Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PAPUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól!

Papuka, pontosabban P apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babitsot, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk Papukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, Papuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros „kollégát”, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! Papuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van ─ elvégre ő a szakma tudója.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÁLSÁG

Az ujját felemeli a sorról, és a felelőre irányítja: „Nem v-á-l-s-á-g, fiam, hanem v-á-l-T-s-ág! Ismételd el!” Felelő porig alázva nyomja meg a „T”-t, mi, többiek reszketünk, hogy ma ne feleltessen, csak egyet. Így sem lesz könnyű. Már előre lapoznánk a könyvben, hogy átfussuk a mai penzumot, de nem merjük: figyelni kell, már tudjuk: okulni. Soha nem tudni, kinek kell a következő mondatot felolvasni ar-ti-ku-lál-tan, fiam! Már magunktól nyomjuk meg a „mer”-ben a „T”-t, a „miért”-ben az „I”-t, és nem, nem értjük, az istennek seM, mIért mondják a felsősök, hogy „Járai tanár úr hatalmas”. Ó, hogyne, hatalmaskodó, szadista dög – gondoljuk két hónapig, aztán L megérteti velünk, hogy nemcsak hatalmas, de valami még. (L szipuzott és ivott.)

Egy töriórán (elsőben!) a részegségtől dülöngélt a padban, mindannyian remegve vártunk valami kollektív és apokaliptikus büntetést. Az öreg leállította a felelőt, s oda szólt L-nek: „Fiam, rosszul vagy?” „Kicsit” – nyögte L, s próbált rezzenéstelen maradni. „Menj haza, aludd ki magad!”

Na, ennek annyi – gondoltuk, csak a hülye nem érezte a másnapos bor bűzét. De nem volt annyi. L másnap is bejött, Járai igazgatóhelyettes úr tovább szadizott minket a törikönyv ókor-fejezetéből, ujját a sorokon tartva, hogy nem hagyunk-e ki szótagot. És L megúszta ennyivel, de lehet, hogy volt egy titkos fejmosás. Meg emberség. De még nem értettük.

De elég régóta értem, a magolás nem butaság. Hány diákot láttam felnőni a „csacsiból” „bölccsé”, pusztán azért, mert egy idő múlva érteni is kezdte, amit magol. Hány ilyet láttam, aki érettségin lekörözte a von Haus aus „jó dumást”, és nemcsak dumában, de kidolgozott agysejtben is.

Gondolkodni persze, nem Járai tanár úr tanított meg, legalább is nem az ókori történelemről. Azt utólag pótoltam, más tanártól. Ő valami másról tanított elgondolkodni. Később tudtam meg, hogy mindig az elsős évfolyamot kapta A-tól E-ig, hogy „embert faragjon belőlünk”. Tőle megkaptuk az „alaki kiképzést”,  a többieknek már könnyebb volt. Talán. Mert szerencsénkre voltak, akik korszerűbb módszerekkel tudták ugyanazt. Róluk talán majd máskor. A matektanárról, a magyartanárról, a föcitanárról – nem poroszosak voltak, mint „a jó öreg”, nekik tankönyv seM kellett.

Mert az anyanyelvet megállás nélkül tanuljuk minden órán. Rég megette a fene, ha az csak a magyartanár dolga. (Meg is ette.) Agyilag mindig előbbre vagyunk, mint a szókincsünk, a mondatfűzésünk. Na, valami ilyesmiről kezdtem el a múltkor gagyogni, de valahogy az órán ez könnyebb. Talán akkor kezdődtek a bajok, amikor a módszertant legyőzte a tananyag. Mikor kezdtünk gimnáziumi és általános iskolai tanárok egyre „okosabbak” lenni… és strukturalista módszerrel elemezni a Rákóczi-nótát. Én ugyan nem, de azért mea culpa.

Kristóf, informatika zseni, ujjával mutatja, hogy mire klikkeljek. Épp tanítja nekem, vénnek, a digitális osztály titkait, de nem tudja szavakba önteni. Neki-nekilendül, de nem találja a megfelelő mondatot, megpróbálja testbeszéddel, mint amikor egy idegennek próbálunk tört nyelvtudással magyarázni −  már igazi, lelkes tanár, rám ír, ha butaságot csinálok, elküldi képben az instrukciót, de nekem nincs az ujjamban, ami neki már ösztönös, motorikus. Nekem még szükségem van a szóra, sőt, a miért-re. Szóval: nem tudom. Merengek. „Nikkel szamovár.” Ő nem érti ezt, én meg a mozdulatot.

VÁLSÁG? De azért elég türelmesek vagyunk mindketten. Még értjük egymást. Járai-örökség. Azt hiszem.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TERMINUS

Nincs kedvem már belemenni a magyartanítás nyomorúságába, ezerszer elmondtuk, hogy a magyar közoktatás rákfenéje a magyar nyelv és irodalom tantárgy tanításának korszerűtlensége. Néhányan megpróbálják az elavult curriculumot diák közelibbé, populárisabbá tenni kínjukban, sokszor az oktatás és a mű infantilizálásával. Bocsánat. Talán egyszer majd ezt is kifejtem.

Nyelvtan óra, stílusrétegek. Tudományos stílus. Eljutunk a „szakszó” kifejezésig, megtanítom, hogy „terminus technicus”, hiszen egyetemre készülnek, ez bizony nemzetközi műveltségszó. Összegyűjtünk biológiából, történelemből, fizikából stb. terminus technicusokat. Irodalomból is. Sorjáznak: metafora, líra, allegória stb.

Balázs persze jelentkezik, tudom, hogy poénvadász, de szót kell neki adnom. Irodalmi terminus technicus – mondja−Az ember tragédiája. Na, de −mondanám−, az nem az, hanem…de már közbe is vág: De bizony az, tanárnő. Az osztály és én is nevetünk. Mi tudjuk, hogy igaza van.

Kristóf nem olvasta a 11. színt, de hozzá akar szólni. Elementáris felháborodással reagálok. Maga nem olvasta, és beszélni akar róla? Mi lesz, ha én olvasás nélkül értékelem a maga dolgozatát?

Kezdem a prédikációt a gondolkodó ember alázatáról. Először a mű, aztán amit róla írtak, utána jövök én. Kristóf mosolyogva végighallgat, és tovább jelentkezik. Csongor (gondolkodó, szorgalmas lény) megjegyzi, hogy ő Madách szövegét bizony nem érti. De akarja, és megfeszül, hogy értse.

Kristóf tovább jelentkezik. Megadom a szót, a színt nem olvasta, de tudja az előző óráról, hogy Madách ebben a színben a liberalizmust és a kapitalizmust vizsgálja. Na, ez izgatja. Véleménye is van. Belefojtom, mielőtt lelövi a poént. De miért fojtom bele?!

Terminust kérek. Ezek a gyerekek a nagy kérdésekkel kínlódnak. Nem mindegy, hogy mire jutnak.

Velünk vagy nélkülünk.

VAS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

NÖVENDÉK URAM

Növendék uramat nem tanítom, de annyire tele van vele az iskola, hogy akár mégis. Néha az az érzésem, hogy minden osztályomba jár, mert amikor belépek, ő nagy üdvözlések közepette kilép a szomszédolásból, szóval, mindig szembejön.

Növendék uramat kilencedikes Sarjadék korában ismertem meg, mikor a lebetegedett kollégám helyett kellett beugranom megíratni egy bejelentett dolgozatot. A csoport megadással nyugtázta a fejleményeket, de Sarjadék uram felpattant, s két öklét a mennyezet felé rázva, bömbölve hívta az égiek bosszúját a földi „igazságtalanság” és tanári önkény ellen – égtelen haragját visszhangozva verte vissza Zugló és Manhattan.  Az attak annyira váratlanul ért, hogy hosszú másodpercekre kővé meredtem, aztán csak annyit mondtam halkan: „Fiatalember, ezt most azonnal hagyja abba!” Kővé meredt ő is, aztán leült, még egy ideig szuszogva dohogott, de óra végéig csendben írta a tesztet.

Növendék uram már tizenegyedikes, továbbra is ő tölti ki és be a folyosókat, de múlt pénteken váratlan helyen, hajnalban, a tömött buszon bömbölte fülembe: „Á, jó reggelt tanárnő!”

Udvariasan kiemeli a táskáját a belső ülésről, és átadja nekem a külsőt. (Ugye, ez a kedvenc utastárs típusom, tömegben lazán két ülést foglal el.) Nem kezdem nevelni, nem is tudnám, mert folytatja a mobilozást, én meg nekiállok netezni, lássuk, mi van a világban. Nem hallgatózom, de nem lehet nem hallani, hogy valami üzletet bonyolít, zeng tőle az utastér. Aztán kinyomja, bocsánatot kér, és innentől övé a szó.

Mivel már megszoktam bömbölő hangját, időbe telik, amíg a metróban kapcsolok, hogy mindenki minket néz. Egyezményes jelekkel próbálom rávenni, hogy vegyen vissza a hangerőből, ezt bólintással viszonozza, majd ordít tovább: „Persze, nem vagyok egy könnyű eset, de az idén végre sikerült egy olyan tanári gárdát összehoznom (!), akik tudnak engem kezelni.” Sorolja a neveket, nem állítom le, dicsérni lehet kollégát, csak mószerolni nem. „És persze, K tanár úr! – ujjhegyeire cuppantva jelzi, hogy ő a non plus ultra. Képzelje tanárnő, hogy én – itt felemeli mutatóujját− én 45 percig befogom a szám és figyelek! Na, mit tetszik szólni? Persze, nem volt mindig „akadálymentes” a kapcsolatom a tanár úrral, mert kilencedikben egyszer kaptam tőle egy „leoltást”, azt hiszem, ez most már kitart érettségiig. Archetipikus – ugye így mondják, tanárnő?”

Szelíd, megértő mosolyok kíséretében szállunk le, zúg a fülem, még hátra van három megálló a villamoson. A tanáriban nem bírom ki, hogy tovább ne adjam  Növendék uram dicshimnuszát az érintetteknek.

Nincs ennél jobb szakma.

VAS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MINIMALIZMUS

Azt veszem észre magamon, hogy egyre inkább a csendet, vagy a minimalista közlést választom. Valószínűleg fáradtság és elfojtott türelmetlenség az oka, magamat azzal áltatom, hogy sztoicizmus.

Anyámnak nagyon sokat köszönhetek e téren, a Tízparancsolat tömörségével és szigorával nevelt bennünket, ami az adott pillanatokban néha sokkoló volt, hosszú távon azonban a toleranciát erősítette.

Diákjaimnak a megfelelő pillanatban mindig elmesélem eszmélkedésem nagy pillanatait. Így könnyebb, mintha prédikálnék.

Történt volt, hogy Juditka, aki megszokta, hogy semmi tanulással is ötöst szerez általánosban, beújított egy fizika hármast. Otthon gyászlobogó kilengetve, jaj, Juditka mit történt?

„Á, Emi néni hülye.”

Anyám néz, a kétségbeesés tekintete lassan szigorodik szemében:

„Nem is tudtam, Juditka, hogy te tökéletes vagy.”

Így tanultam meg egy pillanat alatt vállalni a felelősséget.

Azt hiszem, ideje kiragasztani a lakás különböző pontjaira, mondjuk a vásárlandók mellé. Ja, az nem jó, mindig elfelejtem…