“A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére.
A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.” (Csehov: Ellenségek)
„Anton Pavlovics Csehov orosz író, novellista, drámaszerző 110 éve, 1904. július 15-én halt meg. Csehov 1860. január 29-én született a dél-oroszországi Taganrogban, egy fűszerkereskedő fiaként. Apja a család társadalmi felemelkedésének lehetőségében reménykedve gyermekeit szigorú elvek szerint nevelte. Mikor a vállalkozása tönkre ment, a család Moszkvába költözött, Anton pedig Taganrogban maradt, és önerőből végezte el a hátralévő három iskolai évet, diáktársai korrepetálásával tartotta fenn magát.
1884-ben orvosi diplomát szerzett, Moszkva környéki kórházakban dolgozott (még kórházigazgató is volt), mellette Antosa Csehonte álnéven írogatott (a nevet egyik gimnáziumi tanárától kapta). A “humorisa” Csehov “Amint tetszik látni – tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek nem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a valóságos titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent.” (Csehov: A csinovnyik halála).
Pályája kezdetén vicclapokba dolgozott, az 1883-86-os években humoreszkjeivel (Tarka elbeszélések) hívta fel magára a figyelmet, az Alkonyat című elbeszélés kötetéért az Akadémia Puskin-díjjal tüntette ki. 1887-ben a konzervatív Novoje Vremja című lap belső munkatársa lett.
Első igazi nagy remekműve az 1888-ban megjelent A sztyeppe című novellája volt, amelyet Az unalmas történet követett. Csehov talán a legnagyobb mestere a novellának, e műfajban született legismertebb alkotásai A 6-os számú kórterem, a Kutyás hölgy, A csinovnyik halála.
Az 1880-as években új műfajban is kipróbálta magát – ekkoriban írta meg első színdarabját, az Ivanovot, majd 1988-ban a nagy sikert megélt Medvét. Korai darabjai, egyfelvonásosai párkapcsolati témákról szólnak, és a humor köztük az összekötő kapocs.
A csehovi helyzetkomikumban a szereplők többségében frusztrált, önmagukat és egymást félreismerő emberek, akik folyton elbeszélnek egymás mellett. A szerző nagyszerűen bemutatja, hogy a szereplők valójában magányosak, nagyon vágynak egymásra, mégis mindent elrontanak. Leánykérés című egyfelvonásosában egyaránt megtalálhatók a vásári komédiák, a commédia dell arte poénjai és a mimusjátékok elemei.
1890-ben Szahalin szigetére utazott, hogy tanulmányozza az ottani hírhedt fegyenctelep életét. Élményeiről útirajzban is beszámolt (1894), s ennek eredményeként a kormányzat egy hivatalos vizsgálat nyomán némileg javított a fegyencek életkörülményein.
Hosszabb szünet után drámaíróként hódította meg a színházlátogató közönséget, darabjai egymást követték: a Sirály (1896), a Ványa bácsi (1897), a Három nővér (1901), majd életének utolsó évében, 1904-ben a Cseresznyéskert. (Legújabb fordítása: Spiró György:Meggyeskert)
E művei révén Csehov ma is az egyik leggyakrabban játszott színpadi szerző világszerte. A Platonov és más Csehov elbeszélések nyomán Nyikita Mihalkov rendezett nagy sikerű filmet Etűdök gépzongorára címmel. “A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.” (Csehov: Ellenségek) A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket Csehov művészetének egyik legjellemzőbb vonása: azt, hogy nem történik semmi, éppen abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül – novellában és drámában. Színpadi művei leginkább egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, hangulatuk ugyanakkor átütő erejű. Az orosz mozdulatlanságot, az ember kiszolgáltatottságát, a reménytelenséget ábrázolta műveiben, amelyek visszatérő motívuma az elvágyódás és a szomorúság. A “semmi” köré igyekezett “drámaiatlan drámai” kereteket építeni, ugyanakkor humora mindvégig jelen van a cselekmény nélküli történeteiben, s lágyítja, vagy épp elmélyíti azok tragikumát. Érdekesség, hogy szomorú hangulatú, s így színpadra állított darabjai közül maga többet is komédiának tekintett, sőt önmagát komédiaírónak tartotta.
Sajátos, eredeti látásmódjának fontos elemét alkotta – orvos lévén – tudományos tájékozottsága az emberi testről és lélekről, továbbá egyre súlyosbodó tüdőbetegsége.
1899-ben – színdarabjai kivételével – eladta műveinek kiadói jogát, s romló egészségi állapota miatt (két évvel korábban tüdővérzést kapott) a napfényes Jaltára költözött, a teleket pedig leginkább a francia Riviérán töltötte.
A századfordulón barátságot kötött a moszkvai Művész Színház vezetőjével, Sztanyiszlavszkijjal, s munkásságuk ettől kezdve összefonódott. 1901-ben megnősült, fiatal színésznő felesége több darabjában is főszerepet játszott. Olga Knyipper Csehov legnagyobb szerelme volt. Mindössze hat évig tartó közös életük fájdalmas elválások és boldog viszontlátások sorozatát hozta. Az ünnepelt színésznő ősztől tavaszig Moszkvában játszott és élt, míg a nagybeteg Csehov kénytelen volt Jaltában gyógykezeltetni magát. Leveleikben tetten érhetjük szerelmük kibontakozását, kapcsolatuk meghitté válását, a háttérben pedig kirajzolódnak a Művész Színház mindennapjai, a Három nővér és a Cseresznyéskert.
Sikereit azonban beárnyékolta egyre súlyosbodó betegsége, szorongató halálérzete. 1900-ban az akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta. Csehov 44 évesen, 1904. július 15-én halt meg egy német fürdővárosban, Badenweilerben.
Alig több mint két évtizedes pályafutása alatt mintegy kilencszáz művet írt, alkotásait több mint száz nyelvre fordították le.
1921-ben nővére nyitotta meg a múzeumot, amely megőrizte Csehov szellemét. A korabeli gyertyák csak arra várnak, hogy meggyújtsák őket az íróasztalon, és az ágya fölött függő naptár még mindig 1904-et mutat. A cédrusok és a jázminok, amelyeket ültetett, most is úgy illatoznak, mint annak idején a kerti ösvényeken, ahol az író sétált híres kortársaival, köztük kollégáival, Ivan Bunyinnal és Makszim Gorkijjal vagy a legendás basszbaritonnal, Fjodor Saljapinnal. A Csehov számára épült egyemeletes, szerény fehér ház, ahol 1899 és 1904 között lakott, meredek lejtőn magasodik, ahonnan pazar kilátás nyílik a Fekete-tenger partján fekvő Jalta városára. A Krím-félszigeten lévő, és akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozó fürdőhely gyógyhatású éghajlata sarkallta a tüdőbajban szenvedő Csehovot arra, hogy családjával itt telepedjen le. Ezen a helyen írta híres színdarabjait, a Három nővért és a Cseresznyéskertet, mielőtt Németországba ment volna kezeltetni magát, ahol 1904. júliusában meghalt.”
https://cultura.hu/kultura/csehov-vilaga/
