VIGYOR

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VIGYOR

Göcögve-szabadon kacag, napi vigyor az életemben, néha csak azért piszkálom, hogy kicsit nevessen. Szabad és nagyvonalú, még nem bántják elveszett évek. Add meg, Uram neki. Soha-nem-tudását a visszafelének.

Állok a kapuban, ügyelem a porladozó épület sarokpontját, itt és most, egy szoknyás atlasz ─ micsoda tévedése a létnek! Vigyor közeleg kellemes meglepetésnek.

„Tanárnő mért szomorú?” − és nem mondhatom: kettőt és jobbat, míg rímben hallgatok, de prózában beszélek. „Látom, hogy ideges, ne tessék. Nevetni tessék az egészet.” A számítógépre mondja, neki csak ürügy egy jó röhögésre, nekem veszett percek, digicsend reccsen A külvárosi éjbe ─ harmincöt vigyor a lét hatásszünetére.

És a recsegésbe némán gondolom: Mi lehetne belőlük egy korszerűbb, oktatási környezetben ─ hja, az örök panasz ─ tanár-és gyereksorvasztó igavonás…

Milyen szánalmas ez, s milyen igaza van. Adjon magának nemtudást, fiam. De ezt se mondhatom. Gyanítom, itt és most, neki már örökre igaza van: a lét legerősebb érve.

„Nevetni tessék.” Romlott fényt hány közénk az üveg száz éves repedése.