Vass Judit oldala Posts

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ EJNYE MÁGIÁJA

Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…

Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci (azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.

De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.

Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.”  Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.

Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…

Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok. Bocsánat.” Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között.

A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FRICSKA

Búcsúzóul még küldött egy fricskát a ballagási beszédben, bár előtte megígérte, hogy kihagyja a szóviccet, és „szofistát” fog mondani. De nyilván úgy volt vele, mint az írók kedvenc szóleleményeikkel – nem lehet kihagyni ─ így hangozhatott el a mikrofon jótékony visszhangosításában a „szófosta-fosta prédikátorok-torok”. Kockára fagyott bennem a tüdő.

Igazi bölcsész agy volt már 15 évesen, penge elmeél, ellenállhatatlan humor, s a két inspiráció vegyülvén, egyszer (egyszer? százszor!) megpróbálta kidumálni az irodalom feleletet. Akkor még pedagogia fanaticus voltam, percekig hagytam, hadd szenvedjen, aztán azt mondtam: „Ez minőségi rizsa volt. Egyes. Legközelebb mondd meg, ha nem készültél, ne lopjuk egymás idejét.” Legközelebb megmondta: „Nem készültem.” Mire én: „Ez becsületes dolog volt. Egyes.”

Ott helyben fel sem fogtam a dolog szadista iróniáját, mert nem annak szántam, csak később esett le, amikor az érettségi banketten nevetve felidézték.

Hatalmas csapat volt, s benne P az egyik óriás. Harmadikban, mikor a kiránduláson drámai jelenetet rendeztem egy üveg bor miatt, a jól felépített hatásszünetembe halkan beleszólt: „Tanárnő, ehetnék?” (Azóta kerülöm a prédikációt.)

Még évekig visszajárt, egyszer egy orosz nyelvű Bibliával lepett meg, aztán elsodorta őt a tanár törvényszerű sorsa ─ felnőtt.

Szofista nebuló, hová lettél az eltűnt időben?

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DŰLŐ

Amióta élek, azt hallom, hogy tehetséges nép vagyunk. Ódzkodom az öntömjénezéstől, de mondjuk, hogy így van. Annál nagyobb baj, hogy a rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem merte prioritásként kezelni az oktatást. Talán ideje lenne, hogy végre a szellemi tőkénk is exportképes legyen. Itthonról.

Jussunk végre dűlőre: senki sem tagadja, még a legvadabb liberális sem, hogy az iskola egyik feladata a nemzeti örökség továbbadása. Ennek azonban nem a túlrészletezett irodalom és történelem tanítása a módja. Sőt: ma már kifejezetten kontraproduktív, és elidegenítő hatással van a gyerekekre. („Nagymagyar” tanítványaimat, ha megkérdezem, milyen magyar regényt olvastak, vagy melyik megyében van Veszprém, mit láttunk közösen Nyéken, vagy megkérem, hogy idézzenek Vörösmartytól ─ csak néznek, és Trumpért rajonganak. Ritka kivétel Z, aki tudatosan bújja a magyar kultúrát, és olvas Camus-t is. De ő tízezerből egy.)

Utódaink bemagolnak irodalomtörténetet, pályaképeket, csaták évszámait, szabadságharcaink korszakait jó sok névvel, de ha alapvető dolgokra kérdezünk vissza, kiderül, hogy az összefüggéseket, a hosszú távra szóló tudást nem birtokolják, mert nem látják a fától az erdőt.

Klasszikus példa: 12 éven keresztül hallgatják a március 15-i ünnepélyeket, de ha megkérdezem, mikor írta Petőfi a Nemzeti dalt, csak néznek, holott ez magától adódó évszám lenne, de külön dobozban van a fejükben, és nem tudják összekapcsolni. (Egyébként nem szoktam versek évszámát számon kérni.) Azt már végleg nem szabad megkérdezni, milyen politikai nézeteket vallott, holott A XIX. század költőit már általánosban veszik, és igen, hiába árnyalja a tanár a Petőfi-képet, visítania kell, ha egy dolgozatban az általa ki sem mondott közhelyeket olvassa.

Hasonló példát minden tantárgyból felsorolhatnánk: vagyis pont a lényeg sikkad el, a lényeglátás, a szintetizálni tudás képessége. (Osztályfőnökként tudom, hogy mennyire nem ismerik az országot, a budapestiek is, jó, ha egyszer-kétszer túllépnek kerületük határán.)

Jussunk végre dűlőre: el kellene már engedni a mennyiségi szemléletet, a hagyományos tantárgyi szerkezetet.

Részletes irodalom- és történelemtanítás helyett szükség lenne egy átfogó művelődéstörténet tantárgyra, mint ahogy a reálos tárgyak esetében már bevezették természettudomány néven . (És persze lehetőséget kell adni, hogy az egyes területek iránt mélyebben érdeklődő diáknak legyen belőle több órája ─ de semmi értelme mindenkit minden tárgyból mindenre tanítani. Ez az akadémikus szemlélet teszi motiválatlanná gyerekeinket.)

Ebben a művelődéstörténet tantárgyban áttekinthetnénk az egyes történelmi korszakokat globálisan (gazdaság, politika, vallás, tudomány, filozófia, művészetek, néprajz stb.), hogy legyen átfogó képük az egyetemes és a magyar örökségről. Hogy legyen ─ mert most nincs. Nem ők a hibásak. Ehhez persze egy jó, érthetően fogalmazott és valóban digitális tankönyvre lenne szükség. Olyanra, amit bármely magyar- vagy történelem, filozófia szakos tanár is taníthatna. Amiben, ha valami különösen érdekli a diákot, „rázoomolhat”, hogy diáknyelven fogalmazzak. (Nem jut eszembe a zoomol helyett magyar szó, talán az „elmélyed” még a legjobb rá.)

A „liberális” és a „konzervatív” oktatási nézetek közötti ellentét mélyebb gyökerű. Oktalanság a globalizáció ─ nemzet ál-ellentétet hinni.  Amióta globalizáció van ─ úgy körülbelül az 1950-es évektől ─ a világban megerősödtek a lokalitások. Elég csak a 70-es években felvirágzó világzenére, a népzene újjászületésére gondolni nálunk is, és Európa-szerte mindenhol.

Nem kell a globalizációtól félteni a nemzetet, az embernek kiirthatatlan ösztöne a kisebb közösségekhez húzás, az identitásvágy. Van a nacionalizmusnak egy egészséges szintje, úgy hívják: patriotizmus, ami mindenkiben ott van. (Gondoljunk bele, a rómaiak által leigázott népek túlélték a birodalmat.) De elég elolvasnunk Kölcsey Ferenc Parainesisét, hogy megértsük, nemzetünk csak az egyetemeshez kapcsolódva életképes:

„Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén (lenézően) tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?

„A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak… még félig vadnép.” (Kölcsey: Parainesis)

De kanyarodjak vissza. Az irodalomtanítás tehát megszabadulhatna a gyerekek számára már érthetetlen, régi szövegek elemzésétől. Nem az átlaggimnazistának kell hordoznia a régmúlt örökségét, mint valami fáklyát.

Jussunk végre dűlőre: a régi magyar irodalom már csak művelődéstörténeti érdekesség, hagyomány. Ott a helye, nem a 21. századi műelemzésekben. Én magam irodalomból csak 19-21. századi szövegeket vennék, mondjuk 60%-ban magyart, 40%-ban világirodalmat, hogy végre tényleg a szövegértés, az esztétikai érzék fejlesztése, az olvasás szeretete, és nem utolsó sorban az önálló gondolkodás képessége legyen a cél. Elég lenne heti 2 óra irodalom 2 óra nyelvtannal, amelynek keretében végre önálló szövegalkotást is gyakorolhatnának eleget, mert fogalmazás terén (anyanyelvi ismeretek) is óriási bajok vannak. Márpedig az visszaüt a többi tantárgy tanulására is. A szövegértési kudarcaink gyökere a magyartanítás bajaiban keresendők ─ szerintem. Sokat markolunk, és keveset fogunk.

Hogy a történelmet hogyan kellene tanítani ─ ez nem az én asztalom, nem is akarok okoskodni.

Jussunk dűlőre: egy korszerű iskolában a gyereknek az önálló „kutatásra” is időt kell hagyni az óra keretében, nemcsak rázúdítani mindig új anyagot, megfejelve jó sok házi feladattal. Meg kell tanítani őket az intelligens internethasználatra, a forrásokban való eligazodásra, a színvonalas, önálló munkák alkotására, amire az életben is szüksége lesz.

Igenis, lehet tudni, hogy mit kell tanítani ahhoz, hogy az élete során képes legyen, ha kell, többször is pályát módosítani. Mióta mondják már ezt szakemberek ─ nem akarom feltalálni a meleg vizet.

És vonzóvá kell tenni a szakközépiskolát, hogy ne legyen „elfekvő”. Vissza kell adni a magyar szakmunkásnak a becsületét, hogy ne csak betanított munkára legyen alkalmas. Ja, hogy ez pénz… erről beszéltem az elején.

Jussunk végre dűlőre…

Amikor Kölcsey kiejtette a pozsonyi országgyűlésen a „Haza és haladás” jelszót, a kettőt összekapcsolta, mert csak együtt van értelmük.

Unom már idézni:  „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GENGSZTEREK

„T” az osztálytól kapta eposzi jelzőjét – gondolom, nem bírták elviselni tisztaságát, valahogy le kellett hozni az elviselhető humor szintjére, és ő szelíd mosollyal nyugtázta a befogadó iróniát: „az aszódi gengszter”.

„T” kalapban jár, sőt már azt is tudja, hogy azt találkozáskor meg kell emelinteni kicsit. Hozta magával az ősök hitvalló, puritán erkölcsiségét: „Tanárnő, én elvből nem csalok.” Amolyan Miskin-figura, ambiciózus, de szerény és rendíthetetlen szorgalommal, a krisztusi szeretet nyitottsága csillog kamasz  szemében. „E” hitvalló balos, hiperérzékenységgel figyeli a közéletet, közben gitározik és verset ír ─ és olvas: Kafkától Illyés Gyuláig mindent. Amikor rákérdeztem a Hymnusra, ő volt az egyetlen, aki hibátlanul végigmondta.

Mindig utáltam, ha kollégák kipletykálnak gyerekeket, de mégis hálás vagyok azért, amit megtudtam. És most a „pletyka” hatására elképzelem, ahogy Gengszter 1 az udvaron vagy a folyosón rója köreit Gengszter 2-vel, és 16 évesekhez méltó komolysággal vitatják meg „a szellemharcok tiszta sugaránál” a politikát, a nemzeti sorskérdéseket.

Izgalmas lehet: egy szilárdan konzervatív és egy konokul balos patrióta, amint eszmét cserélnek hazáról, emberiségről, az őket gyötrő aggodalmakról. Szitokszó nélkül -úgy képzelem, bár nyilván meg-megrökönyödve, míg egymást hallgatják.

Féltem őket a felnőttek körében ma divatos, gyűlölködő megosztottságtól.

„Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniuk.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ ENUMERÁL

Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak.

Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.

Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak. Ő a számok puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer igazolt és igazolatlan numerát. Szánk enyhén habzik, szemeink füstösek, furcsák, véresek.

Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a függőleges soron, s közben dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy kérdést: „Te, János! És ha valaki  ellenőrzi?”  (valaki: kerületi tanács) János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.

Kiváló tanár volt. A gyerekek imádták. R.I.P.