A fényképezés terén kifejtett munkássága úttörő volt, mivel ő a modern fényképészeti objektív lencserendszer, a Petzval-portréobjektív megalkotója. 1860 körül saját szerkesztésű gépével fotogrammetriai méréseket végzett. Több más nagyszerű találmánya mellett optikai kísérleteinek lett az eredménye, hogy megalkotta a mai katonai reflektorok elődjének számító fényszórót.
Édesapja, Petzval Ján Fridrich morvaországi származású tanító családból származott, később József és Ottó fia is ezt a hivatást választotta. Rendkívüli tehetséggel áldotta meg a sors; a környéken nemcsak kiváló zenészként és zeneszerzőként tett szert ismeretségre, hanem kitűnő mechanikus és különc ember hírében is állt. 1799-től a szepesbélai evangélikus elemi iskola tanítója és a katolikus plébániatemplomorgonistájaként működött. Miután 1800. augusztus 7-én letelepedési jogot szerzett, 1801. február 16-án feleségül vette a helybéli születésű Kreutzman Zsuzsannát, akivel akkor már egy éve élettársi kapcsolatban élt, s ebből „törvénytelenül” született első gyermekük, Gustav Adolf (1800–1803). Később Szepesbélán még három fiuk – Nestor Aemilianus (1804–1806), Jozef Maximilián és Oto Baltazár (1809–1883) –, Lőcsén pedig három lányuk.
Tanulmányai
Ifjúkoráról roppant titkolódzó természete miatt kevés feljegyzés maradt fenn. 1810-ben a család Késmárkra költözött, Petzval ott járta ki az elemit 1810 és 1815 között, majd az ottani gimnázium diákjaként elvégezte az első négy osztályt. Mindvégig jó tanuló volt, kedvelte a latint és a hittant, amely tantárgyakból többnyire évfolyamelsőként végzett. Ekkoriban a magyar nyelvvel akadt problémája. 1819-ben a családfőt áthelyezték Lőcsére, mert összetűzésbe keveredett a templom toronyőrével, egy bizonyos Pavlíček úrral. A felvidéki városban a templom karnagyaként és városi földmérőként dolgozott.
Petzval a lőcsei főgimnáziumban is végig jól tanult, csak a matematikával állt egy ideig hadilábon. Egyszer tanítója behívatta apját, majd közölte vele, hogy kár minden fáradságért és pénzért, fia „gyenge koponya”, és jobb lenne, ha iparos pályára küldené. Az apa megfogadta a tanácsot és egy késmárki Schweng nevű csizmadiamesterhez akarta adni fiát tanoncnak. Az ifjú Petzval azonban megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy „Nem leszek suszter!”. A nyári szünet alatt sokat forgatta, komolyan tanulmányozta Mathias Hauser A mathematika elemeinek analitikai tárgyalása (Analytische Abhandlung über die Elemente der Mathematik) című könyvét, és úgy elsajátította az anyagot, hogy a vizsgabizottság még kitüntetésre is javasolta. Talán ez a mű válthatta ki szoros kötődését a matematika iránt.
1823 őszén Kassára ment, és beiratkozott a Királyi Akadémiára, hogy elvégezze az egyetemre előkészítő, kétéves filozófiai tanfolyamot. Ekkorra már jártas volt a matematikai analízis terén, tovább képezte latin nyelvtudását, megismerte a klasszikus irodalmat, tökéletességre törekedett a statisztikában, a szlovákon, illetve a latinon kívül folyékonyan beszélt magyarul, németül és csehül. Apja segítségével jól haladt a francia és az angol nyelv tanulásában is. Az akadémián a legnagyobb hatással két tanára volt leginkább rá: Barlay Mihály, aki matematikát és bölcsészetet adott elő, valamint a történelmet latinul tanító Magyar József. Családjával sokat utazott, kirándult a Magas-Tátrában, még atlétikával is foglalkozott. Az előkészítőt 1825-ben sikerrel abszolválta.
A kassai líceum elhagyása után anyagi gondokkal küzdött, szegény sorsú apja nem tudta segíteni álma megvalósításában, hogy a budai Institutom Geometricum hallgatója legyen.
Egy évig az Almásy grófokHeves vármegyei birtokán, Zsadányban nevelősködött, hogy megszerezze a felvételhez szükséges tandíjat. Itt a havi 30 arany fizetség mellett megfelelő társadalmi látókörre is szert tett. A házitanítóskodás után kassai ösztöndíjjal került 1826-ban Budára, az Institutum Geometricumba (Mérnöki Intézet), a mai Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elődjébe, ahol a mérnöki osztályt látogatta. A tanulás mellett sokat tornászott, és ennek köszönhetően az intézet legjobb tornászainak egyikévé vált. Két év után, 1828-ban okleveles földmérő (Geometer Approbatus) képesítést szerzett.
Tanári pályája
Az oklevél megszerzése után 1828-tól hét éven keresztül, 1835-ig Pest város mérnökeként az építési osztályon dolgozott. A Duna és a Rákos-patak szabályozásával, illetve Lipótváros csatornázásával foglalkozott. A várost fenyegető árvizek kivédésére 1830-ban csatornázási tervet készített. A hivatalnoki életet nehezen bírta, hiszen az árvizet ugyan elhárította, de túllépte a megengedett költségvetést, és ezt már akkor sem nézték jó szemmel.
Az effajta munka mellett azonban többre vágyott, képezte magát és matematikából bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Mérnöki tevékenysége mellett így 1832-től matematikát, gyakorlati geometriát, valamint mechanikát adott elő a Pesti Egyetemen, ahová 1835-ben a matematika nyilvános rendes tanárává nevezték ki.
1836-ban a Bécsi Egyetem hívta meg, ahol 1837-től 40 évig, 1877-ig felsőbb matematikát tanított. Előadásai nemcsak a mennyiségtani szakokra, hanem az analitikai mechanikára, az égitestek mechanikájára, a ballisztika problémáira, a fénytanra és a hangtanra is kiterjedtek.
Az 1848-as forradalom miatt szünetelő egyetemi oktatás helyett – mint sportszerető ember – a bécsi egyetemi légió tagjainak torna- és vívóleckéket adott, majd egy önkéntes csapat parancsnoka lett. A szabadságharcban nem vett részt, de mindvégig megmaradt a magyar haza hű fiának. 1849-ben tagjául választotta a Bécsi Tudományos Akadémia. 62 évesen, 1869-ben nősült csak meg, házvezetőnőjét vette el. Részben idős koruk, részben felesége korai (1873) halála miatt gyermekük nem született.
Tanári tevékenységének utolsó éveit nagyon megkeserítette tanártársaival folytatott folyamatos rivalizálása, és az ebből adódó rosszindulat. Korábbi találmányait nem szabadalmaztatta, ebből bonyodalmai keletkeztek. Az egyetemi tanács megbízásából 1841-ben megszerkesztette a világon a legelső 1:3,4 fényerejű lencserendszert. Ezt a Voigtländer cég saját néven hozta forgalomba, és ez annyira felbosszantotta, hogy 1862-ben optikai előadásait is beszüntette, helyette inkább az akusztikai kutatásokra tért át. 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta. 1877-ben, hetvenedik születésnapján mondott le professzori állásáról, ez alkalomból az őt és tudományos eredményeit méltányoló császár a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta neki.
Későbbi évei, halála
A visszavonult tudós fokozatosan emberkerülővé és magányossá vált, látogatókat csak ritkán és kizárólag a régi barátok közül fogadott. Petzval Józsefet bécsi otthonában, 1891. szeptember 17-én érte a halál. Örökösei – végakarata szerint – azok lettek, akik utolsó éveiben gondját viselték, ám ők nem ismerték fel az ölükbe hullott hagyaték jelentőségét, és munkái közül sok, addig fennmaradt dokumentum elpusztult.
Bécsben temették el. A város azzal rótta le iránta érzett háláját, hogy sírhelyet adományozott neki, és utcát neveztek el róla. Emlékművét 1901-ben a bécsi egyetemen állította fel a Bécsi Fotográfiai Társaság (Wiener Photographische Gesellschaft), melynek 1861-től alapító, 1877-től tiszteleti tagja volt. Síremléke 1905-ben készült el, amit Bécs akkori polgármestere, Karl Lueger leplezett le.
Munkássága
Tudományos munkássága a matematikán kívül a mechanika, a ballisztika és a hangtan széles területeire is kiterjedt, de tudományos hagyatékának legkiemelkedőbb területe a fénytan. Elméleti tevékenységének jelentős eredménye a lencserendszerek elméletének továbbfejlesztése, amelynek során 1843-ban kifejlesztette a bármely vékony lencsékből álló rendszerre alkalmazható, a képmezőelhajlásra vonatkozó általános összefüggést (Petzval-feltétel).
Főbb találmányai
· Petzval-portréobjektív:1840–1841 körül szerkesztett, 149 mm-es gyújtótávolságú, nagy fényerejű akromatikus kettős fényképészeti objektív, mely kialakításával és összetett lencserendszerével az addig szükséges hosszú (3-20 perces) expozíciós időt a másodperc töredékére csökkentette. A tárgy fölé egy akromatikus ragasztott korona-flintüveg párt, a lemezoldalon pedig két közel álló, ragasztatlan flint-koronaüveg lencsepárt helyezett. Az így elkészített objektív gömbi és színi eltérése elhanyagolható volt. Gyakorlatilag változtatás nélkül, pusztán minimális korrekciókkal a mai napig a világ egyik legjobb portréobjektívje, az 1990-es évek végéig széles körben elterjedt volt, minőségét csupán a Tessar-objektív (1902) tudta felülmúlni.
Lencséit1841-től a Voigtländer cég építette e néven híressé vált gépeibe. A digitális technika térhódítása mára kiszorította a közhasználatból.
Anasztigmát lencserendszer: Petzval hagyatékában talált feljegyzés egy olyan, 1846 körül készített vetítőobjektívről („ködfátyol készülék”), mely nagy képszögre kiterjedő mezőben, lehetőleg nagy fényerővel ad asztigmatizmusmentes képet. 1860 körül saját szerkesztésű gépével fotogrammetriai méréseket végzett.
Fényszóró: Az optika területén végzett kísérletei vezettek 1847-ben a mai katonai reflektorok elődjének számító fényszóró megalkotásához.
Optikai felfedezése: Az izzó szilárd testek több fényt bocsátanak ki, mint a lánggal égő gázok. Ezt az (azóta tudományosan is igazolt) elvet használta fel Carl Auer von Welsbach a róla elnevezett izzóharisnyás gázizzónál, lásd: Auer-égő.
Petzval kameráit is maga tervezte, portréobjektívjéhez1840-ben egy egyszerű kamerát konstruált és azzal végezte kísérleteit.
Ortoszkóp: Korábbi számításait átdolgozva, 1856-ban megalkotta a tájképfényképezéshez használható objektívjét, amit 1857-ben szabadalmaztatott. Kahlenbergi laboratóriumában saját maga csiszolta lencséit, és az így készített művét elnevezte Dialitobjektívnek, amit később a szakma Orthoskopnak nevezett el. 1857-ben az új objektívjéhez tervezett egy hordozható, bőrharmonikás, kettőskihúzatú optikai padszerű fényképezőgépet. Fő jellegzetessége, hogy egyetlen sínen tologatható az objektív, a film/lemeztartó egységek és a toldalékok is. Ez a mai műtermi kamerák egyfajta elődje volt.
1766. január 6-án született jómódú debreceni kézműves polgárcsaládban. Apja állatorvos és gyógykovács volt. Iskoláit szülővárosában kezdte; 1779-ben befejezte a gimnázium 6. osztályát. 1781. április 20-án a Debreceni Református Kollégium hallgatói közé lépett; tanára volt P. Szathmáry István, Hatvani István, Varjas János és Sinai Miklós. Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállt az I. úgynevezett Császárhuszár-ezredbe önkéntes közhuszárnak és Galíciában szolgált.
1788-tól II. József császár seregében a török elleni háborúban harcolt. 1789-ben előléptették tisztnek és hadnagyként folytatta a háborút. 1790-ben ezrede kisegítő erőként volt jelen Moldvában az osztrák−török−orosz háborúban. 1793−96-ban részt vett a francia háborúban, s a napóleoni hadjáratok során eljutott Franciaországba, Dél-Németalföldre, Hollandiába, Németországba. 1796-ban ismét előléptették, ezúttal főhadnaggyá, de erről a tisztségről nem sokkal később lemondott.
Ugyanebben az évben visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Visszavonultan élt, kertészkedett, gazdálkodott, emellett verseket írt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Megírta a Lúdas Matyi első változatát, majd később átdolgozta és kiadta Bécsben.
Különösen szerette a botanikát. A füvészetre Földi János és sógora Diószegi Sámuel buzdították. 1807-ben jelent meg a sógorával, Diószegi Sámuellel együtt írt Magyar Füvészkönyv, az első magyar nyelvű tudományos botanikai rendszerezés és növény-meghatározó könyv.
1806-tól a városi közélet aktív tagja, a kollégium s a város pénztárosa, esküdt, majd a polgárság kapitányává választják. 1808-tól a debreceni református egyház megbízásából intézi az 1802-ben leégett gótikus templom helyén épülő Nagytemplom építkezési munkálatait, amelynek egyik irányítójává, gondnokává is megválasztották.
A debreceni körnek is tagja volt; Csokonai Vitéz Mihály csaknem mindennapos volt Fazekas házánál, és Kazinczy Ferenccel is jó barátságban volt, leveleztek is. Kazinczy, Csokonai munkáinak kiadásánál Fazekast választotta maga mellé szerkesztőtársnak; az ebből keletkezett Árkádia-perben, amely a Hazai és Külföldi Tudósításokban évekig tartott, a debreceni közvéleményt Fazekas képviselte, s ő harcolt a lapban Kazinczy ellen, habár névtelenül.
Fábián Gábor szerint a Mondolat megírásában is volt része. 1819-ben indította és haláláig szerkesztette a Debreceni Magyar Kalendáriumot. Prózafordításokat, tudománynépszerűsítő cikkeket közölt, és verseket is írt a Kalendárium számára. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult. Végül 1828-ban súlyos tüdőbajban hunyt el Debrecenben.
1960–1968 között a gyulai általános iskolába, majd 1968–1972 között a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium latin szakára járt. Ezt követően Szegeden, majd Budapesten hallgatott jogot 1974–1976 között. Az ELTE Bölcsészkarán 1977–1983 között szerzett magyar–népművelő diplomát. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1977–1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. Több alkotását, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendező barátja, Tarr Béla.
Először 1987-ben hagyhatta el a kádári Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült ÁllamoktólJapánig. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W. G. Sebald pedig így írt róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”. 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért.
1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A Háború és háború c. regényének írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készítette filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat. Krasznahorkai Tarrnak utolsó filmjéig, a 2011-es A torinói ló-ig együtt dolgozott vele, és minden fontos döntésében segítette a rendezőt.
Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legrangosabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2008-ban vendégprofesszor volt a berlini Freien Universitäten.
2010 júniusában Berlinben megkapta a néhány évvel azelőtt alapított Brücke Berlin-díjat. Németül is megjelent Seiobo járt odalent című elbeszéléséért kapta a 20 ezer euróval járó kitüntetést, amely fordítójának, a drezdai Heike Flemmingnek is szól. 2014-ben megkapta az America Award irodalmi életműdíját.
2016 szeptemberében megjelent Báró Wenckheim hazatér című regénye. A legendás Sátántangóban megérkezett Irimiás, a regényformát a valóságba átvezető Háború és háború bevezetéseként pedig megjött Ézsaiás. Most újabb nagy Krasznahorkai-hős tűnik fel a láthatáron, báró Wenckheim, a soha nem változó Ígéret beteljesítőjének tekintett ember, aki Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei reményvesztett vidékére, ahol úgy várják, mint a Messiást. Azt mond, amit megérdemlünk, vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő nagybeteg, vagy zseniális megváltó, aki új távlatokat nyitni érkezik? Egy biztos: a kisvárost, mely szülőhelye, s ahol nyugodni fog, olajszállító kamionok lepik el. Közel leszünk a tűzhöz. Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki – fejben – erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.
Három gyermeke van Kata, Ágnes, Emma. Változó helyszíneken él Európában.
Művei
Regények, elbeszélések
1985
Sátántangó (regény, Magvető Könyvkiadó, majd a Széphalom Könyvműhely) (változatlan kiadások: Széphalom Könyvműhely: 1993, 2004, Magvető Könyvkiadó: 2005, 2009, 2013, 2015)
Az állomáskereső („halálnovellák”, in: Életünk 1985. szeptember)
1894-ben Itáliába utazott. Előbb Nápolyban, majd hosszabb ideig Rómában időzött, és egyre inkább a művészettörténettel foglalkozott. Több magyarországi folyóiratnak lett itáliai művészeti írója, a vezető napilapnak (Pesti Napló) római tárgyú tárcákat, kulturális beszámolókat írt, politikai cikkeket a legritkábban. Újságíróként több Rómába látogató magyar művésszel és újságíróval megismerkedett, de ismeretséget kötött az Aragno kávéházban gyülekező olasz hírességek némelyikével is, így Matilde Serao írónővel. München óta levelezésben állt a már említett Réti Istvánnal, aki azóta Párizsban tanult és dolgozott, s akit Lyka vendégül látott Rómában. Kossuth halálakor a Pesti Napló tudósítójaként Torinóba utazott, és a földi maradványokat szállító különvonattal jött Magyarországra.
A századfordulón a Budapesti Napló munkatársaként több tanulmányutat tett Olasz- és Görögországban. A nagybányai művésztelep megalapítása után gyakori vendég volt ott, hamar felismerte a nagybányai iskola jelentőségét, és művészetkritikai munkásságával próbálta közelebb vinni az ő alkotásaikat a közönséghez.
1902-től 1918-ig szerkesztette a Művészet című folyóiratot, mely – óvatosan – a modernebb irányzatokat is meg kívánta ismertetni a konzervatív magyar közönséggel. Első számában a lap Székely Bertalan művészetével foglalkozott. Megnősült: Tóth László, fiatalon meghalt festőbarátja özvegyét, Minich József szobrász lányát, Minich Ida festőnőt vette feleségül.
Művészettörténet-írói munkássága kiemelkedő, legjelentősebb monográfia-sorozata 1800-tól 1940-ig tárgyalja a magyar képzőművészet történetét. Nagy alkotókról önálló kötetei jelentek meg: Michelangelo, Leonardo da Vinci, Raffaello, Rembrandt, Munkácsy Mihály.
„Zempléni Lesznai Anna (szül. Moscovitz Amália, innen a barátai által használt Máli beceneve) (Alsókörtvélyes, 1885. január 3. – New York, 1966. október 2.) magyar költő, író, grafikus, iparművész, a Nyolcak vendégtagja….Gyermekkora élményvilága egész életében elkísérte, apja birtokán a parasztasszonyoktól tanulta meg a népi hímzést, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott Budapesten Bihari Sándor, Párizsban Lucien Simon tanítványaként. Unokatestvére, Hatvany Lajos helyezte el első verseit a Nyugatnál. Első kötetére (Hazajáró versek) felfigyelt, és kritikájában méltatta Ady Endre is.
1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt.
Közel állt a Nyolcak művészeti csoporthoz, tulajdonképpen „kültag” volt. 1911-ben a csoport tárlatán folklorisztikus ornamentikájú textíliákkal szerepelt. Néhány első kiadású Ady-kötet címlapját is ő tervezte. Barátai közé tartozott Ady mellett Kaffka Margit, Balázs Béla és Lukács György. Baráti szálak fűzték a Nyugat, a Huszadik Század és a Vasárnapi Kör legjobbjaihoz.
1919-től bécsi emigrációban élt; Gergely Tibor festőművész felesége lett. 1930-ban hazatértek Budapestre. 1932-ben önálló kiállítása volt az Ernst Múzeumban.
Az 1930-as évek végén megint emigrációba kényszerült, 1939-től az Amerikai Egyesült Államokban élt. New Yorkban művészetet oktatott. Utolsó éveiben gyakran hazalátogatott.
Végakaratát teljesítve hamvait hazahozták.
A legjobb magyar költőnők között tartják számon. Lírai verseinek fő motívumai a kert, a föld, a fa, a virág, a „százkeblű lét” ősi egységét idézi. Meséskönyveit maga illusztrálta, erős hangsúlyt kap a szöveggel együtt a kép is. Önéletrajzi regénye, a Kezdetben volt a kert emlékezés és korkép egyben.” (Wikipedia)
Róla formálta Aliz alakját Balázs Béla a Lehetetlen emberek c. regényében (vj)
„Az 1840-es években a cenzúraviszonyok enyhülésével és Bécs kompromisszumok felé való nyitásával már megjelenhetett a politikai sajtó Magyarországon.
A Rajzolatok a Társasélet és Divatvilágból című divatlapot Munkácsy János 1840-ben átalakította Sürgöny címmel kormánypárti lappá. Ennek a lapengedélyét vette meg Landerer Lajos 1840 végén, amikor egy antiliberális lapot szándékozott elindítani. A szerkesztő mégis az éppen politikai fogságából szabaduló Kossuth lett, mivel Metternich azt remélte, ezzel megnyerheti saját érdekének, vagy legalább a cenzúra keretei közé szoríthatja tevékenységét. Landerer megígérte, ha Kossuth a kormánynak kellemetlenné válik, eltávolítja.
A Pesti Hírlap első száma 1841. január 2-án jelent meg. Az újság az 1848-as forradalom előtti évtized és a liberális ellenzék kiemelkedő orgánuma lett. „ (Wikipedia)
„Kora legértékesebb magánkönyvtárának, levéltári és régiséggyűjteményének tulajdonosa, az 1810-es–1830-as évek tudományos közéletének jeles alakja, szenvedélyes történetbúvár volt.
Kora műveltségére és tudományos eredményeire nyitott, nagybirtokos nemesi családban született. Alapiskoláit előbb a nemesi ifjaknak létrehozott váci Theresianumban, majd a pesti piaristáknál végezte el, ezt követően 1791-ig történelmet és jogot tanult a pozsonyi akadémián. 1793-tól Fejér vármegyében vállalt jegyzői hivatalt, de apja 1797. évi halála után a tisztviselői pályát elhagyta. Rácalmásra költözött, és testvéröccsével együtt kiterjedt birtokaik gazdasági ügyeit irányították. 1801 körül családjával együtt Vadaspusztán (ma Szalkszentmárton külterületi része) rendezkedtek be. Jankovich ekkor vette fel a vadasi előnevet is. A birtokok kezelése mellett gyűjteménye bővítésének és tudományos kutatásainak szentelte idejét.
Jankovich Miklós 1817 után a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat körül Pest-Budán kialakult szellemi műhely egyik meghatározó tagja volt. Tevékenyen közreműködött a Magyar Tudós Társaság és a Pesti Magyar Színház megalapításában, támogatta a nyelvújító mozgalmat, s gyakran anyagi áldozatokat is hozott a magyar tudomány és kultúra fejlesztéséért.
Cornides Dániel hatására az 1790-es évektől élete végéig szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, kódexeket, okleveleket, érméket, történeti tárgyi emlékeket, régészeti leleteket és műalkotásokat. 1836-ban az országgyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum számára százötvenezer forintért felvásárolta a rendkívül értékes, 1833-ig létrejött, úgynevezett első Jankovich-gyűjteményt, amely 63 ezer kötetnyi könyvet, 1400 kódexet, 4000 oklevelet, 12 ív országgyűlési iratanyagot, továbbá számos festményt, érmét, ékszert, ötvösremeket és régi fegyvert foglalt magában. A gyűjtemény könyvtári része a mai Országos Széchényi Könyvtár állományát gyarapította. Az 1833 után kialakuló ún. második Jankovich-gyűjteményt halála után örökösei elárvereztették, s csak töredékei kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Képgyűjteményének darabjai napjainkban részben a Szépművészeti Múzeumban, részben a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.
Főként a gyűjteményében lévő könyv-, oklevél- és iratanyag kutatása alapján jelentek meg történeti – jellemzően művelődés- és nyelvtörténeti – adatközlései, valamint paleográfiai, kodikológiai, oklevéltani és éremtani közleményei a Tudományos Gyűjtemény mellett A’ Magyar Tudós Társaság’ Évkönyveiben.
A Benepusztán feltárt honfoglaláskori temetkezési hely leletanyagát ő ismertette 1835-ben, szakszerűsége okán a legelső magyarországi régészeti leletleírások között tartják számon. Kéziratban maradt nagyszabású bibliográfiai munkája, a korábbi századokban megjelent mintegy harmincezer hungarikum, ősnyomtatvány és könyv betűrendi címleírása (Közönséges magyar könyvtár 1533–1830). Szintén kéziratban maradt. Népköltészeti gyűjtését (Nemzeti dalok gyűjteménye) az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.
1831-ben a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagjává választották, emellett tagja volt a Frankfurt am Main-i Történeti és Régészeti Társaságnak (Historisch-Archaeologische Gesellschaft Frankfurt am Main) és a Türingiai Régészeti Társaságnak (Archäologische Gesellschaft in Thüringen) is.” (Wikipedia)
