VASS JUDIT
MONDJ
nekünk egy jobb mesét,
szétrepültünk szerteszét,
nyírjuk egymást, gyilkosok,
házainkra tűz csorog.
Mondj nekünk egy szebb mesét,
Vándor állj meg, ép eszét
Veszti hősöd untalan,
Nincs varázslat, mérge van.
Mondj nekünk egy szép mesét,
Jó, ha győzhet, úgy regélj,
Vándor állj meg: korcs az ész,
Mérget önt a tespedés.
Önkezével önmagát
Fojtja, nincs meséje más,
Más hon áll, hol szerteszét
hull a pernye, hulla nép,
Mondj nekünk ma jobb mesét.
Grósz Emil (Nagyvárad, 1865. szeptember 30. – Budapest, 1941. december 8.) orvos, szemész. A magyarországi szemészet jelentős alakja, több szembetegség kórtani leírása és gyógykezelésének kidolgozása fűződik a nevéhez. Több szemészeti műtéti eljárást dolgozott ki, világszerte elterjedt az öregkori szürke hályog általa bevezetett sebészeti kezelése. Három évtizeden keresztül, 1905 és 1936 között töltötte be a Budapesti Tudományegyetem I. számú szemklinikájának igazgatói tisztét.
A szemészet több ágában jelentős eredményeket ért el, diagnosztikával, patológiával, sebészettel és terápiával egyaránt foglalkozott. Behatóan vizsgálta degeneratív szemlencse-elváltozások (szürke és zöld hályog), a szivárványhártya- (iritis) és a szaruhártya-gyulladás (keratitis), a retinaleválás (ablatio retinae), a retinadaganat (glioma retinae), a tábeszes látóideg-sorvadás (tabes optica), a pangásos pupilla, az üvegtestgyulladás (hyalitis) kórtanát, de foglalkozott a kancsalság és a vakság patológiájával is. Kormánybiztosként sokat tett a népbetegségként számon tartott fertőző kötőhártya-gyulladás, a trachoma leküzdéséért.
Jelentős tevékenységet fejtett ki a tudományszervezés és az orvostovábbképzés terén. Tudományos kapcsolatokat épített ki több külföldi szemészeti intézménnyel és társasággal. A budapesti szemklinikát elismert iskolává és tudományos műhellyé fejlesztette. Maga a klinika is az ő irányítása mellett költözött át 1908-ban egy új épületbe (Mária utca), illetve az Üllői úti klinikai telep felépítését is ő érte el. Az országban ezenkívül is több szemkórházat és kórházi szemosztályt létesített. Személyében tisztelik a magyarországi intézményes szemorvosképzés megteremtőjét.
Az Orvosi Hetilap mellékletének, a Szemészet című folyóiratnak a szerkesztője volt, illetve 1911-ben az Orvosképzés alapító társszerkesztője lett. Ez utóbbi, a tanfolyamok programja mentén haladó lapot 1938-ig szerkesztette Scholtz Kornéllal közösen. Állandó munkatársa volt nemzetközi szemészeti folyóiratoknak, például a Zeitschrift für Augenheilkunde és az Archiv für Augenheilkunde című szaklapoknak is. Hoor Károllyal szerkesztett háromkötetes szemészeti monográfiája, önálló kötetei és egyetemi jegyzetei mellett szaktanulmányai jelentek meg a fenti folyóiratok mellett az Egészség, a Budapesti Szemle, az Egyetértés és a Magyar Orvosi Archívum lapjain.
Élete vége felé önéletrajzot írt Ötven év munkában címmel.
Sírhelye a Kerepesi temetőben először az 50. parcellában, majd a 47. parcellában volt. Mai sírja a Fiumei Úti Sírkert 29/2-es parcellájában, a 4-19. sírhelyen található, ahol feleségével és 34 éves korában elhunyt világbajnok teniszező fiával, Takáts (Grósz) Imrével (1896–1931),[4][5] valamint az ugyancsak szemész főorvossá, egyetemi oktatóvá vált fiával, Grósz Istvánnal(wd) (1909–1985) nyugszik.
1905-től 1919-ig töltötte be elsőként a Magyar Szemorvostársaság elnöki tisztét, melynek egyben alapító tagja is volt. Emellett 1911-től alelnöke, 1926-tól pedig tíz éven át elnöke volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által 1912-ben is elismert Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának (a bizottságot 1936-ban megszüntették). Aktívan részt vett nemzetközi szemészeti társaságok munkájában is, tagja volt a heidelbergi Német Szemészeti Társaságnak (Deutsche Ophthalmologische Gesellschaft), a Francia Szemészeti Társaságnak (Société Française d’ophtalmologie) és az Egyesült Királyság Szemészeti Társaságának (Ophthalmological Society of the United Kingdom).
1909-ben Budapesten nemzetközi orvosi kongresszust tartottak, melynek főtitkára lett. A kongresszuson végzett tevékenységéért jutalmul magyar királyi udvari tanácsosi tisztséget kapott.
Tudományos érdemei elismeréseként 1930-ban Corvin-koszorút vehetett át, 1932-ben pedig a Lyoni Egyetem díszdoktorává avatták.
1933-ban Kaczvinszky János-plakettel jutalmazták az orvostovábbképzés terén szerzett érdemei elismeréséül.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%B3sz_Emil
Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”.
Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte.
Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment. Újságíró lett: a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. 1884. július 29-én a Budapest-Kálvin téri református templomban feleségül vette Fischer Máriát.
1887-ben a nagyajtai kerület országgyűlési képviselővé választotta. 1892-ig töltötte be ezt a tisztséget. Egy ideig Szabadelvű párti volt, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott.
Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09). Emellett számos lapban publikált álnéven, ezekből ad közre válogatást a kétkötetes Az ismeretlen Benedek Elek c. munka.
1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklap, Az Én Újságom szerkesztésében, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak.
1890-ben belépett a Demokratia nevű szabadkőműves páholyba. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásait tartalmazó Ezüst Mesekönyv és Arany Mesekönyv – amelyek főként az Az Ezeregyéjszaka meséinek és a Grimm fivérek meséinek átiratai voltak – tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak.
Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt.
1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba és ott élt haláláig, ahol példaképe, szervezője volt a szárnyait bontogató romániai magyar kalákásoknak és a Cimbora című ifjúsági lapot szerkesztette. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet.
Írói végrendeletének utolsó három szava: „ fő, hogy dolgozzanak”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Benedek_Elek_(%C3%ADr%C3%B3)
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
A GUTTENBERG-ALBUMBA
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
1839. szeptember 5. előtt
„A 641 lapot, oldalanként 42 sort tartalmazó, két hasábban szedett mű hatalmas technikai és anyagi kihívás volt Gutenberg számára. Ráadásul azért, hogy a biblia pont úgy nézzen ki, mint a kézzel készítettek, szükség volt az iniciálék és a díszítések egyedi, kézzel történő megfestésére is. Még így is jelentősen, csaknem 50%-kal olcsóbban lehetett adni, mint egy hagyományos módon készült kódexet, ami vonzóvá tette a leendő vásárlók számára. Egy jómódú ügyvéd, Johann Fust hajlandónak mutatkozott arra, hogy finanszírozza a könyv elkészítését, cserébe társtulajdont szerzett a vállalkozásban.
A munka öt éven keresztül tartott, ezalatt rengeteg új betűt kellett önteni, papírt és pergament vásárolni. Mivel egyedül ezt nagyon nehéz lett volna végigcsinálnia, Gutenberg felvett maga mellé egy segédet, Peter Schöffert. Az idő előrehaladtával Fust felismerte, hogy a segéd alkalmazásával hosszú távon semmi szüksége nincs a mesterre, ezért beperelte Gutenberget a kölcsönért és annak kamataiért. A teljes követelés 2026 forintot tett ki, amely akkoriban óriási összeg volt. Gutenberg nyilvánvalóan nem tudta előteremteni, így a nyomda, a betűkészlet és a félig kész bibliák Fust birtokába kerültek. Saját vállalkozásuk már büszkén hirdette, hogy nyomtatott Bibliát árulnak, ellentétben Gutenberggel, aki nem kívánta felfedni vevői előtt, hogy nem kézzel készített munkát ad el nekik.
Gutenberg egy városi tanácsostól kapott kölcsönből újraindította saját nyomdáját. Elkészült egy 36 soros Biblia, de máig vitatott, hogy ő, vagy egy bambergi nyomdász készítette, a tőle vásárolt első betűsorozattal. Mindenesetre két kisebb könyv, Matthaeus de Cracovia Tractatus rationis et conscientiae (Értekezés az elméről és a lelkiismeretről) illetve Aquinói Szent Tamás: Summa de articulis fidei (A hitcikkelyek summája) nyomtatásával sikerült annyi pénzt gyűjtenie, hogy nekikezdhessen Johannes de Balbus Catholicon című lexikonának, amely a kolofon tanúsága szerint 1460-ban készült el.
Ezek után befejezte nyomdászi tevékenységét, és visszavonult. Nyugalmat nem lelt: 1462-ben menekülnie kellett Mainzból, mert a várost a helyi érsek és a pápa között támadt viták miatt zsoldosok felgyújtották. Néhány év múlva hazatért, és ott három évig az érsek kegydíját élvezte. Ott is halt meg, 1468 elején.
A mozgatható betűket valamikor a 11. század közepén ugyan Kínában találta fel egy Pi Seng nevű ember, de az ő betűmintája agyagból készült, ami nem túl tartós. A koreaiak jóval Gutenberg előtt már fémből készült betűmintákat használtak, a 15. század elején a koreai kormány egy öntödét is fenntartott nyomóelemek gyártására. A mozgatható betűmintával történő nyomtatás Kínában mégsem vált általánossá egészen addig, amíg a Nyugattól át nem vették a Gutenberg-féle könyvnyomtatás műveleteit. Gutenberg jelentősége tehát nem abban rejlik, hogy feltalálta volna a könyvnyomtatást, hiszen egyáltalán nem erről van szó, hanem abban, hogy a modern könyvnyomtatáshoz szükséges négy alapvető összetevőt: a mozgatható betűmintát, a nyomógépet, a megfelelő nyomdafestéket és a papírt egy gyártási folyamatban tudta összehangolni. Ezek közül a papírt (lásd Caj Lun) és a mozgatható betűket kapta a Távol-Keletről magán a nyomtatás ötletén túl. Gutenberg a nyomtatás alkotóelemeinek összekapcsolásával így a gyártásnak egy hatékony rendszerét alakította ki, ezáltal a könyvnyomtatás tömegtermelési folyamattá vált. Egy nyomtatott könyv hatása ugyanis nem különbözik egy kézzel írott társától. A könyvnyomtatás fölénye a tömegtermelésben van és Gutenberg találmányának fontossága ebben mutatkozik meg.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Johannes_Gutenberg
VASS JUDIT
nyűglődni minek a romokon
únod
a naponta újuló világvégeket
keress egy régibb századot
amíg még lehet
míg el nem visz a rák
vagy az Alzheimer
míg hullánál több benned
az ember
feszülj a szélmalomnak
pörgesd mint olvasót
hadd találjon meg bennük
ki beléd olvasott
mert nem jó itt nekünk
mennénk nyugatra délre
mert jobb nekünk
az álmok tettetése
mint a rothadó közeg
ahol pöffed bennünk a lélek
a barbárokkal ordító tömeg
a bárgyú hülyék kora
ha nincs menni sehova
lapozz vissza hol előbbre éltek
mentünk-e elébb
mert mi a fenének
utálatos esztelen szenvedések
„A tekintet, amely megváltoztatta a filmművészetet…” – mondják róla, és valóban az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Jean-Luc Godard mellett a filmnyelv egyik legjelentékenyebb megújítója.
Művészete többek között Jancsó Miklósra is hatott (Oldás és kötés), aki például a hosszú beállításokat saját bevallása szerint is Antonioni nyomán kezdte alkalmazni.”
ÉLETE
Antonioni édesanyja szegény sorból származott, édesapja viszont szállodatulajdonos volt. (Középpolgári származása egyébként nem mellékes motívum művészete szempontjából, hiszen szinte mindegyik olasz filmje polgári miliőben játszódik.) Származása ellenére Antonioni saját bevallása szerint mindig is az alsóbb néposztályok gyerekeivel szeretett játszani, jobban megértette őket, mint saját „kasztja” gyermekeit. Apja kereskedelmi pályára szánta gyermekét, Michelangelo azonban a képzőművészet és az építészet iránt érdeklődött. Emellett zeneileg is tehetséges volt, sok évig hegedült és teniszben is kiemelkedő teljesítményeket nyújtott, egyetemista korában számos díjat megnyert (ezeket az 1940-es években, amikor Rómában tengődött, mind eladta). Egészen 27 éves koráig szülővárosában élt. Néhány évig Ferrara és Bologna között ingázott, mivel a Bolognai Egyetemre járt, itt szerzett közgazdász diplomát. Rövid ideig a bankszakmában dolgozott, s filmkritikákat írt a Corriere Padano helyi lapba.
1939-ben Rómába ment, ahol részt vett az 1942-es római világkiállítás előkészületi munkálataiban. A feladat azonban nem kötötte le, ezért a Cinema folyóiratnál vállalt munkát: a lap irányítása a Duce fia, Vittorio Mussolini kezében volt. Antonioninak haladó nézetei miatt hamarosan ugyanúgy távoznia kellett a Cinemától, mint korábban a Corriere Padanótól. Három hónapig a Centro Sperimentale di Cinematografia hallgatója lett, ahol megismerkedett későbbi első feleségével, Letizia Balbonival, akivel egészen 1954-ig élt együtt. Erről Antonioni annyit nyilatkozott, hogy itt megtanulta azt a két-három alapfogást, amelyek a filmezéshez szükségesek, ennél többet nem kellett filmiskolában tanulnia. Egy időben szolgált a hadseregben, majd marxista nézetei miatt az ellenállás soraiban bujkált.
Antonioni forgatókönyvíróként került be a szakmába. Munkái közül Roberto Rossellini 1943-ban kettőt is megfilmesített: Egy pilóta visszatér, A kereszt embere. Rossellinin kívül Enrico Fulchignoni számára is dolgozott: A két Foscari című film forgatókönyvét írta. Forgatás közben számos technikai fogást lesett el a kísérletező kedvű Ubaldo Arata operatőrtől. Főleg neki köszönhetően Antonionit Franciaországba küldték, hogy a kiváló rendező, Marcel Carné asszisztense legyen A sátán követei című film forgatásán. Carné ugyan nem volt túl barátságos a fasiszta Olaszországból lényegében ellenőri-társrendezői minőségben érkező Antonionival, ám a tehetséges olasz ifjú újabb hasznos tapasztalatokra tett szert a francia művész mellett.
Antonioni 30 évesen forgatta első alkotását, A Pó népe című dokumentumfilmet, amely egy akkor még nem is létező filmes irányzat, a neorealizmus egyik előfutárának tekinthető. Sajnos a végéhez közeledő háborút ez a film is megsínylette: az anyagot elkobozták, és a fasiszták bukása után délre vitték. Itt az anyag részint tönkrement, részint elveszett, s csak nehezen sikerült legalább hiányos formában rekonstruálni a második világháború után. Antonioni elmondása szerint a befejezett film negyede lett az eredetileg tervezett kétharmadának. 1945 és 1950 között Antonioni két forgatókönyvet is írt Joel Visconzinnal, de egyiket sem sikerült megvalósítaniuk. Részt vett De Sancti Tragikus hajsza (1947) című drámája forgatókönyvének elkészítésében, és sikerült újabb rövidfilmeket is rendeznie. Ezek közül a L’Amorosa Menzogna a legérdekesebb, mivel ez adta az ötletet Federico Fellini első önálló filmjéhez, A fehér sejkhez. Más információk szerint az 1949-es Kedves Iván (Caro Ivan) című történetét Carlo Ponti vásárolt meg Antonionitól két líráért, amelyből végül az említett Fellini film megszületett.
1950-ben Antonioni talált egy producert, aki nem nagy lelkesedéssel ugyan, de finanszírozta első filmjét. Az Egy szerelem krónikája című bűnügyi melodráma cselekményében még nem annyira, de egyes formai megoldásaiban már a jellegzetes „antonionis” stílust előlegezi meg. Vagyis a külsődleges cselekményfordulatok helyett a szereplők belső világa került fókuszba. A három epizódból álló A legyőzöttek (1953) témája a háború utáni fiatalság helyzete. A film nem keltett különösebb figyelmet, ahogyan A kamélia nélküli hölgy (1953) sem. Ez utóbbi egy eladólány gyors felemelkedéséről és bukásáról szól a korszak olasz filmvilágában. Még ugyanabban az évben Antonioni Öngyilkossági kísérlet címmel dokumentumfilmet forgatott a Szerelem a városban című összeállítás számára, melyhez Federico Fellini, Carlo Lizzani, Dino Risi, Francesco Maselli és Alberto Lattuada is készített epizódokat.
Antonioni 1955-ben forgatott alkotásával, A barátnőkkel vált igazán ismertté a filmvilágban. A mű Cesare Pavese Három magányos nő című regénye alapján készült, s a forgatókönyv megírásában két elismert írónő is részt vett. A film hatásos lenyomatát adja a városi középpolgárság világának, a szereplők egymás közötti viszonyainak bemutatásán keresztül. A kiáltás (1957) Antonioni pályafutásának legszélsőségesebben értékelt darabja. Különlegessége részben abban rejlik, hogy – a rendezőtől szokatlan módon – nem polgári, hanem munkáskörnyezetben játszódik, ám a főhős tragédiáját elsősorban saját belső kételyei okozzák. Ilyen értelemben tehát szervesen kapcsolódik Antonioni előző filmjéhez, s a későbbiekhez is.
Kis színházi kitérő után Antonioni 1959-ben újabb filmbe fogott: A kaland a megszokottnál is nagyobb – főleg anyagi – nehézségek kíséretében született meg, s 1960-as cannes-i díszbemutatója botrányba fulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy Antonioni az egyébként is látszólag cselekménytelen film egyik izgalmasnak ígérkező szálát „ejtette” (nem derül ki, mi történt a szigeten eltűnt lánnyal), fittyet hányva ezzel a begyöpösödött nézői beidegződéseknek, hogy minden szálat el kell varrni. Az emberi kapcsolatok reménytelenségét közvetítő filmben az expresszív színészi játéknak éppoly fontos a szerepe, mint a kameramozgásnak, a zenének és zörejeknek. A kaland nagy felfedezése még Monica Vitti, aki ebben a filmben és a következőkben is hihetetlenül árnyalt játékával kelti életre Antonioni neurotikus hősnőit.
A következő mű, Az éjszaka (1961) Marcello Mastroianni és Jeanne Moreau főszereplésével készült. A film egy házasság, benne a házastársak súlyos válságát ábrázolja, esetenként Antonionitól is szokatlanul lassú tempóban, de egyáltalán nem unalmasan és érdektelenül. A Napfogyatkozásban (1962) Antonioni eltökélten halad előre az érzelmi problémák ábrázolásában. Bizonyos értelemben a három film trilógiát alkot: A kaland esetében azt látjuk, miként tesznek tönkre egy kialakuló kapcsolatot az érzelmi nehézségek, Az éjszakában mindezt egy házasság keretén belül figyelhetjük meg, míg A napfogyatkozás ismét Monica Vitti játszotta hősnője már túl van az elromlott kapcsolaton, s egy újabb kapcsolat kialakításának problémáival küzd. A Vörös sivatag (1964) neurotikus hősnője (megint Vitti) láthatóan számos válságot megélt már, s a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, amelyet a rideg iparváros, Ravenna nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Érdekes kísérleteit már akkor sokan vitatták, s ma már zömmel – bár kissé igazságtalanul – erőltetettnek tartják. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
Antonioni munkásságának újabb szakaszában filmjei középpontjába férfi szereplők kerültek. Változást jelentett az is, hogy bár nem mondott le szereplői egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, nagyobb hangsúlyt helyezett a főhős és a környezet kapcsolatának ábrázolására, melyet már a Vörös sivatagban is kiemelten kezelt.
A megújulást a világszerte nagy feltűnést keltett, díjakkal méltán elhalmozott, de ugyanakkor sokféleképpen magyarázott és vitatott mű, az Angliában forgatott Nagyítás (1966) jelentette. Alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo című novellájából származik. A kiinduló helyzet krimit sejtet: Thomas, a felkapott divatfotós (David Hemmings) egy parkban látszólag ártalmatlan felvételeket készít, ám otthon, előhívás közben rádöbben arra, hogy egy gyilkosságot örökített meg. Antonionit természetesen nem az esetleges bűnügyi bonyodalmak érdeklik. A Mester számára az igazán érdekes kérdés az, hogy mihez kezd a fotós a felfedezésével? Ki tud-e törni vonzónak látszó, de mégis felszínes, hamis világából, meg tud-e ragadni valamit az igazi valóságból, képes-e valódi művésszé válni? A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenet azt sugallja, hogy Thomas beletörődik abba, hogy a látszatvalóság foglya marad. Nem érdektelen megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy egyesek magát Antonionit is azzal vádolták e film miatt, hogy nem képes az igazi valóság bemutatására, ugyanolyan szemkápráztató illúziót produkál a Nagyítással, mint filmjének pantomimesei.
Még hevesebb vitákat váltott ki amerikai filmje, a Zabriskie Point (1970). Ennek diák főhőse (Mark Frechette) abban a hiszemben, hogy megölt egy rendőrt, elmenekül a felelősségre vonás elől egy sportrepülőn. A címbéli helyen, egy kísérteties sivatagban találkozik egy lánnyal (Daria Halprin). Egymásra találnak, ám a fiút végül lelövik a rendőrök. Sok mindent felróttak e film kapcsán Antonioninak: hogy nem hiteles a bemutatott Amerika-kép, hogy nem mutat elegendő érdeklődést és rokonszenvet a diákmozgalom iránt stb. Antonionit azonban alighanem ezúttal is jobban érdekelte az érzelmek ábrázolása: míg korábbi hősei esetében a környezet mindig nyomasztó ballasztként nehezedett az emberi kapcsolatokra, a Zabriskie Point a sivatagi helyszínnel arra adott módot, hogy mintegy „sterilen”, csak az érzelmekre koncentrálva foglalkozhasson hőseivel. Mark, a diák számára azonban a sivatag éppúgy a valóságtól menekülés szimbóluma, ahogyan a Nagyítás fényképésze számára a pantomim volt az. David Locke, a riporter zárja a valóság szökevényeinek „antonionis” sorát, ám mielőtt róla készült volna film, Antonioni más tervekkel foglalkozott.
A Kína című dokumentumfilm az Olasz Televízió (RAI) és a római kínai követség felkérésére született, ám a kész film ellen Kína nemzetközi ellenpropagandát fejtett ki, amely Antonionit mélységesen bántotta. Ezután Tecnicamente dolce címmel írt egy forgatókönyvet (jóval később magyar nyelven is megjelent), de Carlo Ponti producer végül kockázatosnak ítélte a projektet, s más témát javasolt.
Így született meg Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása: riporter (1975). A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek: szinte krimibe illő a szituáció, amiből azonban Antonioni ismét egy ember belső válságának történetét bontja ki. Hőse, David Locke (Jack Nicholson) egy kietlen afrikai szállodában egy hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél halott szomszédjával. Saját levetett élete helyett egy ideig izgalmasnak tűnik új énje, a fegyverkereskedő, de aztán ezt is tehernek érzi. Valószínűleg rádöbben arra, hogy önmaga elől nem menekülhet egy szimpla névcserével, a személyiség nem levethető ruha. Locke bizonyos értelemben a fotós Thomas kiégettebb változata: hivatásához nem fűzi semmilyen személyes érdekeltség, s ez riporteri munkájára éppúgy igaz, mint fegyverkereskedői működésére. A mellé szegődő lány (Maria Schneider) nem egy új lehetőséget jelent számára, hanem saját belső csődjének felismeréséhez segíti hozzá.
1980-ban Antonioni a videotechnika lázában égett, ennek lehetőségeit kutatta. Lelkesedésében ekkor hangzott el híres mondása: „Meghalt a mozi, éljen a videó!” Az új technika kipróbálására Jean Cocteau A kétfejű sas című, korábban a szerző által már megfilmesített művét választotta: Az oberwaldi titok (1981) női főszerepére 16 év után ismét Monica Vittit kérte fel. A kissé hosszadalmas kamaradráma jelentősége ismét a színekkel való kísérletezés volt, akárcsak a Vörös sivatag esetében. Az Egy nő azonosítása (1982) című alkotása egyfajta önvallomás: rendező főhőse a valóság megragadhatatlanságának problémájával szembesül.
1984-ben a videó bűvöletében Fotoromanza címmel videóklipet rendezett a karakteresen egyéni hangú olasz énekesnő, Gianna Nannini számára.
1985-ben Antonionit szélütés érte, amelynek következményeként részlegesen lebénult, s elveszítette a beszédkészségét. Ezután felesége, Enrica segítségével kommunikált környezetével. Betegsége ellenére sem hagyott fel a filmezéssel.
Néhány rövidebb dokumentumfilm mellett játékfilmeket is forgatott. Wim Wenders segítségével készült alkotását, a Túl a felhőkönt (1995) az idős mesternek kijáró tisztelettel fogadták mindenhol, de éppúgy nem sorolják jelentős alkotásai közé, ahogyan az Eros című 2004-es összeállítás általa rendezett epizódját sem (társrendezők: Steven Soderbergh, Wong Kar Wai).
2007. július 30-án hunyt el Rómában, Ingmar Bergman svéd filmrendezővel egy napon.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Michelangelo_Antonioni
Miguel de Cervantes Saavedra ( Alcalá de Henares, 1547. szeptember 29. – Madrid, 1616. április 23.) kalandos életű spanyol regény– és drámaíró, költő, Don Quijote figurájának megalkotója, a spanyol irodalom talán legismertebb képviselője.
Sok irodalomtörténész a Don Quijotét tartja az első, mai értelemben vett regénynek, illetve a spanyol arany század irodalmi csúcspontjának. Először Cervantes írt (olasz mintákból kiindulva) mai modern értelemben vett novellákat spanyolul. Cervantes egész életében sikeres színpadi szerző szeretett volna lenni, a regényt alacsonyabb rendű műfajnak tartotta. Ennek ellenére a korabeli színházak rendre visszautasítottak a műveit, mondván: azok unalmasak és nehézkesek. Az korabeli színházak sikerszerzői Lope de Vega, Calderón de la Barca és Tirso de Molina voltak. Költőként sem volt annyira jelentős, kortársai nem is tartották igazi poétának. Egész életművét átszövik az önéletrajzi elemek, írásaiban gyakran megnyilvánult a bukolikus reneszánsz költészet iránti vonzalma is.
Alcalá de Henares városkában született. Iskolai tanulmányait Córdobában kezdte, majd Sevillában és Madridban folytatta. Ott ismerkedett meg kora spanyol színházával. 1570-ben párbajban megsebesített egy építőmestert, ezért menekülnie kellett Spanyolországból. Itáliába utazott, ahol Giulio Acquaviva szolgálatába állt, akiből hamarosan bíboros lett, Cervantes pedig az ő asztali felszolgálója. A következő évben katonai pályára lépett, és részt vett a lepantói csatában. Bal karja a harcokban megsebesült, majd lebénult. 1575-ben elhatározta, hogy visszatér Spanyolországba, de a hajót, amelyen utazott, berber kalózok támadták meg. Miguel és öccse, Rodrigo Cervantes az algíri pasa fogságába esett. Rodrigót hamarosan ki tudták váltani, de Miguel csak öt évi rabság és több sikertelen szökési kísérlet után térhetett haza. Ezután hivatali munkákat vállalt Spanyolország különböző városaiban, ennek során gyakran került összetűzésbe a helyi hatóságokkal, többször be is börtönözték. 1605-ben kiadta a Don Quijote első, 1615-ben második kötetét. A regény nagy sikert aratott, és hamarosan elterjedt egész Európában.
Cervantes családjáról folyamatosan vitatkoznak a tudósok. Néhányuk szerint ókeresztények voltak, míg mások azt állítják, hogy újkeresztények. Américo Castro történész szerint Cervantes anyja újkeresztény (tehát mór vagy zsidó) volt. Mivel erre semmiféle bizonyíték nincs, Cervantes converso (áttért) származását a műveiben található idézetekkel, motívumokkal igyekeznek alátámasztaszi, azonban az irodalomtörténészek nagy része ezt nem tartja elegendőnek, így nem is foglalkoznak komolyabban az üggyel.
Az mindenesetre biztos, hogy Cervantes nehéz és kalandos élete Alcalá de Henares kisvárosában, egy kisnemesi családban kezdődött. Születése pontos idejét nem tudni, csak annyit, hogy 1547. október 9-én keresztelték meg. A hagyomány szerint szeptember 29-én, Mihály (Miguel) napján született. Édesapja anyai részről orvoscsaládból származott, de ő gyermekkora óta süket volt, ezért nem végezhette el azokat a szükséges stúdiumokat, amelyek abban az időben valakit orvossá tettek. Így aztán ugyan gyógyszerész és sebész volt, de nem számított igazi orvosnak . Cervantes édesanyja, Leonor de Cortinas hét gyermeknek adott életet, akik közül Miguel volt a negyedik. […]
Miguel Córdobában, Alonso de Vieras akadémiáján kezdte meg iskolai tanulmányait. Tanárainak hamar feltűnt az irodalom iránt tanúsított nagy érdeklődése. Valamivel később a jezsuiták iskolájában folytatta tanulmányait. Ezekben a hónapokban találkozott először Lope de Rueda drámaíró színpadi műveivel. Lope de Rueda, a spanyol arany század színházának előfutára, nagy hatással volt az ifjú Cervantesre. Miután Rodrigo de Cervantes szülei meghaltak (édesanyja Leonor de Torreblanca 1557-ben hunyt el), a Cervantes család ismét útra kelt. Először Granadában, majd Sevillában telepedtek le. Miguel Sevillában is a jezsuiták iskolájában tanult. Tanára Acevedo atya volt, aki komédiáival szórakoztatta a diákjait. Az atya nagy hatással volt Miguel későbbi drámáira. Az ifjú író ekkor kezdte el írni első színházi darabjait.
1564. október 30-án Rodrigo de Cervantest kinevezték a város Szent Mihály Egyházközségének seborvosává. Még aznap írásos meghatalmazást adott feleségének a család ügyeinek intézésére. Ebből arra lehet következtetni, hogy Leonor de Cortinas Alcalában maradt gyermekeivel, Rodrigo csak Miguelt vitte magával Sevillába. 1566-ban a család Madridba költözött, amely nagy fellendülésben volt II. Fülöp uralkodása alatt. Cervantes ebben az időben írta első verseit. Egy évet tanult az Estudio de la Villa iskolában, amelyet a kor híres humanistája, Juan López de Hoyos vezetett. Juan López de Hoyos így emlékezett Cervantesre:” nuestro caro y amado discípulo” (szeretett és kedves tanítványunk). Ezután Rómába utazott, ahol Giulio Acquaviva d’Aragona szolgálatába állt. Cervantesnek egy utcai összetűzés miatt kellett Madrid városát elhagynia. Az Archivo de Simancasban talált dokumentumok szerint Miguel de Cervantes 1569-ben egy párbajban megsebesítette Antonio de Sigurát. E tette miatt a bíróság egyik kezének levágására és tíz év száműzetésre ítélte az írót. Cervantes előbb Sevillába, majd Rómába menekült. Még ez év decemberében megjelent López de Hoyos gyászkötete Erzsébet királyné haláláról és temetéséről . A kötetben Cervantes négy gyászverse is szerepelt. Ezek az első nyomtatásban megjelent művei.
Itáliában Acquaviva kardinális asztali felszolgálója lett, ebben a minőségében járta be egész Itáliát. 1571-ben Miguel öccse, Rodrigo de Cervantes Itáliába érkezett Diego de Urbina századával, amelyhez Miguel is csatlakozott. Ezt bizonyítja Mateo de Santisteban Rodrigo de Cervantesről 1578-ban írt jelentése. Október 7-én az író is részt vett a lepantói csatában, a Marquesa nevű gálya katonájaként. A harc során két helyen is megsebesült: „két muskétalövés által a mellkasán és a bal kezén”. Ennek következtében bal keze lebénult. Cervantes nagyon büszke volt a dicsőséges győzelemben vállalt szerepére, innen kapta ragadványnevét: el Manco de Lepanto (Lepanto rokkantja). A csata több művében is szerepelt.
A győzelem után hat hónapig Messinában lábadozott, majd 1572 áprilisában folytatta katonai karrierjét. 1573-ban a Nápolyban állomásozó Don Manuel Ponce de León századában szolgált. Részt vett Don Juan de Austria bizertei, korfui és tunéziai expedícióiban.
Nápolyban Miguel és Rodrigo hajóra szállt, és az El Sol (A Nap) fedélzetén elindult Barcelona felé. A gályát azonban 1575. szeptember 26-án, Arnaut Mami vezetésével kalózok kerítették hatalmukba Costa Brava környékén, és a fivéreket Algírba szállították. Akkoriban ez bevett szokás volt, hogy az elrabolt személyekért busás váltságdíjat kérjenek. 1576 áprilisában Cervantes apja megtudta, hogy fiai Algírban vannak fogságban, ezért pénzt kezdett gyűjteni a kiváltásukra, kevés sikerrel. A Királyi Tanácstól és a Kasztíliai Tanácstól kért segítséget, de visszautasították. Ekkor Cervantes anyja, Leonor, felkereste a Keresztes Tanácsot, akik készségesen segítséget is nyújtottak neki, de az összegyűlt összeg nem volt elég a két testvér kiváltására. A mórok ugyanis úgy gondolták, hogy Miguel értékesebb fogoly, mivel fontos személyiségek ajánlóleveleivel büszkélkedhetett, és 500 escudót kértek érte. Így 1577-ben csak Rodrigót tudták kiváltani, Miguelt pedig megpróbálták megszöktetni. Algírban a szökést halállal büntették. Cervantes négyszer próbált megszökni, és a kutatók azóta is azon vitatkoznak, hogyan tudta megúszni a kivégzést.
Rodrigo de Cervantes szeptemberben már Valenciában volt, ahol sikerült elérnie, hogy Valencia és Mallorca kikötőjéből indítsanak el egy-egy felfegyverzett fregattot Miguel és társai megsegítésére. Ezen felbuzdulva az író több keresztény társával együtt ismét megkísérelte a szökést. A mallorcai fregatt sikeresen el is jutott az algíri partokig, de a szökés végül nem sikerült, mert Cervantest egy áruló feljelentette. Miguelt elfogták, és az algíri pasa elé vitték. Az uralkodó előtt Cervantes minden felelősséget magára vállalt. Az író 1578 márciusában titokban Oránba küldött egy mórt egy Don Martín de Córdobának címzett levéllel, de a küldöncöt Orán kapujában elfogták, és Hasszán pasa karóba húzatta. A következő év októberében Cervantes, egy vezeklő renegát és egy valenciai kereskedő segítségével, felfegyvereztetett egy tizenkét evezős fregattot, az akció azonban nem járt sikerrel, mert ismét feljelentették a kitervelőket. Ezúttal egy orvos jelentette a pasának a szökési kísérletet. Miguel, amint tudomást szerzett erről, azonnal megjelent Hasszán pasa előtt, és mindent magára vállalt. Ennek következtében ismét öt hónapnyi börtönre ítélték.
Végül 1580-ban, öt évi rabság és több sikertelen szökési kísérlet után, a trinitárius atyáknak sikerült kiváltaniuk Cervantest a fogságból. Cervantes még hazatérése előtt megírta jelentését az Algírban történtekről. December 18-án apja kérésére tájékoztatót adtak ki az író algíri fogságáról Madridban. Cervantes ekkor már több hónapja Valenciában tartózkodott.
Az 1580-ban Cervantes visszatért Madridba, ahol felkereste a Kasztíliai Tanácsot. A tanács hivatali munkához juttatta. Apja ekkor már hatalmas adósságot halmozott fel. Rodrigo Alba hercegének, a Portugália ellen induló hadvezérnek szolgálatába állt. Miguel a királytól kért anyagi segítséget. II. Fülöp spanyol király két alkalommal is parancsba adta, hogy Cervantesnek száz dukátot adjanak, az összeg felét pedig előlegként fizessék ki neki. Ezután Oránba utazott.
1584-ben feleségül vette a nála 18 évvel fiatalabb Catalina de Salazar y Palaciost, egy jómódú paraszt leányát. A frigy gyermektelen maradt, de Cervantesnek már volt egy Isabel de Saavedra nevű lánya egy kocsmárosnéval fennálló korábbi viszonyából. Isabel csapodár életmódjával sok gondot okozott apjának.
1585-ben Alcalá de Henaresben jelent meg első nagyobb terjedelmű prózai műve. A Galatea nagy sikert aratott, és öt évvel később újra kiadták. 1587-ben Cervantes ismeretlen okokból különvált feleségétől, majd Sevillába költözött, ahol terménybehajtó lett. Ilyen minőségében lefoglalta néhány kanonok gabonáját, amiért Sevilla fővikáriusa kiátkozta. A következő két évben újabb hivatali megbízásokat teljesített Écijában és más vidéki városokban. 1590-ben kérvénnyel fordult II. Fülöphöz, amelyben felsorolta szolgálatait, és arra kérte az uralkodót, hogy juttassa őt valamilyen tisztséghez az Indiákon, de kérvényét az Indiák Tanácsa elutasította.
1591-ben Granadában teljesített szolgálatot, majd Montillában élt. 1592. szeptember 19-én Castro del Ríóban bebörtönözték, amiért lefoglalta a helybéli kanonokok búzáját. A börtönből december 15-én óvadék ellenében szabadulhatott.
Az 1590-es években több színtársulat is játszotta már drámáit. Drámaíróként Cervantes is jelentősen hozzájárult a mai értelemben vett színház kialakulásához. 1590-ben ismét megpróbált a Nyugat-Indiákra utazni, de kérvényét megint elutasították. Ekkor írta több ismert novelláját, a Don Quijote közvetlen előzményeit. 1594-ben adószedő lett. Nem sokkal ezután ismét Granadában dolgozott, majd visszatért Sevillába. Adóbeszedőként Simón Freire kereskedőnél helyezte letétbe a beszedett adókat, aki hamarosan csődbe ment. Ezután Cervantest megvádolták, hogy ellopta a beszedett pénzt, a hatóságok börtönbüntetésre ítélték. Nem tudni pontosan mikor szabadult, csak azt, hogy 1597-ben börtönözték be, és 1598-ban már szabadlábra helyezték Sevillában.
A Don Quijote első részét ezekben az években írta a városban, amelyet 1600-ban hagyott el, és Toledóban élt két évig, majd Esquiviasban telepedett le, ahol újabb két évet töltött. 1604-ben Valladolidba, III. Fülöp udvara közelébe költözött, 1606-ban pedig végleg letelepedett Madridban.
Cervantes utolsó éveiben is pénzügyi nehézségekkel küszködött, és a hatóságok is sok kellemetlenséget okoztak neki. Egy nemesembert halálosan megsebesítettek a valladolidi háza előtt (itt ma Cervantes-emlékház működik). Akkoriban ez nem lakóház volt, hanem egy kültelki fogadó, ahol az író és nőrokonai szállást béreltek. Cervantest megvádolták, hogy köze volt a gyilkossághoz. Akkoriban lánytestvéreivel, unokahúgával és törvénytelen lányával élt együtt. Valószínűsíthető, hogy a nőknek lehetett valami köze ehhez a halálesethez, de az írót emberölésért börtönbe zárták.
1604 december végén adta ki a Don Quijote első kötetét, amely hamar nagy sikert aratott. Még a Nyugat-Indiákon is volt érdeklődés Cervantes új regénye iránt, az álarcosbálokon az emberek Don Quijoténak és Sancho Panzának öltöztek. 1607-ben Quijote címen Brüsszelben adták ki a Don Quijotét, egy évvel később pedig Madridban. 1612-ben Thomas Shelton angolul jelentette meg a regényt. 1617-ben adták ki franciául.
Cervantes 1608 februárjában visszatért Madridba, Lope de Vega is élt. Az író utolsó éveiben Madridban tartott fent állandó lakhelyet, de néha Alcalába és Esquiviasba is elutazott. Ezekben az években családi tragédia is érte az írót: 1609 októberében meghalt nővére, Andrea, hat hónappal később unokája, Isabel Sanz és 1610 januárjában másik lánytestvére, Magdalena is. Cervantes ezután elhatározta, hogy vallásos életet fog élni. 1609-ben tagja lett a Congregación de los Esclavos del Santísimo Sacramento szervezetnek, annak ellenére, hogy eleinte semmit sem tudott arról, hogy milyen kötelezettségei vannak a tagoknak (napi lelki gyakorlatok, énekek, kórházi gyógyítások). 1613 júliusában, néhány évvel a halála előtt novícius lett.
Ebben az időben fejezte be a Novelas ejemplares novellakötetét. A kötet néhány darabját, mint a Rincót, a Cortadillót vagy a Szerelmes Extremandurát, valószínűleg utazásai során írta. Valladolidban írhatta a Beszélgetés a kutyákkal, a Cigánylány (spanyolul: La Gitanilla) című műveket. Az utóbbiban az intoleranciára hívta fel a figyelmet. A kötet hamar nagy sikert aratott. Tíz hónappal az első kiadás után már negyedszer adták ki, összesen 23 kiadást élt meg a század végéig, és francia nyelven a kötet még további nyolc kiadást élt meg a 17. században.
1613-ban kezdte el írni az Utazás a Parnasszusra című művét, amelyet az utókor a legjelentősebb költői alkotásának tart. II. Fülöp halála után a színházakat bezáratták, és amikor III. Fülöp újra kinyittatta őket, a spanyol színjátszás nagy fellendülésnek indult. A fiatal drámaírókat több híres író és művészetpártoló csoportosulás is támogatta, többek között Lope de Vega, aki 1609-ben kiadta az Arte nuevo de hacer comedias című, a fiatal kollégái műveit tartalmazó kötetet. A Don Quijotéban Cervantes bírálta Lope de Vegát, ezért a két író kapcsolata ezekben az években megromlott. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy a madridi színházak elutasították Cervantes drámáinak bemutatását. Az Utazás a Parnasszusra függelékében Cervantes elmondja, hogy komédiái csak könyvben jelenhetnek meg, színházban nem játszották őket. Vígjátékainak gyűjteményét 1615 szeptemberében adta ki 8 komédia és 8 új közjáték címmel.
Még a Don Quijote első kötetében megemlíti, hogy folytatni fogja a történetet, aztán végül csak tíz év múlva jelentette meg a Don Quijote második részét. Martín de Riquer nem sokkal megjelenése után részletesen elemezte a szöveget. Elemzésében többek között azt állapította meg, hogy a hamisítványban szereplő Jerónimo de Pasamonte a Don Quijote első kötetének 32. fejezetében Jines de Pasamonte néven szerepel. A hamis Don Quijotét sokáig Lope de Vegának tulajdonították, amiért Cervantes bírálta őt a Don Quijote első részében.
Cervantes a Don Quijote második részének előszavában megemlítette, hogy értesült róla, hogy már más valaki megírta helyette a nemes lovag történetének folytatását, ezért a történet második része a főhős halálával fog végződni. Ezzel kívánta elejét venni annak, hogy valaki ezután is továbbírja a történetet. A második kötet elején Sancho Panza hírül viszi gazdájának, hogy egy spanyol író már megírta hőstetteiket. Aztán a regény közepén van egy jelenet, ahol Don Quijote értesül arról, hogy valaki már megírta kalandjaik folytatását is. Beleolvas történetük második részébe, és kikel magából, amiért valaki meghamisítva merte papírra vetni hőstetteit. Cervantes Don Quijotéjének második kötete 1615 novemberében jelent meg.
Az író a következő évben hunyt el, három nappal azután, hogy befejezte a Lemos grófjának ajánlott regényét, a Persiles és Sigismunda hőstetteit (Los Trabajos de Persiles y Sigismunda).
2015 márciusában egy kutatócsoport bejelentette, hogy megtalálták Cervantes temetkezési helyét, mely addig ismeretlen volt az utókor számára. A madridi Trinitarias kolostor kriptájában több különböző személy csontját is megtalálták, akiket vele együtt temethettek el.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Miguel_de_Cervantes
Konfuciusz i. e. 551–479 között élt.
Konfuciusz családneve: Kong (Kǒng 孔); utóneve: Csiu (Qiū 丘); adott neve: Dzsong-ni (Zhòngní 仲尼). Tiszteleti neve: Kung-ce (孔子), azaz Kung mester, vagy csak röviden dzü (子): ‘mester’. Habár a dzü’ (‘mester’) tiszteleti utótag ott szerepel a legtöbb csou-kori filozófus nevében (Lao-ce, Csuang-ce, Szun-ce stb.), a „Mester” (ce), illetve „a Mester mondotta” ( ()ce jüe (zi yue)) mindig Konfuciuszra, illetve az őáltala mondott bölcseletekre vonatkozik. A Kung Fu-ce (pin-jin: Kǒng Fūzǐ 孔夫子) névváltozat csak évszázadokkal halála után keletkezett – élete során ezt a formát soha nem használták. Jelentése: Kung tanító-mester. A modern kínai nyelvhasználatban a közbeékelődő fu (夫) tagot általában nem használják, csak a Kung-ce alakot.
A kínai hagyomány szerint Konfuciusz a hatalmát elvesztő, Ce családnevet felvett Sang-dinasztia uralkodócsaládjának leszármazottja.
A név helyes magyar átírása: Konfuciusz, a jelenlegi magyar helyesírási szabályzat ezt a változatot preferálja.[3] A tudományos sinológia is a Konfuciusz formát használja, és ezt alkalmazzák a gyakorlatban más helyeken is (pl.: Konfuciusz Intézet). A Kung Fu-ce megnevezést a Kínában tevékenykedő első jezsuita szerzetesek ültették át latinos alakba mint Confucius (a hagyomány szerint a latinosított formát az olasz Matteo Ricci alkotta).
Miután Konfuciusz tanai, államelmélete a hivatalos állami ideológiává váltak az évszázadok során, több tiszteleti nevet is adományoztak neki a különböző kínai császárok: i. e. 1. század, Han-kor: „Nagyrabecsült és fennenhirdetett Ni Úr” (褒成宣尼公 bāo chéng xuān ní gōng); 16. század, Ming-kor: „A legnagyobb bölcs – első tanító” (至聖先師 zhì shèng xiān shī); valamint: „Tízezernyi nemzedék tanítói példaképe” (萬世師表 mò shì shī biǎo).
Konfuciusz életének áttekintésekor külön kell választani a legendákat a tényektől. Sajnos tényszerű adat igen kevés maradt fent. A leghitelesebb forrás a Beszélgetések és mondások, amely Konfuciusz bölcseleteit tartalmazza. Ebben sok helyen bukkan fel a Mester alakja – ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a róla szóló történetek szimbolikusak-e, vagy egy-egy valóban megtörtént eseményt írnak le. A második forrás, mely nem sokkal Konfuciusz halála után íródott, a Kung ce csiajü (孔子家語), vagyis a „Kong család története”. Itt már sok legendás elem is belekerül az elbeszélések fonalába, ezen túl pedig továbbra is sok történetnek inkább szimbolikus jelentése van, a tanítások egyfajta példázataiként szerepelnek. A későbbi írásokban Konfuciuszt gyakran a történet hitelességét alátámasztandó szerepeltették. A harmadik és egyben legfontosabb forrás A történetíró feljegyzései – Kína első történetírója, Szema Csien alkotása, ami i. e. 86 körül íródott. Ennek a 47. fejezetében részletes és kronológiailag folyamatos biográfia olvasható Konfuciuszról. Az e három művön kívül minden egyéb forrás leginkább legendáknak tekinthető – Konfuciusz életére valós relevancia nélkül.
Tanításai a kínai kultúra és gondolkodás alapjává váltak. Filozófiájának hatása mind a mai napig töretlenül meghatározó szerepet játszik egész Délkelet-Ázsiában. A mester bölcselete ma már nemcsak Kínában éli egyre erősödő reneszánszát, hanem az egész világon mind többen fordulnak elismeréssel felé…
Életében nem írt semmit, csak szóban oktatott. Mindent, mit róla tudunk, tanítványai, illetve tanítványainak tanítványai jegyeztek le…Csakúgy, mint életrajzával kapcsolatban, tanításai vizsgálatakor is el kell választani a valóban Konfuciusz eszmeiségét tükröző tanításokat azoktól, amiket a későbbi korok gondolkodói tulajdonítottak neki, főleg azon indokból, hogy saját írásaiknak nagyobb hitelességet, és ezáltal elismertséget szerezzenek.
A ma ismert ókori művek között egy sincs, amit bizonyíthatóan Konfuciusz írt volna…Valószínűleg élete során semmit nem írt, csak szóban oktatott. Egyetlen olyan mű van, mely tanításait valószínűleg hűen tükrözi: a Lun jü.
Ebben a műben nagyjából ötszáz különálló beszélgetés és mondás található, melyeket a tanítványok gyűjtöttek össze mesterük halálát követően, és vagy ők, vagy a tanítványok következő generációja jegyzett le…
Konfuciusz filozófiája számos „alapfogalomra” épül. A legfontosabb ilyen alapfogalmak: a helyes út (道 tao), az erények (德 te), a tradíciók (禮 li), az igazság (義 ji), a kötelességtudat (忠 csung), az empátia gyakorlata (恕 shu), a szavahihetőség (信 hszin), a bátorság (勇 jung), a gyermeki szeretet (孝 hsziao), az éberség (仁 zsen), a harmónia (和 hö), a boldogság (樂 lö), a tanulás (學 hszüe), a műveltség (文 wen), a nevek helyreigazítása (正名 cseng ming), a közép (中 csung), a tettrekészség (敏 min), az akaraterő (志 csö), az elégedettség (說 jüe), a nemes ember (君子 csün ce), a kisember (小人 hsziao zsen), a megfelelő-ember (善人 shan zsen), az írástudó (士 shi), a kiváló-erényű ember (賢 hszien) a tökéletes-bölcs (聖 sheng). ….”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Konfuciusz
Jancsó Miklós (Vác, 1921. szeptember 27. − Budapest, 2014. január 31.) kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész. Jellemzője az igen szokatlan hosszú snitt, amely vágás nélküli, folyamatos felvételt jelent. A szereplők mozgatása – akár percekig – adja a filmszerűséget, ami nagy összpontosítást igényel minden résztvevőtől.
Erdélyből származó családjának román ága nagyobb volt, mint a magyar, ezek románnak, míg a másik rész magyarnak vallotta magát. Román, Nicolae nevű nagybátyja után a Miklós keresztnevet kapta. Édesapja 1916-tól az erdélyi kormánybiztos titkáraként tevékenykedett. A Monarchia összeomlása után apját távollétében az új hatalom halálra ítélte, ezért családjával együtt Magyarországon telepedett le.
A székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban érettségizett. Középiskolai tanulmányai után a pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, de diplomát a közben visszakapott Kolozsvárott szerzett, 1944-ben. Bejelentkezett az ügyvédi kamarába, de jogi munkát már nem végzett.
1946-ban Budapestre költözött, és beiratkozott a Filmművészeti Főiskolára, ahol 1951-ben rendezői diplomát szerzett. Diplomafilmet nem készített, mert nem volt rá pénz.
1949. december 21-én házasságot kötött Wowesznyi Katalinnal. A házasságból két gyermek született: 1952-ben Jancsó Nyika (ifj. Jancsó Miklós) és 1955-ben Jancsó Babus (Katalin).
Kezdetben rövidfilmeket készített, majd 1958-ban, 37 évesen elkészítette első nagyjátékfilmjét A harangok Rómába mentek címen. A filmet Somló Tamás fényképezte, akivel 1969-ig dolgozott együtt, legutolsó közös munkájuk a Fényes szelek című film volt. Somló Tamást Kende János operatőr váltotta fel. A Szegénylegények című filmje volt az első, amire felfigyeltek a külföldi kritikusok.
Wowesznyi Katalintól elvált, majd 1958-ban feleségül vette Mészáros Mártát, a később Kossuth-díjas filmrendezőnőt, akinek adoptálta előző házasságában született fiát, Zoltánt. Együtt nevelték három gyermeküket, de közös gyerekük nem született.
1959-ben Nemeskürty István közreműködésével megismerkedett Hernádi Gyula íróval, aki attól kezdve állandó alkotótársa lett, egészen annak 2005-ben bekövetkezett haláláig. 1968-ban ismét elvált, mert Budapesten megismerkedett Giovanna Gagliardo olasz újságíró-forgatókönyvíróval, akivel Rómába költözött közel tíz évre, kisebb-nagyobb budapesti megszakításokkal. Ebben az időben készítette A pacifista, a Technika és rítus és a Róma visszaköveteli Cézárt című alkotásait. 1970-ben színházi rendezőként is debütált a 25. Színházban a Fényes szelek című darabjával.
1980-ban szakított Gagliardóval, és 1981-ben feleségül vette Csákány Zsuzsa filmvágónőt. A házasságból megszületett fiuk, Jancsó Dávid, aki olyan magyar filmek vágójaként dolgozott, mint az Ede megevé ebédem, a Delta, az Oda az igazság, a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv, a Fehér isten és a Jupiter holdja.
1988 óta címzetes egyetemi tanár volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1990 és 1992 között a Harvardon tanított.
Utolsó filmje a Magyarország 2011 (2012) szkeccsfilm volt, amelyben társrendezőként működött közre.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jancs%C3%B3_Mikl%C3%B3s_(filmrendez%C5%91)
„A vicclapok kezdetben gúnyolták a „bogarászó kisasszonyt”, „mígnem apránként hozzászokott közönség ahhoz, hogy benne a regények nevetséges „kék harisnyás” figurája helyett a valódi tanultságnak nálunk ugyan kivételes, de hála Istennek azért már itt is örvendetesen sokasodó mintaképét tisztelje és respektálja. – írta róla régész tanítványa, Téglás Gábor 1901-ben a Torma Zsófia emlékezete című művében.”
„Torma Zsófia (Csicsókeresztúr, 1832. szeptember 27. – Szászváros, 1899. november 14.) magyar ősrégész, Torma József (1801–1864) történész leánya, Torma Károly (1829–1897) régész, országgyűlési képviselő testvére, az első magyar régésznő. Van olyan forrás, amely szerint a világ első női régésze volt.
Szászvárosban telepedett le, így Hunyad vármegye csigatelepeit kezdte tanulmányozni. 1875-ös budapesti ősembertani kongresszuson, Rómer Flóris felhívására Tordos őstelepét kezdte ásatni, ahol meglepő felfedezésekre jutott. A szerencsés kezdetet Déva közelében a jelzett völgyön, Nándor-Válya (hajdan Ság), Nándor s főleg a nándori barlang őstelepeinek kutatása követte. Téglás Gábor külön füzetet írt leleteiről.
1876-ban külföldi tanulmányutakat tett, kétszer is részt vett a német antropológusok gyűlésein, ahol kiváló szakemberekkel konzultált, főként a szimbolikus díszítésű edények jelentőségéről.
Első felolvasásait az Erdélyi Múzeum-Egyesület, majd az 1881-ben Déván létrejött Hunyadvármegyei Történelmi és Régészeti Társulat gyűlésein tartotta és e két társulat évkönyveiben közölte értekezéseit. 1899-ben királyi engedéllyel kapta meg a kolozsvári egyetem bölcsészdoktori oklevelét.
„ Részt vett a kolozsvári múzeum megalapításában s tagja lön számos anthropologiai és régészeti egyletnek. Leleteinek másodpéldányait egyleteknek, iskoláknak ajándékozás daczára, hogy költséges buvárlatait mind idegen támogatás nélkül saját költségén végezé, — jótékony keze mindig tudott juttatni más nemes czélokra is. Iskolák építésére, kulturintézetekre mindig örömest áldozott s jószágán maga állított föl magyar népiskolát” – Vasárnapi Ujság – 29. évfolyam, 39. szám, 1882. szeptember 24.
Több tudományos és jótékonysági egyletnek is tagja volt. 10 387 darabból álló régészeti gyűjteményét halála után az Erdélyi Múzeum érem- és régiségtára őrizte.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Torma_Zs%C3%B3fia