Vass Judit oldala Posts

Bódy Gábor (Budapest, 1946. augusztus 30. – Budapest, 1985. október 24.) magyar filmrendező, videoművész és teoretikus.

Az 1970-es, 80-as évek magyar és összeurópai film- és videoművészetének meghatározó személyisége. Második nagyjátékfilmje, a Psyché^[1] (1980), amelyet egy szemléletmód, az „új narrativitás” jegyében forgatott, költségvetését tekintve akkoriban minden idők legnagyobb magyar filmprodukciója^[forrás?] és igazi kultuszfilm lett. Harmadik nagyfilmje, a Kutya éji dala a hazai filmgyártás történetében mindmáig az egyik legkisebb költségvetésű produkció.^[forrás?] Bódy filmművészete mellett videoművészete, azzal kapcsolatos aktivitása és elméleti munkássága is meghatározó.

Háttér: a film helyzete Magyarországon

Bódy filmjei a szocializmus idején készültek, amikor minden filmmel kapcsolatos ügy a pártapparátus szigorú felügyelete alá tartozott. A párt a filmet olyan művészeti ágnak tekintette, amely a tömegekhez szól és politikai hatást gyakorolhat rájuk, ezért kemény szabályozást (cenzúrát) léptettek életbe, amely miatt a kísérleti vagy ellenzéki filmek szinte arra sem kaphattak esélyt, hogy egyáltalán elkészüljenek. Noha Magyarországon a kultúrpolitika némileg liberálisabb volt, mint a keleti tömb más országaiban, a magyar filmesek így is szoros ellenőrzés alatt álltak, s a Bódyhoz hasonló temperamentumú alkotók csak rendkívüli nehézségek árán tudták elképzeléseiket a gyakorlatban is megvalósítani.

Ennek ellenére az Aczél-korszakban a mozgástér olykor szabadabbá vált olyan művészek számára, mint Bódy. Erre példa az Aczélnak köszönhető – már 1959-ben megalakult, a magyar szövegkönyvíróról, kritikusról és teoretikusról elnevezett – Balázs Béla Stúdió (BBS), ahol kísérleti és rövidfilmek, majd hosszabb játékfilmek is készülhettek, viszonylag szabad légkörben. A BBS a legtehetségesebb magyar filmes alkotók, filmrendezők gyűjtőhelyévé vált.

„Bódy a magyar kultúrpolitika kivételezettje” volt, a rendszerváltás után azonban kiderült, hogy szakmai előrejutását nem csupán tehetségének köszönhette. Mint több más filmrendező és kulturális közszereplő, beszervezett ügynökként ő is éveken át jelentett szakmai és privát kapcsolatairól a BM-nek. Mivel azonban az ügynökaktákat Magyarországon mindeddig nem hozták nyilvánosságra, az egészről csak töredékes kép áll rendelkezésre.

 Kezdetek

1946. augusztus 30-án született Budapesten. 1964-ben a zuglói I. István Gimnáziumban érettségizett. 1964–71 között az ELTE filozófia-történelem szakán folytatta tanulmányait. Nagy hatással voltak rá Szabad György történész és Zsilka János nyelvészprofesszorok előadásai.

Szakdolgozatának címe: „Egy film jelentés-struktúrájának vizsgálata. A filmi jelentés attribúciója” (bíráló tanárok: Kelemen János, Zsilka János). Eközben forgatókönyvíróként vagy asszisztensként a következő filmekben vett részt: Három lányok (főiskolai vizsgaf., r. Magyar Dezső), Schlégel Ágnes (BBS, r. Pintér György), Vissza a városba (BBS 1968, r. Mihályfy László), Agitátorok (BBS 1969, r. Magyar Dezső). 1969-ben Ajtony Árpáddal, Dobai Péterrel és még hat társával együtt közzétette a „Szociológiai filmcsoportot!” c. kiáltványt. Filmelméleti munkát folytatott; Huszárik Zoltán Elégia c. filmjéről írt elemzése megjelent a Fotóművészet 1970-es évfolyamában; közben szépirodalmi kísérletekkel jelentkezett.

1971-ben a BBS (Balázs Béla Stúdió) tagja lett, melynek keretében elkészítette első önálló filmjét A harmadik címmel (kísérleti dokumentumfilm, ff., 35 mm, 50’). Ennek egyik részletét, amelyben Károlyi Zsigmond szerepel, a Kis Varsó művészcsoport 2009-ben egy berlini installációjában mutatta be. Bódy Gábor volt az első a BBS történetében, akit filmes diplomája megszerzése előtt tagnak választottak, szembemenve az addigi szabállyal (később olyan „külsősök” kerültek be a BBS-be, mint Erdély Miklós és Tarr Béla).

1971–75 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán Máriássy Félix osztályába járt. 1972-ben előadásokat tartott a filmnyelvről. Tételeinek illusztrálására „saját produkcióban” elkészítette a Vadászat kisrókára (szintaktikai csoportok) c. montázsfilmet (filmpélda, ff., 16 mm, 5’), mely az 1973-as Párizsi Biennálén elveszett. A biennálé katalógusában két másik film is szerepelt: Regards du passé vers l’avenir (lexique des gestes), 1971 (16 mm, noir, 6 mn); Ifivezetők (dokumentumf., BBS, ff., 16 mm, 42’).

1973-ban a BBS-ben megszervezte a Filmnyelvi Sorozatot, a stúdió első kísérletifilmes projektjét, melybe képzőművészeket, zenészeket, írókat is meghívott. Ennek keretében készítette el a Négy bagatellt, valamint fényképezte Vidovszky László zeneszerző Aldrin c. filmjét (kísérleti f., BBS 1976, ff., 35 mm, 5’). A sorozat filmjeit később bemutatták Amszterdamban, Genovában, majd számos más külföldi városban.

Az Anzix és a 70-es évek második fele

Diplomafilmjét Amerikai anzix címmel a BBS-ben készítette el, eredeti naplók, Fiala János, Árvay László, Kuné Gyula naplóinak felhasználásával, valamint Ambrose Bierce George Thurston c. novellája, Walt Whitman, Csoóri Sándor versei, továbbá Marx egy cikke és Teleki László egyik levelének felhasználásával. Főiskolai diplomafilmjét már önálló produkcióként alkotta meg, így diplomafilmje egyben első játékfilmje is lett.

A film, melyet Bódy főiskolai tanárai először nem voltak hajlandók elfogadni, a következő évben (1976) elnyerte a mannheimi 25. Internationale Filmwoche (Nemzetközi Filmhét) legjobb elsőfilmes alkotónak járó nagydíját és a magyar kritikusok legjobb elsőfilmesnek járó díját.

További bemutatók: 1977: Párizs, Locarno, Figuera da Foz; 1978: Edinburgh; 1979: Amszterdam; 1980: Genova, Seattle, Berkeley, San Francisco, Chicago, Philadelphia, New York; 1981: Frankfurt és más német városok; 1982: Hamburg; 1983: Zágráb, New York stb.

Technikailag Bódy kétszer „forgatta le” a filmet, egyszer a valódi forgatáson, majd másodjára a vágószobában, ahol a maga által „fényvágás”-nak nevezett technikával az anyagot megrongálta, kifakította, a némafilm képvilágához téve hasonlóvá.

1976-ban oktatófilmet készített az Iskolatelevízió számára: Filmiskola (3 rész, ff., 16 mm, összesen 82’). A BBS-ben megalapította a K/3 (Közművelődési Komplex Kutatások) kísérleti filmcsoportot. Elkészítette Pszichokozmoszok c. komputerfilmjét, melyben egy szindróma elnevezéseként már megjelenik a „kutya éji dala” kifejezés. Az MTV „Tévészínház” sorozatában két darabot is színre vitt, Lenz: Katonák és L. Hszing-Tao: Krétakör c. műveit. Mindkettőben szerepel Udo Kier, akivel az Anzix vetítése során ismerkedett meg Mannheimben. Közben forgatott reklámfilmet Ez a divat címmel, a BBS-ben pedig elkezdte Kozmikus szem c. kísérleti tanulmányfilmjét, amely azonban befejezetlen maradt. A Valóság c. folyóiratban megjelenik A fiatal magyar film útjai c. írása.

1977-ben megszületett Zita lánya, akit kétéves koráig anyja, Méhes Marietta^[8] nevelt, Bódy anyagi támogatásával.

A Mafilm állományába került, kezdetben mint „művészeti ügyintéző” – a „filmrendező” státuszt csak később, 1980-ban nyerte el. Kísérleti dokumentumfilmet készített Tímár Péterrel Privát történelem címmel; az eredetileg néma dokumentumfelvételeket a dokumentumanalízis jegyében utólag hanggal látták el. Ez a műve az 1979-es Miskolci Filmfesztiválon elnyerte a Filmkritikusok Díját, majd bemutatták Oberhausenben és Melbourne-ben is. Az Edinburgh-i Filmfesztiválon Total expanded cinema címmel előadást tartott, melynek alapgondolatát, a „végtelen kép és tükröződés”-t már az 1973-as tihanyi szemiotikai szimpóziumon felvetette.

A Psyché és a 80-as évek legeleje

Bódy Gábor pályájának csúcsa a Psyché megjelenésének idejére esik. A fiatal rendező (1980-ban 34 éves) ezzel az addigi legnagyobb költségvetésű, legnagyobb volumenű magyar filmet készítette el, amely túl azon, hogy az 1981-es filmszemlén kiemelt díjat nyert, komoly nemzetközi elismerést is kivívott. A forgatókönyvet Weöres Sándor „Psyché – egy hajdani költőnő írásai” c. különleges verseskötete alapján írta Csaplár Vilmos és Dobai Péter segítségével. A filmszínházi (és külföldi bemutatásra szánt) változatban kétrészes, tv-változatában 3 részes film vetítésre került Cannes-ban és a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon (itt Bronz Leopárd-díjat nyert, az indoklás szerint „a kísérletifilmes képi és hangi kutatásoknak a narratív szerkezetbe történő beemeléséért”), továbbá Figuera de Fozban (CIDALC-díj), Sevillában, Mannheimben, San Franciscóban, Berlinben és Genovában.

A film három főszereplője: Cserhalmi György (Garas Dezső hangjával), Udo Kier (Cserhalmi György hangjával) és Patricia Adriani (María Asunción García Moreno, magyar hangja: Kútvölgyi Erzsébet), egy Magyarországon addig ismeretlen fiatal spanyol színésznő. Bódy e filmjébe a kortárs magyar művészet meghatározó alakjai közül igyekezett minél többeket bevonni. Az alkotás harmadik (középső) része, a Psyché című rész az MTV-vel koprodukcióban készült el. A háromrészes verziót is bemutatták Nyugaton, a berlini Internationales Forum des Jungen Films alkalmából. Bódyt e filmje után Buñuelhez, Fellinihez, sőt Werner Herzoghoz is hasonlították, s 1981-től már mint „a magyar filmművészet legrendhagyóbb tehetségét” és „a fiatal magyar filmesek között az igazi új stilisztát” (Variety) emlegették.

1980-ban Bódy Gábor és Baksa-Soós Veronika kezdeményezésére megalakult az első olyan nemzetközi videoművészeti magazin, az INFERMENTAL, melyet videokazettán terjesztettek (1. száma 1982-ben jelent meg). Bódy létrehozta a Mafilm K* (kísérleti) szekcióját, ahol technikai és módszertani kutatásokat készít elő. Körutat tett az USA-ban Amerikai Anzix, Négy bagatell és Pszichokozmoszok c. filmjeivel (Seattle, Berkeley, Chicago, Philadelphia, New York). Mozgástanulmányok c. 18 perces kísérleti filmje, mely a magyar mozikban „kísérőfilmként” ment a kommersz nagyjátékfilmek előtt, 1982-ben Oberhausenben és Hamburgban került bemutatásra.

1981 decemberében feleségül vette a Düsseldorfban élő történésznőt, munkatársát, Baksa-Soós Veronikát (Veruschka Bódy). Házasságukból ebben az évben született fia, Caspar-Maria Zoltán Leopárd.

Bódy előadásokat tartott az ELTE esztétika tanszékén és a debreceni KLTE-n „A film mint nyelv megközelítése” címmel. Kísérleti filmjeivel körutat tett az NSZK-ban (Dortmund, Osnabrück, Hamburg, Hannover, Frankfurt) és Nyugat-Berlinben. Szikora János segítségével Hamletet rendezett a Győri Nemzeti Színházban, a címszereplő Cserhalmi György volt. Az előadásból televíziós változat is készült.

1982–83, a Kutya éji dala

1982-ben a DAAD Berliner Künstlerprogram ösztöndíjasa volt. Előadást tartott a hamburgi Metropol moziban rendezett magyar kísérletifilm-bemutatón (Négy bagatell, Pszichokozmoszok, Privát történelem, Mozgástanulmányok, Aldrin, Amerikai anzix, Nárcisz és Psyché). Két videót készített Berliben: Die Geschwister (Testvérek) és Der Dämon in Berlin (A démon Berlinben) – utóbbit beválogatták a The Second Link c. nemzetközi összeállításba, amely 1982-től Banffben (Kanada), New Yorkban (Museum of Modern Art), Los Angelesben (Long Beach Museum) és Amszterdamban (Stedelijk Museum), 1984-ben pedig Japánban szerepelt.

Bódy docensként tanított a nyugat-berlini Film- és Televízió-Akadémián (DFFB). Szemináriumának címei:

• 1982: Die kreative Sprache der Kinematographie;
• 1983: Das schöne Licht;
• 1985. február: Special effect;
• 1985. szeptember–október; Computergesteurte Bild- und Tonkompositionen (ennek anyagából tanítványai „Zeit-transgraphie” címen kiadványt állítottak össze az 1986-os berlini filmfesztiválra).

1983-ban tanulmányt írt Die kreative Sprache der Kinematographie címmel, a nyugat-berlini DAAD-Galeria pedig megrendezte műveinek retrospektív kiállítását (rajzok, fotók, videók). Ezzel egyidejűleg az Arsenalban vetítették a filmjeit, mely alkalomból átfogó katalógusa jelent meg. Két újabb videót készített, Die Geisel (A túsz) és De Occulta Philosophia címmel – ez utóbbi a „philo-clip” műfajának prototípusa lett.

1983-ban készült el harmadik, egyben utolsó nagyjátékfilmje, a rá jellemző szürreális, álomszerű, bizarr, drámai és dokumentarista elemekkel átszőtt Kutya éji dala (kísérleti játékfilm, Társulás Stúdió, színes, 35 mm, videóról átírt, egyes részleteiben Super 8-ról felnagyított részletekkel, 147’), melynek főszerepét (a mátrai három falu álpapját) ő maga játssza. Kiemelt szerepet kap benne a kiváló karakterszínész, Fekete András (mint falusi tanácselnök) és Méhes Marietta (a Derzsi János alakította katonatiszt felesége). A filmben megjelennek a kor underground zenekarai: a Bizottság és a Vágtázó Halottkémek. Utóbbi frontembere, Grandpierre Attila alakítja a fiatal csillagászt. A Kutya éji dalát 1984-ben bemutatták a montreali és taorminai filmfesztiválon, 1986-ban pedig a német ZDF-televízióban.

1983-ban Bódy gondozta az INFERMENTAL III. kiadását a BBS-ben, s ekkor készítette el a Ritterrüstung (Lovagi fegyverzet) c. videóját is, Sophie von Plessennel Nyugat-Berlinben.

Utolsó évek – Tüzes Angyal, Psychotechnikum

Új nagyjátékfilm-forgatókönyvet írt Tüzes angyal címmel Valerij Brjuszov regénye nyomán. Egy hónapig a kanadai Vancouverben dolgozott a Western Front ill. a Video Inn (Satellite Video Exchange Society) ösztöndíjával, és elkészítette A csábítás antológiája háromrészesre tervezett ciklusának második darabját, a Vagy-vagy Chinatownban-t, amelyből rövidített verzió is készült Theory of Cosmetics címen, az INFERMENTAL Extra Nordrhein-Westfalen alkalmából. Videóit meghívták a Rio de Janeiró-i 1. Film- és Videobiennáléra.

1985-ben az Új videoműfajok programtervezetén dolgozott építészek (Makovecz Imre, Preisich Gábor, Janáky István) és underground zenekarok bevonásával. Tárgyalt egy nagyszabású film- és videobemutató kiállításról a Műcsarnokban. A nyugat-berlini filmfesztiválon bemutatták A csábítás antológiája elkészült részeit. Vagy-vagy Chinatownban c. művét a Salsomaggiorei Fesztiválra is meghívták. Elkészült a Dancing Eurynome (Eurynomé tánca), amely megalapozta a „mytho-clip” néven ismertté vált új videoműfajt; ősbemutatója az 1. Tokiói Videobiennálén volt. Másik új videója, a Novalis verse alapján készült Walzer, a „lyric-clip” műfajának alapműve, a WDR televízió október 24-i Lyrics-adásában került vetítésre. Személyesen prezentálta a budapesti Kossuth Klubban az E.M.A.N.-t (European Media Art Network), amelynek részt vevő városai (Budapesten kívül Amszterdam, London, Brüsszel, Barcelona, Berlin, Róma és Lyon) egyidejűleg mutatták be egymás 60–60 perces videoantológiáját. A budapesti K-Video csoport anyagát Bódy állította össze. Szeptember 10-én befejezte filmregényét, a Psychotechnikumot (Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliába), mely a ZDF „Kleines Fernsehspiel” produkciójának keretében valósult volna meg 1986-ban. Bódy müncheni producerekkel tárgyalt a Tüzes Angyal-ról, melyet 1987-re tervezett.

Halála

Bódy Gábor 1985. október 24-én halt meg Budapesten, máig tisztázatlan körülmények között. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, ám barátai, ismerősei, rajongói nem tudták – és máig sem tudják – személyiségével összeegyeztetni, hogy valóban ez történhetett. Felesége idegenkezűséget gyanított és ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. A pártállami időkben történt néhány rejtélyes öngyilkosság, melyek közül három esettel később külön tévéműsor is foglalkozott (2004, TV2, szerk. Máté Krisztina). Az öngyilkosságot különösen kérdésessé tette, hogy Bódy karrierje töretlenül ívelt felfelé, komoly szakmai sikereket ért el, fiatal filmesként máris nagy nemzetközi elismerést vívott ki magának, s munkák sűrűjében volt – olyan művek elkészítésének küszöbén állt, mint az 1986-ra tervezett Psychotechnikum c. sci-fi videofilm a ZDF-fel koprodukcióban, valamint az 1987-re tervezett Tüzes Angyal, melynek megvalósításáról müncheni producerekkel tárgyalt. Halálával kapcsolatban azóta különféle elméletek láttak napvilágot, melyeket azonban tényekkel nem sikerült alátámasztani.

Bódy Gábor és a videoművészet

Bódy Gábor készítette az első magyar videoművet, az 1973-ban forgatott Végtelen tükörcső c. installációt, amely 1975-ben jelent meg a Négy bagatell utolsó darabjaként (filmre átírva). 1976-ban az első magyar komputerfilmet is ő alkotja meg, Psychokozmoszok címmel, mely egy monitorról felvett számítógépes animáció. Bódy 1980-ban feleségével, Baksa-Soós Verával kezdi szervezni az INFERMENTAL-t, az első nemzetközi videomagazint, melynek 1. száma 1982-ben jelent meg, s amely óriási lökést adott a videoművészetnek. Az INFERMENTAL 1991-ig megjelent 10 számában roppant gazdag és reprezentáns anyagot hozott össze. A „videokönyv” megálmodója is Bódy Gábor volt; a nevéhez fűződő első ilyen mű, az Axis halála után jelent meg felesége szerkesztésében, a DuMont kiadó gondozásában.

Bódy Gábor maga is videoművész volt: 1982-ben elkészítette a Der Dämon in Berlin (A démon Berlinben) és a Die Geschwister (Testvérek) c. videóját. Ez évben jelent meg a Filmvilág c. folyóiratban cikke a videóról: „Kreatív gondolkozó szerszám”. Bódy a berlini Filmművészeti Főiskolán 1983-ban videoszemináriumot tartott. 1985-ben több videoműve is megjelenik: a Vagy-vagy Chinatownban (Either/Or in Chinatown – rövidített változata a Theory of Cosmetics), az Eurynomé tánca és a Walzer, melyekkel megalapítja a „philo-klip”, a „mytho-klip” és a „lyric-clip” videoműfaját. Következő műve, a Psychotechnikum is videó lett volna, a berlini ZDF-fel koprodukcióban.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%B3dy_G%C3%A1bor

„Szenczi Molnár Albert (Szenc, 1574. augusztus 30. – Kolozsvár, 1634. január 17.) magyar református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító. Munkásságának egyik nagy elismerése, hogy arról dicsérettel emlékezett meg Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja.

Életének javát külföldön élte le (Wittenberg, Strassburg, Heidelberg, Altdorf, Marburg és Oppenheim). Olyan európai hírű tudósokat tudhatott barátainak, mint Johannes Kepler és Martin Opitz. Műveinek többsége külföldön született, tevékenységét mégis hazája javára fejtette ki. Barátait idézve egyik levelében, ezt írta:

ÉLETE

Dédapja Székelyföldről származott, és Hunyadi Mátyás katonájaként Nápoly ostrománál harcolt, majd Pozsony vármegyében telepedett meg. Fiát a foglalkozása után Molitorisnak, azaz Molnárnak nevezték, és ezt a nevet viselte unokája, azaz Szenczi Molnár Albert apja is, aki Szenc mezővárosban élő faragómolnár volt. Albert születésekor az apa még jó módnak örvendett, később azonban elszegényedett, 1603-ban bekövetkezett halála után a család nyomorban élt.

Molnár Albert szülővárosában kezdte tanulmányait 1584. szeptember 7-én. Édesanyja 1585. december 4-én bekövetkezett halála után, 1586-ban öt hónapig Győrben, 1587-től másfél évig Göncön, 1588-tól 1590 nyaráig Debrecenben tanult. Göncön Károlyi Gáspár környezetében tanúja lehetett a Vizsolyi Biblia fordításának és kinyomtatásának, Debrecenben Csorba István volt a tanítómestere.

1590-ben előbb Kassán volt nevelő, majd november 1-jén külföldi tanulmányútra indult. Legelőször a reformáció szülővárosát, Wittenberget kereste fel, 1591 nyarán Drezdában a Szent Kereszt Gimnáziumban (Gymnasium zum Heiligen Kreuz), ősszel ismét Wittenbergben, majd 1592-ben Heidelbergben tanult. 1593. május 1-jén Strasbourgba ment, ahol fölvették a Collegium Wilhelmiticumba alumnusnak; 1595. május 21-én a bölcselet baccalaureusává avatták. 1596 nyarán Genfbe látogatott, ahol megismerkedett az idős Béza Tódorral. Visszatérve Strassburgba, folytatta tanulmányait, de még ugyanebben az évben kálvinizmusa miatt száműzték a lutheránus városból. Ekkor nagyobb utat tett Svájcba, Itáliába, és úgy tért vissza Németországba. 1596. december 4-én teológiai diákként felvették a heidelbergi Casimirianumba, és 1597. január 22-én beiratkozott az egyetemre, ahol 1599-ig tanult.

1599. október végén kilenc év külföldi vándorlás után hazatért, hogy a protestáns nemesség körében pártfogókat szerezzen. 1600-ig Szencen tartózkodott, és bejárta a Felvidéket. 1600. márciusban visszautazott Németországba, ahol több városban megfordult (Altdorf, Heidelberg, Speyer, Frankfurt). November 23-tól Herbornban tanult; bizonyítványa szerint, amelyet 1601. július 19-én Johann Piscator állított ki, szívesen látták volna az intézmény tanáraként, de erre nem volt lehetőség. 1601-ben korrektor volt Frankfurtban Johannes Saur kiadójánál, 1602-ben Ambergben házitanítóként dolgozott.

1603. január 23-án beiratkozott az altdorfi egyetemre, és ebben a Nürnberg melletti egyetemi városkában kezdte írni latin-magyar szótárát. A szótár első részét II. Rudolf császárnak ajánlotta, és a könyv megjelenésekor Prágába utazott, hogy személyesen mutassa meg az uralkodónak. Itt nagy elismerésben volt része, többek között Kepler is vendégül látta. A császár tanácsosai meg akarták nyerni a jeles fiatal tanárt a római katolikus hitnek, ezért a jutalmon felül 50 forint útiköltséggel a bécsi egyetemre küldték. A Bocskai-felkelés kitörésekor azonban visszatért a német birodalomba.

Németországban két protestáns fejedelem, IV. Frigyes pfalzi választófejedelem és (Könyves) Móric hessen–kasseli tartománygróf volt pártfogója. Frigyes 1606-ban a heidelbergi Sapientia Collegiumban rendelt neki ellátást a tanítók asztalánál, Móric pedig 1607-től 1611-ig Marburgban saját költségén tartotta. A nagy műveltségű, magyarul is tudó Móric számára írta Szenczi latin nyelvű magyar grammatikáját (1604), amelyet 1611-ben újból kiadott görög szójegyzékkel bővítve. Szintén ebben az időszakban jelentek meg zsoltárfordításai, a Heidelbergi Kis Katechismus (1607), illetve a Károlyi-féle Biblia általa javított kiadása, a hanaui biblia (1608).

1611. október 8-án Oppenheimban feleségül vette a Luther családjából származó Ferinari Kunigundát, Conrad Vietor tanár elvált feleségét, akitől utóbb két fia és négy lánya született  Feltételezhető, hogy 1611–12-ben egy oppenheimi nyomdában vállalt korrektori állást. 1612-ben, egy héttel fiának keresztelője után feleségét és családját hátrahagyva Magyarországra utazott, ahol többek között részt vett a köveskúti zsinaton.

Egy ideig felesége szülőhelyén, Oppenheimban volt nyomdafelügyelő, majd 1613-ban családostól Magyarországra költözött, ahol előbb Szalónakon, majd gróf Batthyány Ferenc dunántúli főkapitány rohonci udvarában vállalt lelkészi hivatalt. Mivel nem sikerült itt nyomdászműhelyt alapítania, 1614-ben Komáromba hívatta meg magát lelkésznek. 1615-ben Erdélyben tisztelgett Bethlen Gábor fejedelemnél, aki a gyulafehérvári főiskola tanárává nevezte ki, de „török és tatár hírektől elrémítött gyenge, német házanépe” miatt Szenczi visszatért Németországba. Benkő Samu szerint elképzelhető, hogy ezúttal Bethlen Gábor számára teljesített diplomáciai küldetést: az erdélyi fejedelem így próbálta volna felvenni a kapcsolatot a Protestáns Unióval. V. Frigyes pfalzi választófejedelem, régi pártfogójának fia, 1615 októberében az oppenheimi Szent Sebestyén-templom kántorává, és az iskola tanárává, majd 1617. áprilisban rektorává tette. Hivatali teendőinek ellátása mellett tovább dolgozott a magyar református vallásos irodalom területén.

A harmincéves háború következtében elvesztette otthonát, ekkor a heidelbergi fejedelmi udvarban húzódott meg. A fehérhegyi csata után a várost Tilly katonái dúlták fel; kifosztották és megkínozták Szenczi Molnár Albertet is, aki ekkor Hanauba vándorolt. Itt adta ki Bethlen Gábor megbízásából Kálvin Institutio Christianae religionis című művének magyar fordítását (1624). Egy hollandiai utazás után a fejedelem újabb meghívására, 1624-ben végleg hazatért. 1625-től Kassán, 1629-ben Kolozsvárt lakott. Újabb magyarországi tartózkodása során nagy szegénységben élt; utóbb egészen elfelejtették, és az új fejedelem, I. Rákóczi György sem fogta hathatósan pártját. 1634 januárjában elragadta a pestis; sírkövére a tudós Bisterfeld professzor latin nyelvű versét írták.

MUNKÁSSÁGA

Szótára

Még kassai nevelő korában, Petrus Dasypodius (1490–1559) latin–német és német–latin szótárát forgatva merült fel benne a gondolat, hogy megkönnyítené a munkáját, ha a magyarok is rendelkeznének ilyen szótárral. Heidelbergi diák korában, amikor Sárospatakra hívták lektornak, egy tanárának elmondta, hogy fél az állástól, mert nincsenek megfelelő könyvei a tanításhoz, többek között szótár sem. Ekkor tanára arra biztatta, hogy írjon egyet. A következő indíttatást a straßburgi lelkésztől, Johannes Pappustól kapta, aki megkérdezte tőle, hogy létezik-e magyar nyelvű Biblia, illetve magyar–latin szótár. Végül 1603-ban Altdorfban kezdett neki a munkának. Műve az első betűrendes magyar szótár, előtte csak tematikus szójegyzékek léteztek.

Dasypodius latin–német szótárából indult ki, ezt összehasonlította több másik szótárral. Kiegészítette a szótárat saját jegyzeteivel, az 1583-ban megjelent Clusius–Beythe-féle latin–magyar növénytani Nomenclatura anyagával, mitológiai és földrajzi nevekkel. A szótár használatát megkönnyítendő, feltüntette a hangsúlyt, s a főnevek nemét. A megértést példákkal és részletes magyarázatokkal segítette, így enciklopédikus ismeretanyagot is közvetített, például számos irodalmi vagy tudományos műszónak írt meghatározást. (Az 1621-es kiadás latin–magyar részében mintegy háromszáz irodalomelméleti, retorikai és poétikai szakkifejezés található.) Miután öt hónap alatt végzett a munkával, elkezdte a magyar–latin szótár megírását is. Itt az első rész forrásain kívül számos magyar könyvet is használt, illetve emlékeire támaszkodott.

Egy hónap alatt elkészült a második rész is, így 1604 januárjában megküldte a kéziratot a nürnbergi nyomdászoknak. Elias Hutter orientalista vállalkozott a kiadásra, és Szenczi Molnár hozzá költözött, hogy a javításokat elvégezze, illetve a nyomtatást felügyelje. A szótár nagyon kelendőnek bizonyult, így hamarosan megjelent a második és harmadik kiadás is (Hanau, 1611, illetve Heidelberg, 1621). A második kiadásban a latin–magyar rész latin–görög–magyarrá bővült, illetve számos közmondást illesztett be Baranyai Decsi János gyűjteményéből; a harmadik kiadás tovább növekedett terjedelemben, és egyre több szinonimát tartalmazott.

Szenczi Molnár Albert szótára átdolgozásokkal a 19. század közepéig használatban volt; sok irodalmi, tudományos műszónak nála olvassuk első magyar nyelvű meghatározását. Ezen a munkán alapultak később Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter latin szótárai is, valamint a brassói Teodor Corbea Dictiones latinae cum valahica interpretatione című, az 1600-as évek végén szerkesztett latin–román szótára. A szótár jelentős hatást gyakorolt a magyar irodalmi és tudományos nyelv fejlődésére, egyrészt a nyelvi-stilisztikai eszközök bővítésével, másrészt az absztrakt gondolkodás kifejezéséhez szükséges szavak alkotásával.

Nyelvtana

Latin nyelvű magyar nyelvtanát (Nova grammatica Ungarica) pártfogója, a nagy műveltségű (Könyves) Móric hessen–kasseli tartománygróf megbízására kezdte el írni 1607-ben. Mivel nem ismerte Sylvester János magyar nyelvtanát, kevés anyagra támaszkodhatott. Az általa ismert francia, német és cseh nyelvtankönyvek használata alig jelentett segítséget, a nyelvek eltérő logikája miatt. A grammatika felépítéséhez Petrus Ramus latin nyelvtanát választotta, utánozva Móric fejedelmet, aki maga is ezzel a módszerrel írt latin nyelvtankönyvet a hesseni iskolák használatára. A példákat a Károlyi-bibliából, Székely István Krónikájából és más magyar művekből vette; ezzel párhuzamosan a bibliakiadás hibáit is javítgatta. A munka így két évig tartott, a szerző saját megfogalmazása szerint: „bizony sokat verítékezett elmécském”. Az 1609 júniusában elkészült munkát a következő évben nyomtatták ki Hanauban.

Szenczi Molnár Albert nyelvtana kora tudományos színvonalának javát képviseli. Célja az volt, hogy idegenek számára lehetővé tegye a magyar nyelv elsajátítását, ezért a teljes nyelvtani rendszerezésre törekedett. A hangtan, alaktan mellett a mondattant is tárgyalja, és rendszerbe foglalja a magyar nyelv helyesírási és stilisztikai sajátosságait. Mivel a mű felépítése egy latin nyelvtan mintáját követi, a magyar nyelvet is a latin nyelvtani kategóriák szerint tárgyalja, így például a magyar igeragozást két külön fejezetben ismerteti, a latin deklinációnak, illetve a prepozíciós szerkezeteknek megfelelően. Fontos lépés az önálló magyar nyelvtan kialakulásához vezető úton, hogy a latinban nem létező eseteket is bevezet, például az eredményesetet mutativusnak nevezi.

Grammatikája az első olyan magyar nyelvtan, amely mondattannal együtt fennmaradt. Saját korában még Pázmány Péter dicséretét is kiérdemelte; a gyakorlatban a 18. század végéig kézikönyvként használták. Hatása kimutatható Pereszlényi Pál és Kövesdi Pál 17. századi és közvetetten Sajnovics János 18. század végi munkáiban is.

Zsoltárfordításai

Az indíttatást ehhez Heidelbergben kapta, ahol a Kázmér-kollégium napirendjéhez hozzátartozott a német nyelvű zsoltáréneklés. A protestáns istentiszteletnek lényeges eleme a nemzeti nyelvű egyházi ének; Luther és Kálvin egyaránt nagy fontosságot tulajdonított ennek. Részben Kálvin hatására jöttek létre Clément Marot és Béza Tódor francia nyelvű zsoltárfordításai, amelyeket Claude Goudimel és Loys Bourgeois dallamaira énekeltek. Az 1593-tól kezdve több kiadásban megjelent genfi zsoltárokat rövid időn belül német, latin, cseh, holland és magyar nyelvre is lefordították. Szenczi Molnár maga is énekelte Sztárai Mihály magyar nyelvű zsoltárait, de elégedetlen volt velük, mert „igen paraszt (eccerű) versekben vadnak foglalván, noha még az szent léleknek is kedves az versek szép egyező volta”, ezért elhatározta újbóli lefordításukat. Erre német és magyar barátai egyaránt biztatták, így végül altdorfi nevelősködése idején 1606. március 9-én nekifogott a munkának.

A fordítás során Ambrosius Lobwasser német nyelvű fordításának „vezető sinórját” követte, de a versformák tekintetében a francia eredetit is használta. Mivel francia tudása elmaradt a német mögött, munkájában Clémens Dubois lelkész is segítségére volt. Tekintve, hogy a zsoltárokhoz százharminc különböző dallam tartozik, az énekelhetőség végett Molnárnak ugyanazokat a strófaszerkezeteket kellett magyar nyelven is előállítania, amiknek a magyar költészetben eladdig nem volt előzményük. A debreceni kollégiumi évek alatt már verselgető Szenczi sikerrel oldotta meg ezt a feladatot, s ezzel hozzájárult a magyar nyelv funkcionalitásának kibővítéséhez.

A zsoltárok képi világában megjelennek Szenczi személyes tapasztalatai és érzései, a fordító láthatóan azonosul a szorongattatását panaszoló zsoltárköltővel. Ugyanakkor a hátteret a korabeli magyar mezőgazdaság és természet képei adják – olykor a szöveghűség rovására is. Így például „Az eszterág is fészkét ott rakja / Az jegenye fákon vagyon hajlékja” sorok német változatában az eszterág helyett Reiger, azaz kócsag, jegenye helyett Tanne, azaz fenyőfa szerepel.

A Zsoltároskönyv 1606. szeptember 23-án, hat és fél hónap alatt lett kész, de a fordítónak csak 1607-ben sikerült hozzá kiadót találnia, a herborni Christoph Raabe személyében. A könyvet 1100 példányban nyomtatták ki, és a kortársak nagy elismeréssel fogadták. Noha a magyar gyülekezetek eleinte idegenkedtek a szokatlan dallamoktól, a 17. század második felében széles körben elterjedtek. A Psalterium Szenczi Molnár életében háromszor, a 18. században mintegy harmincszor, háromszáz év alatt több mint százszor jelent meg; a reformátusokon kívül a lutheránusok, unitáriusok, sőt a ferencesek is használták. Hatása kimutatható a 17. századi román, valamint a 18. századi szlovák zsoltárfordításokon. A katolikusok ma is az ő szövegével éneklik az Éneklő Egyház című énekeskönyv 208. darabját; a Magyarországi Evangélikus Egyház ma használatos énekeskönyvében is több zsoltárfordítása szerepel.

A református énekeskönyv mind a mai napig a Szenczi Molnár Albert által fordított százötven zsoltárral kezdődik. Maga az énekeskönyv tartalmazza, hogy Szenczi nem egész száz nap alatt fordította le a zsoltárokat, és munkája végeztével ezt írta naplójába: „Laus viventi Deo – Dicsőség az élő Istennek!” A református énekeskönyv anyagának felülvizsgálatáról a zsinat 1937-ben határozott, a teljes énekanyag áttekintése és felülvizsgálata 1943 és 1948 közt történt meg. Az eredeti Szenczi-féle fordításokon csak annyit és ott változtattak, ahol a ritmikus dallamok és az énekbeli hangsúlyozás megkövetelte. Másfelől, némely zsoltárból egyik-másik verset elhagyták, azt az énekeskönyvben a vers sorszáma jelzi, szöveg azonban nem tartozik hozzá. Ennek okai: ha nagyon részletező, vagy más okból gyülekezeti használatra nem alkalmas vagy félremagyarázható volt az adott vers.

Biblia-kiadásai

Szenczi Molnár életében fontos szerepet játszott az, hogy fiatal korában – Károlyi Gáspár segítőjeként – tanúja lehetett a vizsolyi biblia fordításának és kinyomtatásának. Már 1601 előtt foglalkoztatta a bibliakiadás gondolata; németországi tartózkodása idején újabb ösztönzést jelentett a német nyelvű református Biblia-kiadás, az úgynevezett Piscator-Biblia megjelenése (1602). A feladatra minden vonatkozásban tudatosan felkészült: teológiai tanulmányai mellett gyakorlatot szerzett a nyomdai korrektori munkában is. Több úton-módon is igyekezett anyagi támogatókat szerezni a Biblia új kiadásához: 1599-ben feltehetőleg ezért utazott haza Magyarországra, később levélben tartotta a kapcsolatot a potenciális támogatókkal.

1607-ben aztán Móric hessen–kasseli tartománygróf megbízást adott neki egy magyar nyelvtan összeállítására, de hamarosan arra jutott, hogy a Biblia újra kiadása fontosabb a nyelvtannál, és ennek érdekében továbbra is biztosította Szenczi Molnár megélhetését. A herborni nyomdász, Cristophus Corvinus azonban nem mert belefogni a vállalkozásba, mert félt versenyezni egy feltételezett magyarországi új kiadással. A tartománygróf Kasselben, saját nyomdájában tervezte a kiadást, de végül hozzájárult ahhoz, hogy Pieter Brederode németalföldi követ támogatásával Hanauban jelenjen meg. Az új kiadásban Szenczi Piscator gyakorlatára támaszkodva különválasztotta az apokrif könyveket, amelyek Károlyinál még az Ótestamentumban szerepeltek; ezeket külön címlappal az Ó- és Újtestamentum közé illesztette. Amellett, hogy korrigálta az első kiadás nyomtatási fogyatékosságait, stilisztikai változtatásokat is végzett a Károlyi-féle szövegen, amelyek megfelelnek az egyidejűleg készült nyelvtankönyvben rögzített szokásoknak és szabályoknak. Az egyes fejezetekhez summázatokat írt, és nagy gondot fordított a konkordanciák, vagyis az azonos értelmű szöveghelyek jelölésére. Lényeges változás, hogy a negyedrét alakú hanaui biblia kisebb, mint elődje, megkönnyítve ezzel mindennapi használatát. A kötet tartalmaz egy Registromot, azaz egyes gyakran előforduló héber, görög és latin szavak és nevek jegyzékét, illetve függelékben közli a zsoltáros könyvet és a heidelbergi katekizmus kivonatát.

Mivel az 1608-as hanaui biblia ezerötszáz példánya mind elkelt, Szenczi Molnár új kiadást készített elő, ezúttal Oppenheimban. Alig másfél hónappal esküvője után, 1611. november 23-án kezdődtek el a nyomdai munkák, és 1612. április 3-ra készült el a teljes kötet. Ez még kisebb, nyolcadrét alakú volt, ami egyben a kiadvány árát is csökkentette: „hogy az utonjaro hivekis, mint egy kézben hordozó könyvel élhetnénec, és a’ kevés költségüekis könnyeben szerit tehetnéc.” A helytakarékosság végett a hanaui kiadás lapszéli magyarázatai elmaradtak, a fejezetek summázatai is rövidebbek lettek; a függelékben viszont a teljes heidelbergi káté helyet kapott Szárászi Ferenc fordításában, tartalmazott továbbá templomi és házi imádságokat is. Az 1612-es oppenheimi kiadás annyira népszerű volt, hogy példányait már a megjelenés előtt előre lefoglalták. A kisebb alakú bibliák könnyen elterjedtek az egyháztagok körében, így 1621-ben Szenczi Molnár már ezt írhatta: „szép dolog, midőn a házi gazdának külső hivatalja szerint távollétében a gazdasszony a Sz. Bibliát cselédinek olvassa és azokkal is olvastatja”.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szenczi_Moln%C3%A1r_Albert

Salamon Ferenc (Déva, 1825. augusztus 29. – Budapest, 1892. október 9.) történész, esztéta, színikritikus és műfordító, az MTA tagja.

Révész Sándor: Salamon Ferenc, a tanszabadságharcos (2022. Jelen)

„A legradikálisabb liberális oktatáspolitikus másfél évszázaddal előzte meg a korát (eddig). Deák Ferenc bizalmasainak legszűkebb köréhez tartozott, az „irodalmi Deák-párt” névadója és lelke volt. Deák neki diktálta le a kiegyezés alapjait lefektető húsvéti cikkét. Politikusi pályája kimerült abban, hogy őt jelölték bukásra egy képviselőválasztáson.

Salamon Ferenc (1825-1892) fölöttébb szerény paplakban született Déván. Világot járt, művelt református esperes volt az apja, aki a nagyenyedi kollégiumba küldte őt barátja, Szász Károly szárnyai alá. Annak fia, ifj. Szász Károly, a költő és politikus is ott nevelkedett. Az enyedi titkos önképzőkörben igen jeles ifjak bontogatták szárnyaikat. Ifj. Szász Károly szerint ennek a társaságnak Salamon volt a „legmunkásabb s tehetségre is legjelentékenyebb tagja/…/. Szépirodalmi kísérletei, versben és prózában… eszmei tartalomra kimagaslottak a mi kísérleteink fölött; de mint kritikus is itt lépett fel először kicsiben, de hozzánk képest kiválóan. Minden darabot, amit felolvastunk, ő vett legalaposabban bonczolás alá, s mi szívesen elismertük fölényét”.

Az iskolai fegyelmet nehezen viselte, nem tartozott a jó tanulók közé, de azoknál sokkal többet tudott és tett azért, hogy pályájára, pályáira fölkészüljön. A szépirodalmon kívül lelkesen foglalkozott matematikával, joggal, természettudományokkal, történelemmel, a gyorsírási rendszer továbbfejlesztésével, és mohón tanulta a holt és élő nyelveket. Papnövendékként szűkös körülmények között, szerény ösztöndíjon tengődve folytatta jogi tanulmányait, mivel apja korai halála után még az addigi csekély otthoni támogatástól is elesett.

Elindult világot látni, gyalog Fiumébe, hogy ott beiratkozzon a tengerészeti akadémiára, de csak Zomborig jutott. 1847-ben befejezte jogi tanulmányait, és elkezdett komolyabban foglalkozni matematikával. 1848 szeptemberében beállt honvédnek, és derekasan harcolt a csatákban. A csucsai visszavonulásnál, immár hadnagyként, megsebesült. Egy ágyúkerék ment át a lábfején. Miközben Élesden gyógyult, szállásadójának süketnéma fiát tanította a maga módszerével beszélni és olvasni.

Eötvös Károly, aki a legszebb jellemzést írta róla Balatoni utazás című munkájában, így meséli el, hogy mi történt Salamon barátjával a fegyverletétel után: „A harc végén nem volt kenyere, s nem volt fejét hova nyugodtan lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra, túl a Királyhágón. Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemű az iszákban… Szerencsésen elért Nagyváradig, s mire odaért, szerencsésen elfogyott a pénze…. Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján nevelőt keres fia mellé, s ígér szállást, mosást, élelmezést, fűtést, világítást s havi tíz forint fizetést.”

Az özvegy az ép fia mellé fogadott nevelőt, siketnéma fia taníttatására nem is gondolt. Akkortájt ennek lehetőségét és értelmét nem is látták. De Salamon szabadidejében a másik fiúval is foglalkozni kezdett. „A szegény fiú elé tartott egy botot. Úgy tartotta eléje, mintha mondta volna neki: ide nézz, fiam, ez bot. Akkor ujjával saját ajkára mutatott, s kimondta a szót: ‘bot’.” Ezzel az akkor még ismeretlen módszerrel ötszáz szó kimondására tanította meg a süketnéma fiút, akiből önmaga eltartására képes betűszedő lett. Ezután hét-nyolc süketnéma tanítványa is akadt.

Elhatározta, hogy orvos lesz. Feljött Pestre, beiratkozott az egyetem orvosi karára, és óraadásból tartotta fenn magát. Nem lett orvos. 1854-ben gimnáziumi tanár lett Nagykőrösön ifj. Szász Károly és Arany János kollégájaként. Csak egy tanévben tanította itt a matematikát és a természettant, de ez az év meghatározó volt a pályáján: ekkor került be Arany János szűk baráti körébe. Arany és Shakespeare volt irodalmi pályájának két vezérlő csillaga.

Miután visszatért Pestre, elkezdődött irodalmi, kritikusi, publicisztikai pályafutása. Addig csak francia és angol irodalmi művek fordítójaként találkoztak a nevével. Ekkor azonban a Budapesti Hírlapban, a Pesti Naplóban, Arany Szépirodalmi Figyelőjében közölt kritikáival, tárcáival, tanulmányaival pillanatok alatt Pest irodalmi, színházi életének egyik meghatározó és iránymutató személyisége lett. Csodált és rettegett kritikus. Irodalmi viták főszereplője.

Egy évtizedes tudatos önművelő munka előzte meg színre lépését kritikusként, esztétaként. Császár Elemér szerint „olyan széleskörű irodalmi ismeretekre s olyan alapos esztétikai műveltségre tett szert, mint kevesen kortársai között.” „A klasszikusokon kívül ismerte Salamon a nyugat új irodalmát is, korának külföldi költői terméseit – jobban, mint bármelyik magyar írótársa.”

Elvetette az irodalmi népiességnek a 48-as forradalom előtt uralkodó irányzatát. Szemben állt azzal a felfogással, amely a nemzeti irodalomnak forradalmi, politikai funkciót tulajdonít. Kikelt a jelszóvá és cégérré lett hazafiság ellen. Azt hirdette, hogy egy mű esztétikai fogyatékosságait semmilyen társadalmi, politikai cél nem mentheti. Aranyhoz hasonlóan néki is meggyőződése, hogy a magyar nemzet nagy hátránya, hogy nem maradt fenn az a mondavilág, amellyel szerencsésebb nemzetek rendelkeznek, és Arany ennek pótlására irányuló munkásságát a legmagasabbra értékeli. Aranyban mindenek fölött az epikus költőt értékeli, Petőfiről az volt a véleménye, hogy legfeljebb „a magyar költészet genre festőjének nevezhetnék, de többnek alig”. „Mihelyt Petőfinek eszébe jut, hogy ő nem csak költő, hanem democrata, vagy politikai szerepre hivatott próféta, s eszméket foglal versbe, alig mondható költőnek.”

1859-ben levelező, 1871-ben rendes tagjává fogadja az Akadémia. Bekerül Deák Ferenc bizalmasainak agytrösztjébe. Ezt a kört nevezte el utólag, 1889-ben Salamon „irodalmi Deák-pártnak”. Ők a mérsékelt, liberális „jobboldalt” képviselték az intranzigens, kiegyezésellenes és az ő szemükben szélsőséges „baloldallal” szemben.

A liberális rendszerváltás ígérete a kiegyezés környékén fölpezsdítette ezen agytröszt reformáló képzeletét. Salamon, az egykori renitens nebuló ultraliberális oktatáspolitikai elképzelésekkel állt elő. 1865-től jelentkezett ilyen tárgyú írásaival, amelyekből az 1973-ban megjelent Közoktatásunk reformja című átfogó pedagógiai programja felépült.

 „Midőn azt mondom, hogy a törvényhozás csak annyiban avatkozik az iskolák ügyébe, amennyiben kimondja az iskolaállítás és tanítás teljes szabadságát, nem mondtam, hogy az állam ne tegyen semmit. Ha mindenkinek szabad iskolát állítani, miért ne legyen szabad neki is? /…/ Csak azt mondom, hogy a felügyeletet, a beavatkozást ne tartsa fenn magának, s ne igyekezzék rendszert határozni meg.”

„Van-e joga az államnak a kezébe venni a köznevelés ügyét, nem vitatom. Az állam már annyit kaparintott a kezébe csak azért, mert hatalma volt rá, hogy már alig maradt valami érintetlenül. Csak azt vitatom, hogy a dolog természetével ellenkezik itt az állam úgynevezett szervező beavatkozása.”

„Érteni fog engem a jó tanároknak azon egész serege, mely nem szajkó módján tanulta el, amit tud, hanem szenvedéllyel élt tárgyának és önállóan tanult meg gondolkodni a maga szakjában. /…/ Az ilyen tanítók legjobban tudják, hogy tanítói pályájukon legtöbbet kellett küzdeniük egy-egy bevett, egy-egy rájuk parancsolt rendszer miatt, hogy a miatt tesz a jó tanító kevéssel több hasznot, mint a rossz, mivel körülbelül meg volt határozva a tankönyv, melyet tanítaniok kell, s melynek gyenge voltát maguk tudták a legjobban, mivel ki volt mérve csaknem óráról órára az egész országra, melyik tanárnak, meddig kell haladnia tárgyában.”

„Régi rossz iskoláink több önállást engedtek. Éppen a tantárgyak szűk köre, a henyeséget is sokaknál előmozdított laza rendszer, a sok szünóra, szünnap, a nagyon kiáltó visszaélések mellett a jobbaknak időt és módot engedett rá, hogy a maguk erején is tanuljanak valamit… A régi rendszer sok eltorzulás mellett igen sok megbecsülhetetlen originalitást is fejtett ki, a mit a lefolyt húsz évi rendszertől hiába várunk. Ennek is számos erkölcsi idétlenje és bénája van, de sokkal kevesebb athlétája…”

„Minő erkölcsi károk vannak abban, hogy egy növendék, mint valami gonosztevő bűnös álljon bírája, a tanár előtt, amiatt, hogy a rámért teendőt elmulasztotta a szórakozás lelki szükségének érzetében, vagy a legjobb akaratú erőlködések után sem volt képes megfelelni kötelességének! – Sok jobb érzésű gyerek magához képest boldognak tartja a legutolsó suszter inast, kit néha meglábszíjaznak ugyan, de nem sanyargatják lelkét megbírhatatlannak érzett terhekkel… És kivált a tankönyvekből való könyvnélküli tanulást még máig is oly mértékben űzik iskoláink, mint kétszáz évvel ezelőtt. Nem a XIX. sz-ba való már ez.”

„Nyolc évet fordítani egy nyelvre (latin), mely nem a chinai nyelv olvasása, s még sem tanulni meg, ez a legnagyobb csodák közé volna sorozható.”

„Van-e két egymástól különbözőbb valami, mint az a négy fal, a kopasz polcokkal, melyekbe zsúfolnak egy csomó gyermeket, s az a kathedra az ő táblájával, mappáival s más abrakadabráival, meg egy bajuszos emberrel, aki mozdulatlanságot parancsol ama perpetum mobilének, a gyermeki természetnek, s a helyett, hogy dolgoznék, a mit érdekes elnézni, csak beszél nagyrészt olyan dolgokat, melyeket a gyermeknek eszébe sem jutott tőle kérdezni, következőleg bánja is ő, ha úgy is van, ha nincs is.”

„Szabadabb organizátió mellett – mely lehetséges, mihelyt a bizonyítványrendszer megszűnik – lehetséges úgy intézni a tanítást, hogy egy ugyanazon gyermek egyik tantárgyból az első, a másikból például negyedik, vagy akármelyik osztályba járhasson, ahhoz képest, amint egyik tárgyból hátrébb áll, a másikban előbbre haladt.”

„Az egyetemnek olyannak kell lenni, hogy minden ember, ki ismereteket kíván szerezni, szabadon hallgathasson bármely tetszés szerinti tárgyat és tanárt, és úgy tanulhasson ott a kereskedő- vagy mesterlegény, mint a tulajdonképi diák, és úgy a végzett, mint a nem végzett ember. Az iskolai s különösen az érettségi bizonyítványok értéke ezzel, természetesen, alá fog szállani; de nincs is szükség rá, ha igaz az, hogy az embert az iskolának az élet komoly feladataira, nem pedig holmi üres elbizakodásra és czímekre kell nevelnie.”

„Úgynevezett érettségi vizsgáink. . . korántsem próbái… az önálló munkaképességnek. A növendékek a hátukra nyomott ismeretpoggyászt rakják le ott Az emlékező tehetség itt minden, a gondolkodás, ítélő tehetség s önálló tanulási képesség semmi. — Így nem egyebek azok az éretlenség kiáltó bizonyítványainál.”

„Oly iskolai rendszer, mely önmunkásságra, önálló ítéletre szoktatja a nemzet intelligenciáját, majdnem kivívná egy nemzet számára az alkotmányt és önkormányzatot. Ellenben az eddig divatozott szolgaiság mellett az oskolák ássák alá lassanként a helyi és országos autonómiát minden külső garancia mellett. Mert azt lármás óvástétel fenn nem tartja a mai világban. Helyes észjárás, önerőnkre támaszkodás és munka tarthatja fenn csupán.”

Salamon erősen hangsúlyozta, hogy az állami költségvetésnek az elemi oktatásra és a tanítók fizetésére kellene a legtöbbet áldoznia, hogy ne csak az menjen erre a pályára, „aki a koplalás mártírjává akar lenni”.

„Nem szabad sokféle tárgyat összehalmozni… a tantárgyakat… lehetőleg össze kell kapcsolni egymással.” Egy-egy tantárggyal pedig fél napot foglalkozzanak, hogy el lehessen mélyedni bennük. „Az első két év ökörszekér lassúsága progresszíve vasúti gyors haladást biztosít a későbbi évekre.” „Összes közoktatásunk siet mindennel, hogy aztán kevésbbé messze haladhasson … Egyáltalán ne törekedjünk messzire… inkább jóval innen maradni a lehetőn is, mintsem legkisebben is felületesen csúszszunk át.”

„Minden sikertelen tanulás sokoldalúan tompítja az erkölcsi érzéket, míg a sikeres észfejtő tanulás szintoly sokoldalúan éleszti és táplálja.”

„Mily fonákság az, hogy a mai tanítók nagyobb része dorgálással és nevetségessé tétellel teszi minél elfogultabbá a tanítványt… egész életükre némi zavarodással szólalnak meg, midőn nyilvánosan beszélnek … Az elfogulatlanság az ész szabad működéséhez múlhatatlan kellék.”

Pedagógiája alapjává az induktív eljárást tette, a tapasztalatból, a jelenségekből, a kísérletekből való kiindulást. „Mindig pedagógiaellenes marad az, hogy absztrakciókon kezdjük, s úgy menjünk át létező valóságokra.”

Ez érvényes a nyelvoktatásra is. Salamon szerint először beszéltetni kell a gyereket egy nyelven, hogy utánzással sajátítsa el a nyelv élő elemeit, s grammatikát csak akkor kell tanulni, amikor már valamennyire beszéli a gyerek a nyelvet, és a beszélt nyelv alapján maga fedezi fel annak szabályrendszerét.

Salamon megszüntetett volna „minden leckehagyást és bárminemű olyan feladatokat, melyeket a gyereknek otthon kellene megfejtenie… tiltva volna, hogy a növendéknek a tanító otthon megtanulandó leckét adjon fel.” A tankönyvek „azon tévhitet tartják fenn ma is, mintha azokban volna a tudomány, holott ama kézikönyv-irodalom nem egyéb a tudományban… mint tiszta búza helyett a szalma”.

Salamon egész Európa pedagógiai fölfogása előtt járt, nem beszélve az akkor még nem is létező gyermeklélektanról. Reformtervezetét a kor szakemberei egyöntetűen szakszerűtlennek nyilvánították, és az feledésbe is merült. Olyannyira, hogy Fináczy Ernő és Korniss Gyula meg sem említik a magyarországi pedagógiai elméletek történetét átfogó műveikben.

A kiegyezésből egzisztenciálisan annyi jutott Salamonnak, hogy megbízták egy hivatalos lap, a Budapesti Közlöny szerkesztésével, és 1872-ben elindították a képviselőválasztáson Tordán. Ott Tisza László sokszor sebesült ’48-as szabadságharcosként állította szembe magát Salamonnal, aki a kampányában említést sem tett arról, hogy ő is harcolt és megsebesült a magyar szabadságért. De nem ezen múlt. Torda az ellenzék bázisa volt, oda kormánypárti jelöltet csak bukni küldtek.

A hatvanas évek elején Salamon megkezdte történészi tevékenységét. Korának legjelesebb magyar történészei közé tartozott. Alapműként becsülik a török hódítás koráról, a honfoglalásról, a rendi országgyűlésekről írt műveit. Ő volt Budapest történetének első monográfusa. Ezt a művét már nem tudta befejezni, de az elkészült három kötet is monumentális alkotás. 1870-től működött a történelem professzoraként a budapesti egyetemen.

Későn nősült, egy nála jóval fiatalabb, két gyermekes özvegyasszonyt vett feleségül. Saját gyermeke nem született.

1891 végén súlyos gyomorbántalmai miatt abba kellett hagynia a tanítást, és a következő év októberében gyomorrákban meghalt.

1945 után, a koalíciós években a pedagógiai szaklapokban, a Köznevelésben, az Embernevelésben felidézték pedagógiai elképzeléseit, amíg szét nem pattantak azok az illúziók, hogy az új rendszerváltás nagyobb szabadságot vihet a pedagógiába.

Az ötvenes években reakciós, forradalomellenes, népellenes irodalmárként emlegették őt. Azok sorában, akik arra törekedtek, hogy „átértékeljék Petőfi forradalmi népiességét s az irodalomból eltávolítsák az egészséges népi bázist”. (Gaál Gábor) „1858-ban a Budapesti Szemlében látott napvilágot egy nagyobb tanulmány Petőfi Sándorról Salamon Ferenc tollából, akinek színvonala messze elmarad Gyulai mögött. Az irodalmi-esztétikai érvelés helyét itt a nyers politikai ellenszenv foglalja el, amely abban a törekvésben csúcsosodik, hogy Petőfi 48-as költészetét és egész emberi magatartását elítélje, degradálja.” (Pándi Pál)

Az 1968 előtti reformkonjunktúrában ismét felbukkannak Salamon nézetei a pedagógiai szaklapokban, de érdemben nem emelkednek ki a feledésből ekkor sem. Azóta sem.

Forrás: Révész  Sándor: Salamon Ferenc, a tanszabadságharcos

https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fjelen.media%2Fkozelet%2Fsalamon-ferenc-a-tanszabadsagharcos%2F&psig=AOvVaw2i-

Lechner Ödön (Pest, 1845. augusztus 27. – Budapest, Terézváros, 1914. június 10.) építész, a magyar stílusú szecesszió úttörője, királyi tanácsos, a Ferenc József-rend lovagja. Bátyja Lechner Gyula festőművész, öccse dr. Lechner Károly orvos, fia ifj. Lechner Ödön (Lechner János Ödön) festőművész, unokaöccse Kismarty-Lechner Jenő építész.

A szecesszió építészetének világhírű, iskolateremtő mestere és a magyar szecessziós építészet megteremtője polgári családban született. Édesapja, a bajor származású Lechner János (1812–1884) hites ügyvéd, fővárosi főadószedő, téglagyár-tulajdonos, anyja, Schummayer Terézia (1817–1895) volt. Apai nagyszülei idősebb Lechner Nepomuk János (1774–1845) építőanyag-gyáros, pesti királyi szépítőbiztos és Hupf Erzsébet (1786–1853) voltak.^[5]

Középiskolai tanulmányait a Pest-belvárosi Reáltanodán kezdte, majd a József Ipartanodát látogatta 1865–1866 között, mestere: Szkalnitzky Antal volt. 1866-ban Berlinbe ment, ahol három évet töltött a Berlini Építészeti Akadémián Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával együtt. Itt tanárai közül Karl Boettichert vallotta mesterének, aki az új építőanyagokról, elsősorban a vas tartószerkezetek szerepéről tartott előadásaival hatott rá. Tanulmányai után 1868-ban ifjú házasként, Primayer Irmával egy éven át beutazta Olaszországot.

Itáliai tanulmányút után tanulótársával, Pártos Gyulával társulva tervezőirodát nyitott. Ez időben tervezett bérházaik még a német akadémizmus stílusát képviselték.

1874–1878 között Franciaországban Clément Parent műtermében dolgozott, ahol számos francia műemlék restaurálásában vett részt. Franciaországi útjában komoly szerepet játszott családi tragédiája is. A fiatalon nősült Lechner hatévi házasság után elvesztette feleségét és két kisgyermekkel magára maradt. 1879-ben Angliában is járt.

Hazatérve ismét Pártossal együtt nyitotta meg irodáját, és nagyszabású alkotások sorozatát építette (szegedi városháza, 1882, a Budapesti volt MÁV-nyugdíjintézet bérháza az Andrássy út 25. alatt, 1883, a szegedi Milkó-ház). Ezek még a historizáló stílust képviselik, de megjelenik már későbbi művészetének több jellemvonása, a népi ornamentika használata.

1889-ben másodízben utazott Angliába. Ezúttal Zsolnay Vilmossal a Kensington (ma Victoria and Albert) Múzeumban a keleti kerámiákat, elsősorban az indiai díszítő elemeket tanulmányozta. Az angol hatásnak is volt nyoma alkotásai között. (a második világháborúban elpusztult zsámboki kastély).

A szecessziós magyar nemzeti stílus

Lechner az építészeti részletképzés tekintetében egyre inkább a magyar folklór, az ázsiai illetve perzsa és indiai díszítőművészet felé fordult. 1891-ben Pártossal együtt megnyerte a Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola tervpályázatát „Keletre magyar” jeligével. Az Iparművészeti Múzeum (1893–96) épületének külső díszítései, a mázas cserepek, a pirogránit díszítőelemek, az áttört virágmotívumok indiai, perzsa, mór és magyar népi hatásokról tanúskodnak. Az épület egésze eltér a hagyományos formavilágtól, ami vegyes fogadtatásra talált. Azonban Lechner – immár Pártos Gyula közreműködése nélkül – továbbhaladt az általa kijelölt úton, és 1897-ben megbízást kapott a Magyar Állami Földtani Intézet Stefánia úti épületére.

Letisztult formavilága a Postatakarékpénztár (ma: Magyar Államkincstár) Hold utcai épületénél érvényesül a legtökéletesebben. 1900-ban az épületért a Képzőművészek egyesülete „Nagy Aranyéremmel” tüntette ki, és 1900. július 1-jén I. Ferenc József magyar királytól megkapta a „királyi tanácsos” címet is.

Egyházi megbízásai közül kiemelkedik a kőbányai Szent László-plébániatemplom, amely azonban Barcza Elek korábbi terveinek felhasználása miatt nem tekinthető szuverén alkotásnak. Élete utolsó évtizedének legjelentősebb megbízása a pozsonyi katolikus Szent Erzsébet-templom és plébánia volt (1907–13).

Az idős mestert 1911-ben a római nemzetközi építészeti kiállításon bemutatott életművéért (Otto Wagner mellett) nagy aranyéremmel tüntették ki. Haláláig még kapott néhány kisebb megbízást (Domonkos-ház átépítése, Szeged; az Ernst Múzeum bejárata, Budapest; Sipeki Balázs-villa; Vajda Péter utcai iskola), de a nagyobb pályázatokon már nem járt sikerrel.

Az önálló magyar építészeti stílus megteremtőjeként számos követője akadt „A fiatal építésznemzedék seregestől vette körül és követte építészeti elveit, így Lajta Béla, Maróti Géza, Jakab Dezső, Komor Marcell, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Sebestyén Artúr, Györgyi Dénes, Jánszky Béla, Zrumetzky Dezső, Medgyaszay István, Árkay Aladár, Kőrössy Albert Kálmán.”

„A magyar nemzeti formanyelv kialakítására tett kísérlete a korszak legjelentősebb műveit hozta létre, melyek iskolát teremtettek még ha a személyes irányítása alatt álló és műveinek nem formáit, hanem szellemét tovább vinni hivatott mesteriskola létrehozására való törekvés kudarcot vallott is. Építészetének tudatos, elméleti (tanulmányokban is kifejezett) kialakítása a korszakban egyedülálló, úttörő jelentőségű.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Lechner_%C3%96d%C3%B6n

Emberi és polgári jogok

Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata a francia forradalom egyik alapvető dokumentuma, mely az emberek egyéni és közösségi jogait határozza meg. Az alkotmány elkészítése felé tett első lépésként 1789. augusztus 26-án fogadta el az Alkotmányozó Nemzetgyűlés. A természetes jogok doktrínájának hatására született nyilatkozatban lefektetett alapvető jogokat már leírásuk pillanatában a francia polgárokon túl, kivétel nélkül mindenkire érvényesnek tekintették és tekintik máig:

I. „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

A nyilatkozat alapelvei a francia jog jelenleg is érvényben lévő alkotmányos elvei közé tartoznak, és olykor felhasználják őket a törvényhozás, vagy más kormányzati tevékenység elleni tiltakozásnál is.

Amikor La Fayette márki elkészítette a nyilatkozat első változatát és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta azt, az ország jelentős lépést tett az abszolutizmusból az alkotmányos monarchia irányába, miután több, a nyilatkozatban lefektetett irányelv nyíltan szemben állt a forradalom előtti ancien régime intézményeivel és gyakorlatával. Az eseményt követően nem sokkal Franciaország államformája köztársaság lett.

A nyilatkozat alapelvei a felvilágosodás filozófiai és politikai alapelveiből származtak, szerepeltek benne többek között a Jean-Jacques Rousseau által megfogalmazott egyén és társadalmi szerződés fogalmai, valamint a Montesquieu által kidolgozott hatalmi ágak megosztásának elmélete. Ugyancsak előzménye volt a Thomas Jefferson által készített függetlenségi nyilatkozat (1776), a George Mason által készített virginiai jogok nyilatkozata (1776), valamint az angol Bill of Rights (1689).

1. Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.
   1. Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság s az elnyomással szemben való ellenállás.
   1. Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik; sem testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, ha (az) nem határozottan tőle ered.
   1. A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyanezen jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.
   1. A törvénynek csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására van joga. Amit a törvény nem tilt, azt senki nem akadályozhatja meg, s amit a törvény el nem rendel, arra senkit kényszeríteni nem lehet.
   1. A törvény a közakarat kifejezése; alkotásában minden polgárnak joga van személyesen vagy képviselői révén közreműködnie. A törvény egyformán törvény mindenki számára, akár védelmez, akár büntet; s mivelhogy a törvény előtt minden polgár egyenlő, tehát minden polgár egyformán alkalmazható minden közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén kívül egyéb különbséget nem ismerve.
   1. Vád alá helyezni, letartóztatni s fogva tartani bárkit is csak a törvény által meghatározott esetekben s a törvény által előírt formák között lehet. Mindenki büntetendő, aki önkényes rendelkezéseket szorgalmaz, kiad, végrehajt vagy végrehajtat; viszont minden polgárnak, akit a törvény értelmében megidéznek vagy őrizetbe vesznek, haladéktalanul engedelmeskednie kell – s ha ellenállást tanúsít, bűnösnek vallja magát vele.
   1. A törvény csak szigorúan és nyilvánvalóan szükséges büntetési tételeket állapít meg, s büntetéssel sújtani senkit másként nem lehet, mint a bűncselekmény elkövetése előtt meghozott és kihirdetett, valamint szabályszerűen alkalmazott törvény értelmében.
   1. Mindaddig, amíg bűnössé nem nyilvánítják, minden ember ártatlannak vélelmezendő. Ha tehát letartóztatása mégis elkerülhetetlenné válik, a törvénynek szigorúan meg kell torolnia minden olyan keményebb rendszabályt, amelyet a szökés megakadályozásának szükségessége nem indokol.
   1. Senkit meggyőződése, vallási s egyéb nézetei miatt háborgatni nem szabad, feltéve, hogy e meggyőződés s e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem sérti.
   1. A gondolatok és vélemények szabad közlése az embernek egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden polgár szabadon szólhat, írhat s nyomtathat ki bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabadsággal való visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.
   1. Az ember és a polgár jogainak biztosítása karhatalom fenntartását teszi szükségessé; e karhatalomnak tehát az összesség hasznára kell szolgálnia, nem pedig azoknak külön céljaira, akiknek személyére e karhatalom rábízatik.
   1. A karhatalom és a közigazgatás költségeinek fedezésére nélkülözhetetlenül szükséges mindenkinek közös hozzájárulása; s e hozzájárulást, kinek-kinek képessége szerint, a polgárok összessége közt egyenlően kell elosztani.
   1. A polgároknak saját személyükben vagy képviselők útján joguk van e közös hozzájárulás szükségszerűségét megállapítani s azt szabadon megszavazni, valamint felhasználását nyomon követni, s meghatározni mennyiségét, alapját, elosztását, behajtását és időtartamát.
   1. A társadalomnak joga van a közigazgatás minden tisztviselőjét számadásra vonni.
   1. Az olyan társadalomnak, amelyből e jogok biztosítékai hiányoznak, s ahol a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincs.
   1. Tulajdonától – lévén a tulajdonjog szent és sérthetetlen – senki meg nem fosztható, legfeljebb csakis oly esetekben, amikor ezt a közösség érdekéből fakadó nyilvánvaló és törvényes úton megállapított szükségesség követeli meg – ám ekkor is csak igazságos és előzetes kártalanítás fejében.

A nyilatkozat lényege

A nyilatkozat alapelvei a társadalom sokkal radikálisabb átszervezésének gyökereit tartalmazták annál, mint ami addig történt. Csupán hat héttel a Bastille ostromát követően és három héttel a feudalizmus eltörlése után, a nyilatkozat népszuverenitást és esélyegyenlőséget hirdetett:

III. „Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik; sem testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, ha (az) nem határozottan tőle ered.”

Ez eltér a forradalom előtti helyzettől, ahol a királyság politikai forrásjoga a királyok isten adta jogának elvéből származott.

VI. „… A törvény egyformán törvény mindenki számára, akár védelmez, akár büntet; és mivelhogy a törvény előtt minden polgár egyenlő, tehát minden polgár egyformán alkalmazható minden közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén kívül egyéb különbséget nem ismerve.”

Ez szintén eltér a forradalom előtti helyzettől, ahol a francia társadalom rendekre volt felosztva: papságra, nemességre valamint a népesség többi részét kitevő harmadik rendre, és ahol az első két rendnek külön jogai voltak. Különösen szembenáll a született nemesség elvével és más születési alapú osztályba tagozódással, illetve az így járó jogokkal. E pont megfogalmazója érdekes módon Talleyrand, az arisztokrata származású püspök volt.

Minden polgár természetes és elévülhetetlen joga „a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szemben való ellenállás”. A nyilatkozat megállapítja, hogy a jogokra való igény abból a tényből származik, hogy „Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyanezen jogok élvezetét biztosítják”. Ennélfogva a jogokat a nyilatkozat az „közakarat kifejezéseként” kezeli, így hirdet jogegyenlőséget és „csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedeteket” tiltja.

A nyilatkozat szólásszabadságot és a sajtószabadságot biztosít és némileg csekélyebb biztosítékot ad a vallásszabadságra: „feltéve, hogy … e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem sérti”.

A nyilatkozat Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányához (United States Constitution, 1787) és az Amerikai Jogok Törvényéhez (United States Bill of Rights, 1789) hasonlóan több különböző intézkedést helyez kilátásba. Az amerikai alkotmányhoz hasonlóan megemlíti a karhatalom szükségességét és a közigazgatás fenntartásához szükséges adózás alapelveit, amiben az egyenlőség elve kitüntetett szerepet kap (lényeges különbség a forradalom előtti időkhöz képest, amikor az egyház és a nemesség mentes volt a legtöbb adónem alól). Szintén meghatározza a nyilvánosság előtti felelősség fogalmát.

A nyilatkozat tiltja az ex post facto büntetőjog alkalmazását és a gyanúsítottal szembeni indokolatlan durvaságot, ugyanakkor az ártatlanság vélelmét hirdeti. A forradalom előtti Franciaországban, miután az illetékes hatóságok vád alá helyezték, technikailag azonnal bűnösként kezelték az embert, a parlament névre hallgató királyi törvényszékek pedig kínzásnak vethették alá, hogy vallomást csikarjanak ki belőle, és a védelemnek nagyon kevés joga volt, tehát az ítéletig az emberek nagyon komoly kockázatnak voltak kitéve, ha meggyanúsították őket.

A nyilatkozat a tulajdonhoz fűződő jogot hirdeti, egyúttal fenntartja a köztulajdon jogát is:

XVII. „Tulajdonától – lévén a tulajdonjog szent és sérthetetlen – senki meg nem fosztható, legfeljebb csakis oly esetekben, amikor ezt a közösség érdekéből fakadó nyilvánvaló és törvényes úton megállapított szükségesség követeli meg – ám ekkor is csak igazságos és előzetes kártalanítás fejében.”

Megállapítható, hogy a nyilatkozatot meglehetősen széles individualizmus inspirálta. Következésképpen sem a gyülekezés szabadsága, sem az egyesülés szabadsága, sem pedig a sztrájkhoz való jog nem szerepel a szövegben. Ugyanakkor Franciaország Negyedik Köztársaságának köszönhetően ezek az elvek alkotmányos erővel bírnak.

Mai hatásai

Franciaország Ötödik Köztársaságának 1958. október 4-én elfogadott alkotmánya, egészen pontosan annak bevezetője és a jelenlegi alkotmány szerint a nyilatkozat alapelvei alkotmányos erővel bírnak. Számos törvényt és rendelkezést megsemmisítettek, mert a Francia Alkotmánybíróság vagy a Conseil d’État (Államtanács) szerint nem egyezett ezekkel az elvekkel.

Az 1789-es nyilatkozat több elve is a nyilatkozaton túlmutató jelentőséggel bír:

Az adótörvények alkotása és alkalmazása során, ha a polgárok között jogtalan különbségek állnak elő, azokat újra kell alkotni.

Egyes népcsoportok pozitív diszkriminációjára vonatkozó törekvéseket arra hivatkozással utasítottak el, hogy sértik az egyenlőség elvét, mert az embereknek egy csoportja számára születési alapon nagyobb jogokat biztosítottak volna.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Emberi_%C3%A9s_polg%C3%A1ri_jogok_nyilatkozata