Vass Judit oldala Posts

IN MEMORIAM

SZABÓ MAGDA

CSAK

én bírok regényem hőse lenni,

mivelhogy író: egy és oszthatatlan.

Engem szül az írás száz alakban,

az én, a mondat egymást így teremti.

Ich erzähle magamról, elfogultan,

mert szétfeszíti engemet a mi,

s mert nő vagyok: hiú. Minek tagadni?

Sokká válni az egyben így tanultam.

Azért én sem bírtam csak így maradni,

együtt beszélünk, írok, olvas engem,

a cselekmény váratlan színt kevert ki,

én, te, ő ─ hát most már mindenki lettem.

Szóra szó, a végzetem csak ennyi:

se vég, se kezdet, én csak közbejöttem.

ELEFÁNT

voltam, jámbor és szerény,

pár napja legfőbb attrakció Pesten.

Elefánt − mutatta apám,

az első szó volt talán,

amit pestiül ejtettem,

mert egyszerre látszott s hangzott,

anyám csak nevetett:

Na, innen se rángatjuk el

ezt a gyereket!

És belekacsint a képbe,

hol homlokom támasztom

az állat légterére.

S milyen érdekes,

nem emlékszem mégse,

sőt, később annyira untam

bámulni növényt-állatot,

képeskönyvvel utazni múltban.

Nem izgatott a macskánk se,

pedig hatalmas volt,

bölcs és engedelmes.

Öregszem.

Már el-elnézem fentről

a hosszan elnyúlt testet.

Reggel csak les,

míg kávém hörpölöm,

alkonyatkor nekidől

az árnyékolt fatörzsnek.

Egerészni ki fog?

De meg se mozdul, ha kérdem.

Most hallja tán először,

és nem köti össze

se emlékkel, se képpel.