Vass Judit oldala Posts

„Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”.

ÍRÓI PÁLYÁJA

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója volt. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, azonban ez nem az eredeti teljes szöveg volt, hanem cenzúrázott változat, amely több mint 200 változtatást – természetesen nem az író szándékai szerinti változtatást – tartalmazott. 1956-ban Hannibál tanár úr címmel filmre vitték, szintén az akkori hivatalos kultúrpolitikai „irányelveknek” megfelelően.

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több, mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Mély barátság fűzte Juhász Gyulához.

Művei több idegen nyelven is olvashatók.

Az ARANYKOPORSÓ Móra Ferenc egyik legnépszerűbb regénye. Az ókori Rómában, Diocletianus uralkodása alatt játszódik. Az ókori kultúrában rendkívül jártas író legnagyobb történelmi regénye 1932. november végére készült el. Az első nyomtatott példányt díszdoktori disszertációként a Szegedi Egyetemnek ajánlotta 1932. december 3-án. Eredetileg levélformában akarta megírni, Római levelek Diocletianus császár korából címmel. A regény népszerűségének talán egyik legfőbb oka, hogy a plasztikus korrajznak köszönhetően teljesen magunkénak érezhetjük a történetet, azonban a rengeteg történelmi utalás, vonatkozás mégsem nyomja rá bélyegét a költőien megrajzolt szerelmi történetre.

Régészeti tevékenysége

1904-ben került az intézményhez Móra Ferenc, a természetrajzi tár rendezésére. E tevékenységen túl részt vett a néprajzi gyűjtésben is, de – mint múzeumi szakember – közismertté ásatásai révén vált. Az akkori igazgató, Tömörkény István volt. A munkáért a város, fizetést nem tudott biztosítani, de Tömörkény Mórát, mint szakdíjnokot maga mellé vette.

Első ásatására Tömörkény küldte ki. …. 1924-től a korábbiakhoz képest nagyobb felületű és több ásatást folytatott a Dél-Alföld teljes területén, illetve még szabadsága alatt is foglalkozott régészettel, például amikor 1932-ben a Balatonnál egy bronzkori urnát bontott ki.

Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg. …

MŰVEI

• Rab ember fiai (Budapest, 1909)

• Mindenki Jánoskája (Budapest, 1911)

• Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)

• Kincskereső kisködmön (regény, Budapest, 1918)

• Dióbél királyfi (Budapest, 1922)

• Nádihegedű (Budapest, 1927)

• Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)

• Beszélgetés a ferde toronnyal (Budapest, 1927)

• Aranykoporsó (történelmi regény, Budapest, 1932)

• Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)

• Utazás a föld alatti Magyarországon (Budapest, 1935)

• Parasztjaim (Budapest, 1935)

• Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)

• Napok, holdak elmúlt csillagok (Budapest, 1935);

• Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)

• Az Aranyszőrű bárány

• A cinege cipője

• Az égbelátó

• Hannibál föltámasztása

• A hatrongyosi kakasok

• Hol volt, hol nem volt

• Zengő ABC

Élete

Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de segédtanárként csupán egy évig tanított a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amelyik nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója lett.

Móra Ferenc 1911 – 1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött, avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926).

Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa volt, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt. (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3ra_Ferenc

„Galántai Fodor József (Lakócsa, 1843. július 16. – Budapest, 1901. március 20.) magyar orvos, egyetemi tanár, nemzetközileg elismert higiénikus, „KÖZEGÉSZSÉGÜNK ELSŐ APOSTOLA”.

Pécsett a ciszterci gimnáziumban végzett 1860-ban, majd orvosi tanulmányokat folytatott Bécsben és a pesti Tudományegyetemen, ahol 1865-ben orvosdoktorrá avatták.1866-ban pályázat útján elnyerte az akkori államorvostani tanszék egyik tanársegédi állását Rupp János professzor mellett. 1868–69-ben kórboncnok főorvosi állást is vállalt a Rókus Kórházban. 1869-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki közegészségügyi témakörből, és hamarosan állami ösztöndíjat kapott, amellyel kétéves európai körútra indulhatott.

Hosszabb időt töltött Münchenben Max Pettenkoffernél, aki a közegészségtannak mint önálló tudománynak úttörője, és első egyetemi tanszékének megalapítója volt, majd átlátogatott Hollandiába, Franciaországba és Angliába. Angliai útján szerzett különösen értékes tapasztalatait – figyelembe véve az ottani fejlettebb társadalmi viszonyokat és előrehaladt iparosodást – 1873-ban 500 oldalas könyvben foglalta össze, mindenütt utalva a hazai, elmaradottabb viszonyokra, valamint ezek javítási lehetőségeire. 1872-ben kinevezték az új kolozsvári tudományegyetem államorvostani tanszékére, innen pedig két év múlva meghívták a pesti Orvoskaron külön az ő számára 1874-ben felállított közegészségtani tanszékre.

Megszervezte a fiatal tudományág oktatási programját, az intézet munkarendjét, amely később a kiépítendő országos higiéniai hálózat számára is mintát adott. Kezdeményezője volt az iskolaorvosi hálózat megteremtésének, az egészségügyi ismeretek széles körű terjesztésének.

Mint kutató, hazánkban elsőként kimutatta a vér bizonyos „baktériumölő” anyagait. A hazai közegészségtan megteremtésén túl alkotó módon járult hozzá a mikrobiológiai-immunológiai alapokra helyezett közegészségtan tudományának nemzetközi elismertetéséhez és fejlesztéséhez.

1885-ben Markusovszky Lajossal együtt alapítója volt az Országos Közegészségügyi Egyesületnek. Kutatásaival, előadásaival, bírálataival jelentős mértékben járult hozzá a főváros vízellátásának és csatornázásának akkor legkorszerűbb megoldásához. Javaslatai – mint Hőgyes Endre írta róla – átmentek a köztudatba: „a főváros egészségügyi kormányzata intézkedéseiben igyekezett a higiéne szellemében cselekedni, javította a vízvezetéket, megindította a nagy csatornázási építkezést, minden téren igyekezett emelni a főváros köztisztaságát.. s szép fővárosunk, mely a hetvenes évek végén még a legegészségtelenebb nagyvárosok sorozatában a második helyen állott, negyven, sőt több promille [ezrelék] halálozással, ma a legegészségesebbek közé tartozik tizenhét-tizenkilenc promille halálozással…”

Munkásságáért számos hazai és külföldi elismerésben részesült: 1883-ban levelező, 1885-ben rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, díszdoktorává avatta a cambridge-i tudományegyetem, és dísztagja lett számos európai közegészségtani társaságnak.

1901-ben a budapesti egyetem Nobel-díjra jelölte.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Fodor_J%C3%B3zsef_(orvos)

„Ha az emberek is egy kicsit olyanok lennének, mint a könyvek: esztendők után, tetszés szerint, ki lehetne venni őket a könyvtár magas, hűvös soraiból, megkeresni egy passzust bennük, egy fejezetet, átolvasni…megkeresni az emléket, az ízt, az egykori élményt, s utána visszatenni, mint a Háború és béke felejthetetlen kötetét…”

– (Felhő és oázis)

„Passuth László (Budapest, 1900. július 15. – Balatonfüred, 1979. június 19.) magyar író, műfordító.

Passuth Ferenc József, Sáros vármegye főszolgabírája és Éber (Ellenberger) Emánuella Eugénia gyermekeként született. Nagybátyja Éber Antal közgazdasági író, politikus volt. 1901-ben családja Kolozsvárra költözött, középiskoláit is itt végezte. „Kincses Kolozsvár” inspiráló szellemisége, gazdag kulturális és történelmi öröksége meghatározták mind emberi, mind írói pályája alakulását – több történelmi regénye helyszínéül is Erdélyt választotta.

Az impériumváltás után, 1920-ban került Budapestre. Édesanyja a rákospalotai Villasoron vásárolt házat, Passuth életének több szakaszában élt Rákospalotán, illetve Újpesten.

Jogi diplomát szerzett a szegedi egyetem jogtudományi karán. 1919 és 1950 között banktisztviselőként dolgozott, majd 1950-től 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Kisebb írásai, tanulmányai és kritikái az 1920-as évek közepétől több mértékadó folyóirat: a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és Válasz hasábjain jelentek meg. Regényeinek sorát a két világháború közötti átláthatatlan, zűrzavaros időket megidéző Eurázia nyitotta meg 1937-ben. Ebben a korai művében még avantgárd stílusjegyek ismerhetők fel.

Ezután egyre inkább rátalált saját írói hangjára és arra a műfajra, amelyben írásművészete a legjobban ki tudott teljesedni. Alapos filológiai felkészültséggel, kivételesen kifinomult stílusban történelmi regényeket kezdett írni.

Első nagy sikere az Esőisten siratja Mexikót című regénye volt 1939-ben. Ez a Móricz Zsigmond biztatására papírra vetett^[5], monumentális, egyszersmind fordulatos, izgalmas mű nemcsak a hazai olvasókat hódította meg, hanem a világ legkülönbözőbb nyelvterületein közkedvelt olvasmány mind a mai napig. Mikor évtizedekkel később Passuth személyesen is eljutott Mexikóba, nagy ünneplésben volt része: úgy fogadták, mint a konkvisztádorok-elpusztította ősi azték civilizáció legjobb európai ismerőjét.

1945-ben a Magyar PEN Club főtitkárává választották. Ezt a tisztségét egészen 1960-ig töltötte be, ám 1948 és 1957 között csak formálisan, háttérbe szorítva, mivel 1948-ban kizárták a Magyar Írók Szövetségéből.

Kitűnő idegennyelv-tudásának hála számos nyelvből fordított (gyakorló tolmácsi szinten volt otthonos a gimnáziumban elsajátított latin mellett az angol, a francia, a német, az olasz, a görög, a spanyol és a portugál nyelvekben) – minthogy 1949-től 1956-ig a kedvezőtlen politikai klímában szilencium alatt állt, csakis fordításai jelenthettek meg. A mellőzés évei után 1956-tól visszatért a magyar irodalmi életbe, de csak a „tűrt” kategóriában; viszont a hatalom az elé nem gördített akadályokat, hogy művei külföldön megjelenhessenek.

Hiába nem pártolták az irodalom korifeusai, a szocializmus évtizedeiben történelmi és életrajzi regényei a legolvasottabb művek közé tartoztak, szinte minden család könyvtárában fellelhetők voltak. Társadalmi regényeket is írt (Forgóajtó, Felhő és oázis), ám ezek nem találták meg az utat az olvasók szívéhez.

Házastársa Békésy Lola Alojzia volt, akit 1936. június 25-én Budapesten vett feleségül. A házassággal Békésy György Nobel-díjas biofizikus sógora lett.

Óriási életművet hátrahagyva 1979. június 19-én hunyt el Balatonfüreden, 78 éves korában. Sírja a róla elnevezett balatonarácsi temetőben található.

Munkássága, értékelése

Passuth László elsősorban történelmi regényíróként vált ismertté. Elődei között Jósika Miklós, Jókai Mór és Gárdonyi Géza nevét szokás megemlíteni.

Rendkívül széles érdeklődési körébe beletartozott a középkori magyar történelem. Ennek köszönhetően született meg a II. Endréről szóló Hétszer vágott mező, a Luxemburgi Zsigmondról szóló Tört királytükör, valamint a Nápolyi Johanna, továbbá a Báthoryak-korabeli Erdély nagy sorskérdéseit témául választó Négy szél Erdélyben, illetőleg Sárkányfog, s a Wesselényi-összeesküvésről és Zrínyi Ilonáról szóló a Sasnak körmei között.

A Nyugatrómai Birodalom bukásának zaklatott időszaka (Ravennában temették Rómát), és a bizánci udvar intrikái is megragadták írói képzeletét. (A Bíborbanszületett című regényének főhőse Szent László királyunk unokája, Komnénosz Mánuel. Az ennek, a Nyugat és a Kelet hatalmi ellentéteit a maga javára fordítani kívánó bizánci császárnak az életét feldolgozó grandiózus történelmi tabló sokak szerint a Passuth-életműben az opus magnum.) Passuth László regényes korrajzai közül talán a legismertebb, s a mai napig is a legkedveltebb az ún. „spanyol trilógia”, melyben a spanyol Habsburgok világuralmának, majd hanyatlásának koráról mesél. (Esőisten siratja Mexikót, Fekete bársonyban, A harmadik udvarmester)

Művészéletrajzai is jelentősek. Megihlette a késő-reneszánsz olasz zeneszerzőinek: Gesualdónak és Monteverdinek az élete (Madrigál, A mantuai herceg muzsikusa), Raffaello vatikáni korszaka (Aranyködben fáznak az istenek), akárcsak a másik festőóriás: Caravaggio kalandos élete. (Medúzafej) Lagúnák címmel Giorgione szerelmi életébe is elkalauzol.

Művei sorából feltétlenül említést érdemel még A lombard kastély (1941), amelynek főhőse egy ragyogó tehetségű fiatal művészettörténész, aki itáliai tanulmányútján képhamisítási ügybe keveredik, ugyanis arra akarják felhasználni, hogy szakvéleményével bizonyos festményeket neves festők alkotásaként hitelesítsen. A művészettörténeti rejtvényfejtés krimiszerű izgalmát felkínáló regényt napjainkban „a magyar Da Vinci-kódként” tartják számon, hozzátéve azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy a Passuth-mű több, mint 60 évvel Dan Brown bestsellere előtt keletkezett.

Nagyívű, szélesen hömpölygő regényeinek becsülésreméltó erénye a gondos forrásfeldolgozói munkából adódó hitelesség, valamint az a törekvés, hogy a tárgyul választott eseményeket minél átfogóbb, európai perspektívából tárja a nagyközönség elé.

A Passuth-próza jellemzően hosszú mondatokból építkezik, amelyek többszörösen összetettek vagy mellérendelők. Nyelvi világára jellemző még az is, hogy képszerű, költői. A Nyugat folyóiratban a neves irodalomtörténész, Kardos László az Esőisten siratja Mexikót című regény kapcsán annak a véleményének ad hangot, hogy a regény nyelve egyszerre keresett és gazdag. „A mondatok hasonlóak azokhoz a titokzatos homályba hulló indián tájakhoz, amelyeknek iszalagos, fülledt és buja vegetációját oly nagy kedvvel festegeti az író.”

A történelmi regények mellett Passuth László írói működésének másik nagy területe az emlékiratírás volt. Kamaszkori élményeitől az 1960-as évekig terjedően vetette papírra emlékeit, elmélkedéseit öt kötetben. (Kutatóárok, Rézkor, Gyilokjáró, Barlangképek, Tíz esztendő tető alatt)

A milliós példányszámot elérő Passuth Lászlót a korabeli kritika lektűríróként kezelte. Hegedüs Géza a Magyar Irodalmi Arcképcsarnok Passuth Lászlóról szóló részében ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy miközben az irodalom művelői Homérosz óta az olvasóközönség tetszésére vágynak, minek folytán rá vannak szorítva arra, hogy érdekesen írjanak, a szakmában gyanakodva nézik azokat, akik birtokában vannak a siker receptjének.

Hegedüs Géza ezzel zárja Passuth ellentmondásos fogadtatására adott magyarázatát:

„Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Ezt tulajdonképpen életében sem, halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei.”

Passuthnak a szocializmus időszakában nemcsak az olvasmányosságát vetették a szemére, de az állítólagos »kultúrpesszimisztikus« múltnosztalgiáját is.

A kritikusok Passuth-tal szembeni tartózkodásába alighanem az is belejátszott, hogy Passuth keresztény szellemiségű, azaz – ha nem is harcosan, de – rendszerellenes volt. Mindebből logikusan következett, hogy Passuth László az aczéli kultúrpolitika hármas fölosztásában (támogatott, tűrt, tiltott) a „tűrt” kategóriába tartozott. Kitüntetést, hivatalos elismerést soha nem kapott.

Érdekes jelenség, hogy míg életében azzal vádolták Passuthot, hogy túl könnyű kézzel ír, napjainkban egy ellentétes probléma merül fel. A ma olvasói, úgy tűnik, nehezebben birkóznak meg a Passuth-művekben lépten-nyomon felbukkanó veretes körmondatokkal, archaikus kifejezésekkel, hosszúra nyúló művelődéstörténeti kitérőkkel. Mivel Passuth írói módszere az volt, hogy hatalmas történelmi tablókat festett, a cselekménybonyolítása sem feltétlenül olyan „pörgős”, mint amit napjaink olvasója elvárna.

Bár Passuth Lászlóról mind a mai napig nem született átfogó monográfia, azt senki se vonja kétségbe, hogy európai műveltségű és kitekintésű író volt, aki missziójának tekintette, hogy olvasói látókörét szélesítse.

Passuth László érdemei a történelmi ismeretterjesztésben és az egymást követő generációk magyarságtudatának megőrzésében vitán felül állnak. A bámulatos termékenységet a kérlelhetetlen minőségérzékkel ötvöző íróban a 20. század klasszikus rangra emelkedett nagy alkotóművészét tisztelhetjük.^”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Passuth_L%C3%A1szl%C3%B3

El Kazovszkij, eredeti nevén Jelena Kazovszkaja (Leningrád, 1948. július 13. – Budapest, 2008. július 21.) orosz származású Kossuth-díjas magyar festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező.

1948. július 13-án született Leningrádban, édesanyja Putolova Irina művészettörténész, édesapja Jefim Kazovszkij fizikus volt. Szülei válását követően 1951 és 1964 között nagyszüleinél élt az Urálban, Nyizsnyij Tagilban. Édesanyja 1955-ben férjhez ment Skoda Lajos magyar építészmérnökhöz, ezután 1964 nyarán Magyarországra költözött.

Középiskolai tanulmányait a Radnóti Miklós Gimnáziumban végezte 1964 és 1968 között. 1968-ban már kapcsolatba került a No.1 csoporttal és többször ki is állított velük. 1970 és 1977 között végezte el a Képzőművészeti Főiskola festő szakát. Mesterei Kádár György és Kokas Ignác voltak. 1976-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és a Művészeti Alapnak, 1978-ban a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja lett.

Festészettel, installációval, performance-szal, díszlettervezéssel foglalkozott, könyvekben, szaklapokban jelentek meg grafikái. Képein titokzatos, jellegzetesen önálló mitológiát teremtett. Állandó jelentéssel bíró motívumokkal dolgozott, motívumait a görög mitológiából, a Távol-Kelet világából és magából az emberi létből merítette.

Transzneműségét (születésekor nőként bejegyzett, a nemi identitása azonban férfi) a nyilvánosság előtt is vállalta.

Számos egyéni és csoportos kiállítása volt Magyarországon és külföldön is (a legfontosabbak: Amszterdamban, New Yorkban, Párizsban, Berlinben, Rómában és Szentpéterváron). 2008. július 21-én hunyt el Budapesten, 2008. augusztus 6-án helyezték örök nyugalomra a budapesti Farkasréti temetőben.

Ars poeticája

Azt vallotta, hogy a művészeti alkotásoknak semmi köze a művész életéhez a közönség olvasatában. A szerző életének ismerete nélkül is meg kell, hogy állja helyét bármely képzőművészeti alkotás. Rendkívüli módon emberközpontú volt az ő művészete, a Dzsan Panoptikum című performansz-sorozatában mintegy tértől és időtől függetlenítve mutatja be az embert. Minden ember önmaga és más(ok) műemléke, tehát minden emberre vonatkozik a műemlékvédelem. A filozófia, az irodalom, a zene, a tánc, a film, az építészet, a szobrászat, a festészet valamennyi eszközét igénybe veszi Dzsan Panoptikumának megteremtésében, egy erősen színes, dekoratív és stilizált világban találjuk magunkat első pillantásra, de ha elgondoljuk, hogy valamennyien egy stilizált világban élünk, szokásokat, hagyományokat követünk, sőt hagyományokat teremtünk magunk is, akkor már közelebb is kerültünk a Dzsan Panoptikum és El Kazovszkij üzenetéhez.

Művészete

El Kazovszkij Kazimir Szeverinovics Malevics Fehér alapon fekete négyzet c. alkotásából a fekete négyzetet saját terepasztalának tekintette, amelyen festészeti és szobrászati hatású alkotásokat egyaránt megjelenített, amelyekkel sohasem a pillanatot, hanem létünk örökkévalóságát hangsúlyozta.^[6] „Formáinak expresszivitását a merész vertikális tértagolás, a kompozíció erőteljes szerkezete, a határozott kontúrok, az egyértelmű és felfokozott színek intenzív kontrasztjai adják. Kazovszkij kevésbé él a drámai tömörítés eszközével az installációk kötetlenebb szerkesztésében, ezáltal a megjelenítés módja is közvetlenebbé válik.”

Tizenkét képét a székesfehérvári Deák Gyűjteményben őrzik, képeit a kortárs műgyűjtő, Nagy Miklós is gyűjtötte. Jeles közgyűjteményekben őrzik műveit, a budapesti Magyar Nemzeti Galériában, a Kiscelli Múzeumban, képtárakban Szombathelyen, Kecskeméten, Pakson, továbbá a Damjanich János Múzeumban Szolnokon, a Hatvani Galériában, a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott, a győri Xántus János Múzeumban, a Gelerie Gadens Depeditben Ausztriában, a Muzeum Sztukiban Lengyelországban.

https://hu.wikipedia.org/wiki/El_Kazovszkij