek tartalmát javarészt saját életéből merítette.

1926-tól 1944-ig Kolozsvárott élt, ahol az Az Ujság és az Ellenzék munkatársa volt. 1926-ban feleségül vette Haliker Erzsébetet, gyermekük nem született. Az Erdélyi Helikon alapító tagja lett, 1933 májusától külön rovata volt a Brassói Lapokban „Tiszta beszéd” címmel. 1935-ben részt vett az Új Szellemi Front kísérletében. 1936-ban cikksorozatában (Cselekvő ifjúság) az „erdélyi gondolatot” igyekezett megújítani. 1937 októberében a népfrontos vásárhelyi találkozó elnöke volt. Ezen időszaka alatt többször is kitüntették a Baumgarten-díjjal (1929, 1930, 1933, 1943), valamint 1940-ben átvehette a Corvin-koszorút is.

1940-ben a második bécsi döntéssel Kolozsvár, illetve Tamási Áron szűkebb otthona is visszakerült Magyarországhoz, amitől kezdve az erdélyi mellett a magyarországi irodalmi életben is aktívan részt vett. 1942 novemberében felszólalt a lillafüredi írótalálkozón. 1943-tól 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. 1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta. 1944-ben feleségével Budapestre költöztek, ahol Bajor Gizi házában vészelték át Budapest ostromát.

A második világháború után (melyben tartalékosként szolgált, ténylegesen azonban sohasem hívták be) Magyarországon maradt, az 1945-ös választások után pedig egyike lett annak a tíz (később tizenkét) kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az alakuló Nemzetgyűlés külön törvény alapján meghívott képviselőnek a parlamentbe. A felkérést elfogadta, egyidejűleg a Nemzeti Parasztpárt színeiben a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja is lett. Képviselősége alatt kétszer is felajánlották neki a vallás- és közoktatásügyi tárcát, de mindkét alkalommal elutasította azt. Mandátuma lejárta után, mivel a törvényt, ami alapján behívták, eltörölték és az 1947-es választásokon nem indult, politikai karrierje be is fejeződött. A Parasztpárton belül mindvégig Kovács Imre irányvonalával szimpatizált.

1949 és 1953 között kiszorították az irodalmi életből, egyúttal akadémiai levelező tagságától is megfosztották; ekkoriban leginkább jeleneteket, bábjátékokat, verses önéletrajzot írt. A Sztálin halála utáni enyhülés jegyében 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja lett, és megjelenhettek cikkei, elbeszélései is, valamint kitüntették a Kossuth-díjjal is. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének társelnöke volt.

1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. Tamási fogalmazta a december 28-án, az írószövetség közgyűlésén felolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatát. 1963-tól az Országos Béketanács elnökségi tagja volt.

Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kívánságára szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben; sírkövén ez a felirat olvasható:

„Törzsében székely volt, fia Hunniának

Hűséges szolgája bomlott századának.”

A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tam%C3%A1si_%C3%81ron

„Zadjeli Slachta Margit Borbála (vezetékneve Schlachta formában is előfordul,^[3] Kassa, 1884. szeptember 18. – Buffalo, New York, 1974. január 6.) magyar katolikus szerzetesnő, a Szociális Testvérek Társaságának megalapítója, keresztény feminista politikus, az első magyar női országgyűlési képviselő. Az elvei melletti bátor kiállása miatt szállóigévé vált róla, hogy „ő az egyetlen férfi a Nemzetgyűlésben”

1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. 1941 telén tiltakozott a kőrösmezei deportálás ellen. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a „teljes zsidótlanítást”, Rómába utazott, hogy személyesen sürgesse XII. Piusz pápát a cselekvésre. A testvérek Thököly úti rendházában bújtatta az üldözötteket, köztük Heltai Jenőt, Radnóti Miklós feleségét valamint Rusznyák Istvánt is…1969-ben Izrael Állam a Világ Igaza kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Yad Vashem kertjében.” (Wikipedia)

Janovics Jenő kapcsolatuk kezdetére így emlékezett 1936-ban:

„A pesti Newyork–-kávéház hideg márványasztalánál álmodozott a fiatal, nyurga Korda valami szerény megélhetést biztosító ujságírói alkalmaztatásról, amikor vonatra ültettem és levittem Kolozsvárra filmrendezőnek évi 18.000 korona fix fizetéssel. (…) S ma? Korda Sándorban az angol nemzeti filmgyártás megteremtőjét ünnepli öt világrész közönsége.”

Korda Sándor (Sir Alexander Korda) (Pusztatúrpásztó, 1893. szeptember 16. – London, 1956. január 23.) magyar származású filmrendező és producer, a brit filmipar egyik meghatározó alakja és a London Films brit filmstúdió alapítója.

Korda Sándor, aki az ugyancsak a filmiparban dolgozó Korda Zoltán és Korda Vince bátyja, Kellner Sándor László néven látta meg a napvilágot. Túrkevén végezte az elemi iskolát, s mivel a család Pusztatúrpásztón élt, bentlakásos iskolába kellett járniuk. Hétfő reggel jött értük egy szekér, ami elvitte őket az iskolába, majd péntek este hazavitte őket. Miután egy szemfertőzés következtében sokdioptriás szemüveget kellett hordania, a későbbiekben felmentették a háború alatti katonai szolgálat alól és a forgatókönyveket és a könyveket is nagyon közel tartva magához tudta olvasni.

Korda gyerekkorában írónak készült, meg sem fordulhatott a fejében a filmezés, hisz azt még épphogy feltalálták. Mondhatjuk, hogy Korda egyidős a filmmel: ő 1893-ban született, a Lumier fivérek pedig 1895-ben vetítettek először. Korda még 13 éves sem volt, amikor az apja vakbélgyulladásban váratlanul meghalt. A család támasz és jövedelem nélkül maradt, ezért el kellett hagyniuk Pusztatúrpásztót. Kecskemétre költöztek a nagyapjukhoz, aki nagyon szigorú volt. Időnként szíjjal verte a gyerekeket. Ebben az időben még az ilyen neveltetés elfogadott volt, de a gyerekeket apjuktól soha nem érte fizikai bántalmazás. Kordának elege lett, és nem habozott sokat, elhagyta Kecskemétet és elindult Budapestre, hogy megvalósítsa az álmait. Az első időkben távoli rokonoknál húzta meg magát. A Mester utcai Kereskedelmi iskolába járt, itteni kedvenc jeligéjéből (Sursum corda – „Emeljétek fel szíveteket!”) származik későbbi vezetékneve. Amint lehetősége nyílt rá, felhozatta a családját Pestre. Mióta apjuk meghalt, átvállalta a családfő szerepét, s ezt a feladatát mindig is nagyon komolyan vette. Tanulóéveiben még többet olvasott, mint régebben. Filmes pályája kezdetén irodalmi műveket filmesített meg, mint például: Jókai Mór: Az arany ember című művét, vagy Babits Mihálytól a Gólyakalifát.

Fiatal éveiben újságírással foglalkozott, először a Független Magyarország párizsi tudósítója lett, azután a filmekkel foglalkozó újságokba kezdett írni. 1912-ben, 19 évesen már filmelméleti cikkek sorát publikálta a Mozgófénykép Híradóban, a Világ (1911–1918) című napilap filmkritikusa volt, és 1918-ig több filmlap (pl. Pesti Mozi, A mozi és a Mozihét) szerkesztője volt. 1914-től filmrendezőként is dolgozott, első filmje A becsapott újságíró.

A Janovics Jenő által Kolozsvárott alapított filmgyár, a Corvin, 1916-ban a világ hetedikként megnyitott filmgyára volt. Az alapító Kordát tette meg főrendezőjéül, kapcsolatuk kezdetére így emlékezett 1936-ban.

Korda 1917 áprilisában Pásztory M. Miklóssal megvette a Corvin Filmgyárat, majd még ugyanabban az évben megalapították Pesten is a „Corvin-filmgyár és filmkereskedelmi r.-t.” nevű vállalkozásukat. Ez, a Róna utcánál megvásárolt terület a magyar filmgyártás fellegvárává lett több mint száz esztendeig, itt mind a mai napig forognak filmek; Corvin után hívtak Hunniának, majd Mafilmnek; mára a Magyar Nemzeti Filmalap része. A filmes vállalkozás anyagi szempontból sem volt rossz befektetés, egy milliós alaptőkéjüket 1918-ra két és fél millió, majd 1919-re nyolc millió koronára emelték. Korda rendezte az egyik első, külföldön is bemutatott magyar filmet, a Fehér éjszakákat. Magyarországról történő távozása (1919) előtt már 25 film rendezése fűződött a nevéhez.

A Magyarországi Tanácsköztársaság idején Korda direktóriumi tag, a filmgyártás művészeti vezetője volt. A tanácsköztársaság bukása után későbbi felesége, Korda Mária azzal mentette meg életét, hogy kivitte Bécsbe. 1921. március 1-jén Budapesten, az Erzsébetvárosban kötöttek házasságot. Ezek után Korda Bécsben folytatta pályafutását, ahol megrendezte többek között: Herren der Meere (A tenger urai) című filmet 1922-ben. Bécsben azonban csupán két évig maradt. 1923-ban Berlinbe költözött, ahol szintén nem éltek sokat a feleségével.

1927-ban azért mentek el Berlinből Hollywoodba, amelyet ebben az időben kezdték a filmgyártás fővárosának hívni, mert Korda nagyon szerette volna kipróbálni. Amerikában a United Artists rendezője lett. Felesége színésznő volt, és addig minden filmben játszott, amit Korda rendezett. 1927-ben Mária karrierje kettétört, ugyanis akkor kezdődött a hangosfilm korszaka, s Hollywood összes stúdiója is hangosfilmre váltott. Máriának olyan erős akcentusa volt, hogy egy rendező sem akart vele dolgozni, még a saját férje sem. Ezért 1930-ban elváltak. Mária annyira megharagudott férjére, hogy még közös gyereküket is apja ellen nevelte, és élete végéig perekkel keserítette meg Korda életét.

Ma sem lehet tudni milyen okból, de Korda nem érezte jól magát Hollywoodban, így 1931-ben Londonba költözött a fivéreivel. Ott alapította meg 1932-ben a London Films filmstúdiót és több kisebb stúdiót. Filmjei igazán látványosak voltak, ami a színes filmek megjelenésével csak fokozódott. Leghíresebb közülük az 1933-as VIII. Henrik magánélete, amely azonnal óriási nemzetközi filmsiker lett, és Oscar-díjra is jelölték.

Ezek után még több nagy sikerű filmet forgatott, mint például a Rembrandt (1936). Producerként többek között olyan filmek fűződnek még nevéhez, mint A dzsungel könyve és a III. Richárd.

1942-ben Korda Sándor lett az első filmrendező, akit lovaggá ütöttek. 62 évesen szívrohamban hunyt el, Londonban. A Brit Filmakadémia az év legkiemelkedőbb filmjeinek járó díjat róla nevezte el. Ugyancsak ő a névadója az Etyeken létesített Korda Filmstúdióknak.

https://hu.wikipedia.org/…/Korda_S%C3%A1ndor…

Szalatnyai Hubay Jenő (Pest, 1858. szeptember 15. – Budapest, 1937. március 12.) magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus. 1921-ben az MTA tiszteleti tagjává választották.

A 19. század utolsó negyedében a világ hegedűművészeinek élvonalába tartozott: a hetvenes évek végétől évtizedeken át sorozatosan aratta sikereit Európa-szerte. Jelentős elismerést vívott ki kamaramuzsikusként is. Előbb brüsszeli, majd budapesti vonósnégyesével és szonáta-partnereivel a legmagasabb igényű muzsikálásnak igyekezett híveket szerezni. Zenepedagógusként is kiváló eredményeket ért el. 23 évesen került az előkelő Brüsszeli Konzervatórium hegedű tanszakának élére, és négy év múlva kitűnő muzsikusok egész sora került ki osztályából, köztük Bram Eldering.

Ezután visszatért Magyarországra, ahol a Zeneakadémia hegedűtanszakát vezette. A Hubay-iskolából olyan híres művészek kerültek ki, mint Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Szigeti József. 1919-től 1934-ig a Zeneakadémia igazgatója volt. A 19. század végétől népszerűek voltak hegedűművei és magyar, francia, valamint német dalai. Később érdeklődése egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult: A cremonai hegedűs és az Anna Karenina című operáival maradandót alkotott.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hubay_Jen%C5%91