VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ÉS MEGINT DŰLŐRE
Amióta élek, azt hallom, hogy tehetséges nép vagyunk. Ódzkodom az öntömjénezéstől, de mondjuk, hogy így van. Annál nagyobb baj, hogy a rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem merte prioritásként kezelni az oktatást. Talán ideje lenne, hogy végre a szellemi tőkénk is exportképes legyen. Itthonról.
Jussunk végre dűlőre: senki sem tagadja, még a legvadabb liberális sem, hogy az iskola egyik feladata a nemzeti örökség továbbadása. Ennek azonban nem a túlrészletezett irodalom és történelem tanítása a módja. Sőt: ma már kifejezetten kontraproduktív, és elidegenítő hatással van a gyerekekre.
Utódaink bemagolnak irodalomtörténetet, pályaképeket, csaták évszámait, szabadságharcaink korszakait jó sok névvel, de ha alapvető dolgokra kérdezünk vissza, kiderül, hogy az összefüggéseket, a hosszú távra szóló tudást nem birtokolják, mert nem látják a fától az erdőt.
Klasszikus példa: 12 éven keresztül hallgatják a március 15-i ünnepélyeket, de ha megkérdezem, mikor írta Petőfi a Nemzeti dalt, csak néznek, holott ez magától adódó évszám lenne, de külön dobozban van a fejükben, és nem tudják összekapcsolni. Azt már végleg nem szabad megkérdezni, milyen politikai nézeteket vallott, holott A XIX. század költőit már általánosban veszik, és igen, hiába árnyalja a tanár a Petőfi-képet, visít, ha dolgozatban az általa ki sem mondott közhelyeket olvassa.
Hasonló példát minden tantárgyból felsorolhatnánk: vagyis pont a lényeg sikkad el, a lényeglátás, a szintetizálni tudás képessége. (Osztályfőnökként tudom, hogy mennyire nem ismerik az országot, a budapestiek is, jó, ha egyszer-kétszer túllépnek kerületük határán.)
Jussunk végre dűlőre: el kellene már engedni a mennyiségi szemléletet, a hagyományos tantárgyi struktúrát. A jövő, ami itt van, úgyis ki fogja kényszeríteni a tantárgyi integrációt, mert az egyes területeken felhalmozódott tudást úgysem képes már az agy befogadni. A természettudományok területén már történt előrelépés az integrált természettudomány tantárggyal. Ideje a humaniórákra is gondolni.
Részletes irodalom- és történelemtanítás helyett szükség lenne egy átfogó művelődéstörténet tantárgyra. Ebben áttekinthetnék az egyes művelődéstörténeti korszakokat globálisan (gazdaság, politika, vallás, tudomány, filozófia, művészetek, néprajz), hogy legyen átfogó képük az egyetemes és a magyar örökségről. Hogy legyen ─ mert most nincs. (Tisztelet a kivételnek.) Ehhez persze egy jó, érthetően fogalmazott és valóban digitális tankönyvre lenne szükség. Olyanra, amiben, ha valami különösen érdekli a diákot, „rázoomolhat”, és elmélyedhet benne. (Nem jut eszembe a zoomol helyett magyar szó, talán az elmélyed még a legjobb rá. Láttam ilyen magyar tankönyvet – természettudományból. Na az ilyeneket kellene támogatni irodalomból és történelemből is.)
Felejtsük el a globalizáció ─ nemzet álellentétet! Amióta globalizáció van, úgy körülbelül az 1950-es évektől, a világban megerősödtek a lokalitások. Elég csak a 70-es években felvirágzó világzenére, a népzene újjászületésére gondolni.
Nem kell a globalizációtól félteni a nemzetet, az embernek kiirthatatlan ösztöne a kisebb közösségekhez húzás, az identitásvágy. Van a nacionalizmusnak egy egészséges szintje, úgy hívják: patriotizmus, ami mindenkiben ott van ─ ha nem provokálják a nemzetit kisajátítani vágyók.
De kanyarodjak vissza. Az irodalomtanítás tehát megszabadulhatna a mennyiségi szemlélettől, a kronologikus irodalomtörténet tanítástól. Talán az általános műveltség része nagy klasszikusaink pályaképe? Hogy egyes korszakaikban mit írtak? Ugyan kérem! Ez már az egyetem dolga. Nekünk a középiskolában az alkotók, művek gondolatisága, a műveltségünkben jelentős nyomot hagyott szellemisége a fontos, és elsősorban az, amitől a gyerek emberileg gazdagabb lesz, és persze az ízlése.
A kötelező irodalomnak, olvasmányoknak nem szabad politikai kurzusok ízlését követni. Azok jönnek-mennek, nekünk azonban az egyetemes értékeket kell átadnunk: humanizmus, erkölcs, szabad gondolat.
Mert azért ezeknek van közösen elfogadott, időtálló minimuma, fölösleges vitát nyitni például az erkölcs koronként változó arculatáról. Minden hülye tudja. Fölösleges az íratlan törvényeket rendeletté legalizálni. És nem kell hülyének nézni, vagy hazaárulónak, akik ezt a három értéket köti össze a nemzetivel. Aki a szabad gondolattól fél, az nem olvasta, vagy nem érti A Mester és Margaritát: „Kézirat nem ég el.” Aki a szabadságtól félti a nemzetet, az valójában a szabadságtól fél. Az meg nem ismer határokat ─ mert szellem, kiirthatatlan.
Most két szélsőség vitája kényszeríti a magyartanárokat gúzsba. Mivel a jó magyar lónak nincs háta, csak két oldala ─ ugye.
Az egyik az idejétmúlt, nemzetieskedő mennyiségi szemlélet, amelyik megint vonalzóval rajzolna gyereket, mint annak idején a szocialista embertípust, csak most keresztény-magyar a minta. Megint egy leszűkítő nemzetfogalom. Ez sosem vezetett jóra. „Nemzet ily naggyá sosem tesz/Csak az eszme, mely örök.” (Reviczky Gyula válasza Arany Jánosnak) A másik, a klasszikusokat mai, 21. századi, sokszor partikuláris nézőpontból kidobni-kiselejtezni vágyó szélsőség. Jelenleg a pozsonyi csatás múltba révedés áll nyerésre, amiről még Jankovics Marcell is kijelentette, hogy „rossz irány”.
Jussunk végre dűlőre: abszurdum, hogy középiskolában a 20-21. századi irodalomra jut a legkevesebb idő. Normális eloszlásban elég lenne heti 2 óra irodalom 2 óra nyelvtannal, amelynek keretében végre önálló szövegalkotást is gyakorolhatnának eleget, mert fogalmazás terén (anyanyelvi ismeretek, nemcsak nyelvtan) is óriási bajok vannak.
Márpedig az visszaüt a többi tantárgy tanulására is. Meggyőződésem, hogy a „sokat markol keveset fog” magyartanítás az oka a kompetencia vizsgákon való egyre rosszabb eredményeinknek.
És abszurdum, hogy kerettanterv és tantárgyi követelmények összeállításakor nem a magyaros szakmai szervezetek (gyakorló tanárok) véleményét kérik ki. Ha így haladunk, majd mindig a „csúcsra” jutott tanárok tanmenete, ízlése lesz a nemzeti mérce. Kérem, ez abszurdum.
Egyébként pedig: a nemzeti hagyományoknak nemcsak a kötelező olvasmányok a hordozói. Erről is le kellene szokni már.
Jussunk már dűlőre: egy korszerű iskolában, a 21. században a gyereknek az önálló „kutatásra” is időt kell hagyni az óra keretében (!), nemcsak rázúdítani mindig új anyagot. Meg kell tanítani őket az intelligens internethasználatra, a forrásokban való eligazodásra, a színvonalas, önálló projektek alkotására, amire az életben is szüksége lesz. Igenis, lehet tudni, hogy mit kell tanítani ahhoz, hogy az élete során képes legyen, ha kell, többször is pályát módosítani. Mióta mondják szakemberek, nem akarom feltalálni a meleg vizet.
És vonzóvá kell tenni a szakközépiskolát, hogy ne legyen „elfekvő”. Vissza kell adni a magyar szakmunkásnak a becsületét, hogy ne csak betanított munkára legyen alkalmas. Ja, hogy ez pénz… erről beszéltem az elején. Van itt pénz, csak nem oda megy, ahová a nemzeti érdek kívánja.
Jussunk végre dűlőre…
