Vass Judit oldala Posts

I. Lajos (ragadványnevén Nagy Lajos, Lengyelországban: Magyar Lajos, lengyelül: Ludwik Węgierski, horvátul: Ludovik I. Anžuvinac; Visegrád, Magyar Királyság, 1326. március 5. – Nagyszombat, Magyar Királyság, 1382. szeptember 10.) a Capeting–Anjou-házból származó magyar királyi herceg, Magyarország és Horvátország királya 1342-től, és Lengyelország királya 1370-től haláláig, I. Károly magyar király és Łokietek Erzsébet királyné harmadik fia.

Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált, aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt.

Ifjúkora (1326–1342)

Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg. A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”. Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik.

A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkori Nyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is). A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.

A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztalatait 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt.

1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. Nem sokkal ezt követően, július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.

Uralkodása

Külpolitika

Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.

Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfi volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”; hol a pogány litvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox keresztény délszlávok ellen.

Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit archiregnumként (azaz főkirályság, más értelemben, első szent és nagy királyság) emlegettek, ahol „a király – császár a maga országában”. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.

Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele.

Uralkodásának második felében ismeretlen betegség – orvostörténészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. Külpolitikája is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombatban, ahol mellette János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.

Belpolitika

Nemesség

Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.

A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza – az Aranybulla ugyan lehetővé tette a szabad örökítést, de úgy tűnik, az nem került át a gyakorlatba, és a király rendelkezésével csak ezt a helyzetet rögzítette.

A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.

Jobbágyság

A pestisjárványt (és korábbi tatárjárást) megszenvedett országban az úrbéri viszonyokat is rendezni kellett. Akkoriban kb. kétmillió ember élhetett a Kárpát-medencében, így még sok szabad földterület volt, és a földesurak igyekeztek megbecsülni a munkaerőt. Nyilván komoly problémát jelentett a más nemesek jobbágyainak elrablása, mivel a király fontosnak tartotta ennek megtiltását.

Az egységesen szedendő kilenced (adó) bevezetésével a jobbágyoknak a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánta megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenkénti adót, vagyis a kamara haszna részét képező kapuadót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat.

Polgárság, városok

Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevők Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni, és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”.

A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.

Kultúra

Nagy Lajos idején Magyarországon fénykorát élte a lovagi kultúra. Ebben nagy szerepe volt, hogy az Anjou-ház kapcsolatai révén a Magyar Királyság szorosabban kapcsolódott a Nyugat-Európában kialakult művészeti és szellemi irányzatokhoz.

Építészet

A magyarországi Anjouk idején kezd elterjedni hazánkban a gótika. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőr váránál, amit még apja örökölt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347–1355 között az udvar Budára költözött.

A Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. E stílusban épülnek templomok az ország más, nagyobb, gazdagabb városaiban is: Lőcse (Szepesség), Kolozsvár (Erdély). Lajos alatt a koldulórendek is nagy támogatásokat kapnak, ekkor épülnek városaink megmaradt középkori kőházai, kapualjukkal, ülőfülkéikkel.

Művelődés

Nagy Lajos uralkodása idején történt a pécsi egyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult (a király uralkodása idején egyébként a krakkói univerzitás is hanyatlásnak indult). Egyre többen adták tanulásra a fejüket. Az országban akkoriban nagyon kevesen tudtak írni-olvasni, de egyre több ember látta be a tanultság hasznát, különösen a peres ügyekben.

Gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy gazdagabb birtokos kitaníttatta valamely jó képességű rokonát, hogy később segítségére legyen ügyei intézésében. Egy ilyen, szegényebb rokon levele fennmaradt, ebben pénzt kér a tanulásához: „Szükségem volna, hogy bizonyos dénármennyiség mosolyogjon rám, mert nemhiába írja a költő: »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!« Innen származik óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget”

Krónikások

Lajos uralkodása alatt működtek azok a krónikások, akiknek írásai felbecsülhetetlen források manapság is Lajos koráról. 1358-ban kezdte el ismeretlen szerző (talán Kálti Márk kanonok) valószínűleg Lajos utasítására a Képes krónika megírását, amely Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet. Szintén Lajos uralkodása alatt készítette feljegyzéseit a korról Küküllei János kanonok (később főesperes) és a ferences rendi Névtelen Minorita.

Szintén Lajos korában, 1370 körül készült el a 15. századi Jókai-kódexben fennmaradt legendafordítás Assisi Szent Ferencről, amelynek nyelvtana erősen tükrözi a latin eredetijét, nyelvállapota pedig meglehetősen archaikus.

Képzőművészet

Lajos uralkodása alatt alkottak a Kolozsvári testvérek. Egyetlen máig fennmaradt alkotásuk a prágai várban (Hradzsin) található Sárkányölő Szent György-szobor, amely Európa első teljes alakos bronz lovasszobra.

A szobor értékét mutatja, hogy Buda török általi bevétele (1541. augusztus 29.) után állítólag maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” A szobornak másolatai vannak Budapesten és Kolozsváron.

A Lajos korából fennmaradt legjelentősebb gótikus táblaképünk a garamszentbenedeki oltár, Kolozsvári Tamás alkotása, az itáliai gótikával rokonítható alkotás.

Lajos korában készült a zselízi templom egyik falfestménye, amely Vesszős György megítéltetését ábrázolja. Vesszős György állítólag azonos azzal a Magyar György nevű vitézzel, aki Aversa városában Lajos parancsára lefejezte Durazzói Károly herceget. A vitéz sok embert megölt a nápolyi hadjáratokban, és később bűneit bánva, vezekelve Európa több országába elzarándokolt.

Megítélése

Lajos a „Nagy” jelzőt (latinul: Grandis) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba.

A reformkor költői, mint például Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor vagy Arany János, ilyennek találták Nagy Lajos korát is. Az újabb időkben Passuth László hasonló szellemben írt Nápolyi Johanna című regényében.

Lajos negyven évéből leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai ismertek (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376). Azonban ezek a hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) éppen azt mutatják, hogy az akkori Magyar Királyság erős és stabil hátország volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat.

Magyarország Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra, sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/I._Lajos_magyar_kir%C3%A1ly

 „„Ha a közjóról van szó — mondta —, akkor nem szabad provinciális szempontoknak hódolni, mert különben lehet ugyan az ember jó zempléni, de sohasem jó hazafi.” (1844)

Az Andrássy családból való magyar arisztokrata politikus, k. u. k. miniszter, szabadkőműves, előbb a Magyar Királyság miniszterelnöke 1867 és 1871 között (ideiglenesen a Monarchia pénzügyminisztere és Magyarország honvédelmi minisztere is), majd az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere 1871 és 1879 között. Jelentős szereppel bírt az 1868-as horvát–magyar kiegyezés létrejöttében, a nemzetiségi törvény megalkotásában, és az önálló Magyar Honvédség megalakításában. Emlékét számos köztéri szobor, emléktábla, intézmény, valamint a róla elnevezett Andrássy Gyula-díj is őrzi.

Hazafias szellemű nevelést kapott, a család hagyományosan ellenzéki szellemű volt. Középiskolai tanulmányait a budai Királyi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte. Ifjúkorában a reformkor pezsgése igen jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett. Példaképeként tisztelte Széchenyi Istvánt, akivel a Tisza szabályozása kapcsán személyesen is megismerkedett. A „legnagyobb magyar” felismerte kitűnő képességeit, és nagy jövőt jósolt az akkor politizálni kezdő fiatalembernek: „minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”.

A szabadságharc idején

1848 áprilisától Zemplén vármegye főispánja, Jellasics betörése után a megyei önkéntes nemzetőrök parancsnokaként részt vett a pákozdi csatában, majd harcolt Schwechatnál is. A tavaszi hadjáratban Görgei Artúr segédtisztjeként szolgált. 1849 tavaszán honvéd ezredessé léptették elő. A Szemere-kormány külügyminiszterének, gróf Batthyány Kázmérnak megbízásából Konstantinápolyba utazott diplomáciai küldetésben, a szorongatott magyar szabadságharc számára igyekezett külföldi támogatást szerezni. Többször ment Párizsba és Londonba is. A magyar szabadságharc bukása után nem térhetett haza.

Száműzetésben

1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effigie) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. Kisebb megszakításokkal a francia fővárosban élt ezután, ahol élénken részt vett a társasági életben. Kora egyik legszebb férfiának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.

A kiegyezés

1857-ben hazatérhetett. Azonnal bekapcsolódott a politikába, Deák Ferenc követőjeként. Kegyelmet nem kért, a főispáni tisztséget sem vállalta el újra, meg kívánta várni, míg újra alkotmányos viszonyok jöhetnek létre. […]

A kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője lett, az azt megszövegező, ún. Hatvanhetes bizottság tagjaként. Deák számára fontos volt Andrássy diplomáciai és politikai tehetsége, a bécsi udvar által iránta tanúsított elfogadottságára szükség volt ahhoz, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezés kérdéséhez. Ezen kívül az Erzsébet császárné és Andrássy közötti jó viszony is döntő fontosságú volt a kitűzött célok elérése szempontjából.

Deák Ferenc javaslatára 1867. február 17-én Ferenc József miniszterelnökké nevezte ki. Az Andrássy-kormány, Magyarország első kormánya az 1848–49-es forradalom és szabadságharc óta, február 20-án tette le hivatali esküjét.

[…]

Jelentős érdemeket szerzett a dualista államon belül az önálló modern magyar államszervezet megteremtésében. Politikai helyzete kényes volt, mivel miniszterelnökként nem ő, hanem Deák volt a parlamenti többség vezetője, másrészt ekkor még a kiegyezés ellenzőinek tábora is igen erős volt. Andrássynak jelentős szerepe volt a horvát-magyar kiegyezés (1868) létrejöttében, a nemzetiségi törvény megalkotásában és az önálló magyar Honvédség megalakításában. Miniszterelnöksége idején került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására, a Határőrvidékek feloszlatására.

Közös külügyminiszterként

1871 és 1879 között az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere volt, egy ideig a közös pénzügyeket is felügyelte. E tisztségében átalakította a Monarchia külpolitikájának addigi irányvonalát, megszüntette az ország elszigeteltségét, közeledett a Német Császársághoz, az Orosz Birodalomhoz és Olaszországhoz is. Bismarck kancellárral baráti viszonyt ápolt.

Később főleg a magyar közvélemény nyomására szakított az oroszbarát politikával, és a Monarchia semleges maradt az 1877–78-as orosz–török háborúban.

Külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott berlini kongresszus volt, amely gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak. A Balkán helyzetét rendező nagyhatalmi konferencia során az Osztrák–Magyar Monarchia lehetőséget kapott Bosznia-Hercegovina megszállására. Ennek kapcsán főleg a nagy költségek és az elrendelt mozgósítás miatt számos bírálatot kapott. Ezek hatására lemondott, ami előtt még sikerült megkötnie a Német Birodalommal azt az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tekintett.

Utolsó évei

Élete utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt tőketerebesi kastélyába visszavonulva töltötte, továbbra is figyelemmel kísérve a közéleti eseményeket. A pesti állami temetési szertartásán sokan részt vettek, többek között Erzsébet magyar királyné is. Sisi leánya, Mária Valéria főhercegnő, így ír Andrássy temetéséről naplójában: „Február 21. Ma temetik Andrássyt. Mama özvegyéhez utazott – én később mentem utána. – Amikor a Mama elment, biztosította Andrássy özvegyét hűségéről, odaadásáról, szeretetéről, és arra kérte, hogy ő és fiai minden helyzetben támaszkodjanak rá. Mama azt mondta nekem, hogy csak most jött rá, mi volt számára Andrássy: először érzi magát egészen elhagyatva tanácsadó és barát nélkül.”  A temetés után a grófot, az ottani kastélyparkban álló mauzóleumában helyezték örök nyugalomra, ahol feleségével együtt nyugszik. Halálának helyén, a horvátországi Voloskón utolsó lakhelyét emléktábla jelöli.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Andr%C3%A1ssy_Gyula_(politikus,_1823%E2%80%931890)

„Jászi Oszkár (született Jakubovits)Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13.) társadalomtudós, szerkesztő, politikus, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd emigráns politikus, egyetemi tanár. A liberalizmus elvein és társadalmi, politikai és nemzetiségpolitikai reformelképzeléseken alapuló radikális rendszerkritikával bírálta a korabeli Magyarország viszonyait. A konföderáció eszméjére alapuló nemzetiségi politikája és demokratikus eszmerendszere minden autokratikus huszadik századi magyar rezsim ellenségévé tette.

Gimnáziumi tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte el a nagykárolyi piaristáknál. Tizenhét évesen iratkozott be a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban doktorált, majd a Földművelésügyi Minisztériumnál vállalt állást. 1906-tól csak tudományos és politikai törekvéseinek élt.

Huszadik Század

Két egyetemi tanára, Pulszky Ágost és Pikler Gyula körül alakult ki az a szellemi kör, amely a modern társadalomtudományi gondolkodás, a szociológia módszereit és szempontjait magáévá téve fordult szembe a nemzeti historizmus történet- és társadalomszemléletével. 1900-ban Jászi e kör tagjaként egyike volt a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat megalapítóinak, s hamarosan a lap két évtizeden át meghatározó szerkesztőjévé és szerzőjévé vált. Tagja volt az 1901-ben Pulszky Ágost elnökletével megalakult Társadalomtudományi Társaságnak is.

Polgári radikalizmus

A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság élesen rendszerkritikus, demokrata, liberális köreiből formálódott a „polgári radikalizmus” eszmei és politikai irányzattá 1906 derekára. A folyóirat 1907. januári számának élére írt programadó cikkében (Az új Magyarország felé) Jászi olyan radikális függetlenségi politikát körvonalazott, amely megteremti a (Monarchiával szembeni) gazdasági önállóságot, az önkormányzatokat, a közoktatási reformot, az egyházi birtokok szekularizációját, a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési és sztrájkszabadságot, továbbá szakít a kisebbségek magyarosításával és azon lesz, hogy lehetetlenné tegyen minden nacionalista izgatást. A polgári radikális és szociáldemokrata értelmiségiekkel együtt ő is részt vett előadóként az 1908-ban létrejött Galilei Kör rendezvényein. 1914. június 6-án Budapesten megalakult az Polgári Radikális Párt, amelynek Jászi lett az elnöke. A párt nagyváradi alakuló gyűlésére írta az elnöki tanács tagjává választott Ady Endre a Várnak a táborozók című versét.

Háború és őszirózsás forradalom

Az 1914. június 28-ai szarajevói merénylet után a háborús hisztéria közepette Jászi a mellett érvelt, hogy nem a fegyveres bosszú, hanem „az általános választójog és a demokratikus népállam gondolatának” kellene felerősödnie. A háború kitörése előtt azt írta Adynak: „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk.” 1915 őszétől 1917 derekáig maga is haditudósítóként járta a frontokat.

1918 októberében, az őszirózsás forradalom előtt részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. Megbeszéléseket folytatott az ország nemzeteinek/nemzetiségeinek képviselőivel. Az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország „Keleti Svájccá” alakítását, vagyis föderalizálását ajánlotta. A Magyarországot alkotó nemzetiségeknek, így a ruszinoknak, németeknek, szlovéneknek olyan jogokat kívánt biztosítani, amelyekben autonóm entitások hozhatnak létre. Ennek megfelelően mondták ki a nemzetiségileg rendkívül sokszínű Bánságban a Bánáti Köztársaságot, melyet a szerb-francia csapatok lerohantak, majd Románia és Szerbia osztotta föl, továbbá tervezték nyugaton a Vendvidéken ún. Szlovenszka krajina létrehozását, ami végül inkább egyesült a Szerb–Horvát–Szlovén Állam részét képező Szlovéniával egyesült (ezzel kapcsolatban Jászi muraközi-vendvidéki közös autonómia létrehozását javasolta a terület kis mérete okán). A felvidéki szlovák és ruszin önkormányzat kialakítását is célul tűzte ki, ahol Slovenská krajina és Ruska krajina néven alakítottak volna entitásokat, de ez sem sikerült.– A Károlyi Mihály miniszterelnök vezette kormányküldöttség tagjaként Belgrádban részt vett a belgrádi egyezmény aláírását megelőző tárgyalásokon. A kormány által kezdeményezett, és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Román Nemzeti Tanács vezetővel folytatott aradi tanácskozások (1918. november 13–14) irányítója volt.^[3] – Törekvései kudarccal jártak, ezért 1919. január 19-én lemondott. Jászi Károlyi legfőbb külpolitikai tanácsadója is volt, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács elnökévé is kinevezték.

Emigráció

Jászi a Károlyi-kormány bukása után hatalomra került Tanácsköztársaságot „új középkornak” nevezte, s bizonyos volt abban, hogy a bolsevik diktatúrát fehérterror követi majd. 1919. április 30-án elhagyta az országot és Bécsben telepedett le.

Épp olyan élesen támadta a tanácsköztársaságot, mint a rá következő Horthy-rendszert, és sokáig bizakodott abban, hogy rövid időn belül az utóbbi is megbukik, s ismét az őszirózsás forradalom demokratizmusa lehet úrrá az országban. Ez nem következett be, őt magát pedig a budapesti egyetem 1920-ban megfosztotta professzori címétől, s a Horthy-korszak hatóságai mindvégig legfőbb ellenségeik közt tartották számon.

1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban volt az Ohio állambeli Oberlin College politológiaprofesszora. Évente látogatott Európába, de Magyarországra nem is próbált beutazási engedélyt kérni. A második világháború után egy ideig abban bízott, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, de amikor 1947-ben Budapestre látogatott, be kellett látnia e remény hiábavalóságát.

Károlyi Mihállyal való politikai egyetértése, amely az őszirózsás forradalmat megelőzően és a Károlyi-kormány idején teljes volt, az emigrációban egyre inkább megbomlott. Jászi igyekezett hozzájárulni Károlyi forradalomban játszott szerepének tisztázásához, az őt ért rágalmak szertefoszlatásához, de élesen szembefordult a bolsevizmussal, és egyre keserűbben szemlélte Károlyi rokonszenvét a szovjet rendszer iránt. 1948-ban végül, Károlyinak a magyar kommunisták mellett vállalt szerepe miatt hosszú időre felfüggesztette vele barátságát. Levelezésük hangvétele csak később enyhült, s mint L. Nagy Zsuzsa Jászi amerikai irathagyatékát áttekintő tanulmányából kiderül, Jászi halála előtt Károlyi életrajzát kezdte el írni, amelyből csak néhány fejezet vázlata készült el.

1956 októberében már súlyos beteg volt, a forradalom hírei nem juthattak el tudatáig.

Szabadkőműves pályafutása

Jászi 1906-ban már ismert teoretikusként lépett be a szabadkőművességbe (Demokratia páholy) és annak radikális irányvonalát szerette volna megerősíteni. Páholyából 1908-ban kilépett, hogy másokkal együtt megalapíthassa a radikális Martinovics-páholyt, amelyben 1911-ben főmesterré választották. Ennek a páholynak lett – Jászi hívására – barátja, Ady Endre is a tagja. Jászi a Martinovics-páhollyal és a többi radikális páhollyal együtt próbálta a szabadkőművesség egészét progresszívabb irányba fordítani. Küzdöttek a szekularizáció, az általános és titkos választójog szabadkőművesi programponttá emelése érdekében. Ennek érdekében terelték egyre radikálisabb irányba a szabadkőműves Világ című újságot is. Ekkor még bizakodó volt:

Jásziék csalódtak a magyar szabadkőművességben politikailag: a szövetség nem tette magáévá a radikalizmus eszméit, nem vált a társadalmi haladás magyarországi zászlóvivőjévé; s a Martinovics-páholy szándéka a szövetség progresszív intézmények iránti anyagi támogatását illetően is csak részlegesen vált valóra. A Magyar kálvária magyar föltámadás című könyvében keserűen emlékezett meg a korabeli magyar szabadkőművesség opportunizmusáról.

1947. őszi hazalátogatása során, a páholyában több mint félezres hallgatóság előtt mondott beszédet.

Tisztelői 1989-ben kezdeményezték a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság létrehozását, amely hivatalosan 1991. januárjában alakult meg. A Társaság rendszeresen megemlékezéseket szervez Jászival kapcsolatosan: mind tudományos tanácskozásokat, mind civil rendezvényeket.

1991-ben valósulhatott meg végakarata, amelynek értelmében hamvait hazahozták Oberlinből, és szülei farkasréti sírjában, magyar földbe temették. A szertartáson méltatta a köztársasági elnök és az országgyűlés elnöke is. Szüleivel közös sírboltban nyugszik.

Sírfelirata: „S hogy folyósan szélesedtek az ő utjai, ugy ömölgettek felé mindenünnen a magyar becsületesek és intellektuelek utjai.” (Ady Endre)

A Jászi által alapított, 1950-ben betiltott Martinovics szabadkőműves páholy 1956 augusztusban Párizsba „emigrált” (párizsi magyar emigránsok működtek benne tagként) , ezért az 1992-ben hagyományait követő Budapesten újraalakult páholy, nem a Martinovics hanem Jászi Oszkár nevét vette fel. A Jászi Oszkár páholy a mai napig is működik, a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Nagypáholy egyik páholyaként. 

https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1szi_Oszk%C3%A1r

Rácz Aladár (Jászapáti, 1886. február 28. – Budapest, 1958. március 28.) Kossuth-díjas magyar cimbalomművész.

Élete

Édesapja Rácz Pál, cigányzenész, míg édesanyja Balázs Judit  magyar zsellérek és szolgálók leszármazottja. Rácz Aladár harmadik gyermek volt a tizennégyből. Három és fél éves korától brácsás édesapjától – aki egy kis cimbalmot készített neki – tanult hallás után zenélni. 8–9 éves korában már apja zenekarában játszott. A budapesti EMKE kávéházban tizenhat éves korától zenélt esténként. 

1910-ben, 24 évesen Párizsba szerződött egy cigányzenekarral, amellyel bejárta Franciaországot, Spanyolországot, és eljutott Egyiptomba is. Hamar hírnevet szerzett: Saint-Saëns a „cimbalom Liszt Ferencének” nevezte.

1914-től a svájci Genfben az „egzotikus” muzsikát kedvelő közönségnek cimbalmozott különböző cigányzenekarokban. Svájcban a játékára felfigyelő neves zenészekkel ismerkedett meg (például Ansermet-vel és Igor Stravinskyjal), akik a zenei érdeklődését a komolyzene felé mozdították. Autodidaktaként tanult francia nyelvet, zenetörténetet, szociológiát. Kitartóan tanulta a zeneelméletet, a klasszikus kották olvasását, átiratok készítését.

Eközben ismerkedett meg Couperin, Bach, Scarlatti műveivel – amelyeket cimbalmon kezdett játszani. A Bach művek közül többek között a BWV 808, 810, 811, 814, 816, 825, 829, 999, 1002, 1003 és 1006 szvitek és versenyművek voltak repertoárján. Megismerkedvén a kottaírással, saját műveit is lejegyezte. A cigányzenében megszerzett rendkívüli virtuozitásával könnyedén alakította át a barokk műveket is.

A jobb hangzás eléréséért a cimbalmon újításokat vezetett be: pedált épített rá, a verők átalakításával és a hangszer átépítésével valódi koncerthangszerré nemesítette hangszerét. Stravinskyt cimbalmozni tanította, aki később e hangszerre zenét is szerzett.

Első önálló cimbalomkoncertjét Lausanne-ban tartotta 1926-ban. 1927-től Franciaországban élt, ahol feleségével, Yvonne Barblan hegedű- és zongoraművésszel közösen lépett fel. Yvonne Barblant 1931-ben vette feleségül Bagneuxban . 

Honvágya 1935-ben visszahozta Magyarországra. 1937-ben a Nemzeti Zenedében (ahol 1890-ben indult a cimbalom-tanszak), majd 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanított. Újításait többen értetlenül fogadták, így Cziffra György (zongoraművész) és Dohnányi Ernő is; ha barátja, Bartók Béla és annak felesége, Pásztory Ditta nem támogatja egyedi útkeresését, lemondott volna tanári állásáról.

Hatása

Tanítványai, Gerencsér Ferenc és Szalai József folytatták mesterük útját, de amíg Rácz Aladár zongorakísérettel szólaltatta meg az eredetileg csembalóra írt műveket (François Couperin, Domenico Scarlatti, Jean-Philippe Rameau, Jean-Baptiste Lully darabjait), addig a Gerencsér–Szalai duó a homogén hangzás érdekében két cimbalmon adta elő a barokk és preklasszikus billentyűs irodalom gyöngyszemeit, valamint Bartók eredetileg zongorára írt népdalfeldolgozásait. A klasszikus repertoárt bővítették, kortárs zeneszerzőket inspiráltak további cimbalomművek komponálására. Gerencsér Ferenc és tanítványai révén több cimbalomtanár és -művész öregbíti a magyar cimbalomiskola hírnevét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1cz_Alad%C3%A1r