PÉ

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÉ

Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan. Másodszor rájövök, hogy felsőfokon beszél angolul, pedig nem volt anyanyelvű tanára. Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja PÉ díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla. Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire.

Lesz is irigye, gondoltam, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-jelenet kartonból azonnal lefegyverzett mindenkit.

A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 38 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott, márpedig azt nagyon tudott─ egyik osztálytársa szerint tíz-alkalmas bérlete volt az iskolára. Körülbelül. Ő volt az, akinek szinte fölösleges volt iskolába járni. Abból lett volna ötös, amiből akar. De nem akart.  

Nem volt rá ideje. Nappal nyitott szemmel aludt, éjszaka alkotott. Rajzolt, tervezett, tudatosan készült a pályára. Közben apjának segített kiállítás szervezésben-építésben, anyjának öccse nevelésében – egyszóval volt dolga elég.

Az órán türelmesen kivárta, míg a többi kapcsol. Saját bevallása szerint egyetlen kötelezőt olvasott el – azt is csak félig. Ez azonban elég volt neki ahhoz, hogy az érettségin a választott témát ügyesen arra hajlítva, kiemelkedő érvelést írjon. Amikor kíváncsiságból elolvastam, azt mondtam neki ─ ezt a pofátlanságot! A magyartanára vihogva írta rá a maximális pontszámot. Mindenből jelesre érettségizett. Tanár-diák úgy röhögött, mintha maga követte volna el ezt a csínyt.

Még hogy az iskola kiöli a kreativitást! Ugyan kérem, kevesek vagyunk mi ahhoz!