VASS JUDIT
AKKOR
itt fogunk élni.
Mint ujj- vagy
bujdosó gyakorlat,
és egyet jelent majd
tegnap, maholnap,
kövekre moha nő,
nevünkre feledés,
így fogunk élni:
sebeken var,
fogakon lepedék,
mint leprásra néz ránk,
ki továbbot nem akar.
Szóval
itt fogunk élni,
ápolt s eltakar.
Hol pénz van, ott úr van
minden számadásban.
Itt fogunk élni:
kartotékadat, számtan.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY
ET FILII
Történt egyszer, a nagy rendszerváltozás és a nagy megtérések idején, hogy N megyében, jobb, ha meg sem nevezem, melyikben, szóval egy faluban élt egy párttitkár, akinek volt egy ötéves forma fia, pogány az istenadta, mer’ugye kigondúta vóna azt akkoriba’. Szóval ez a párttitkár gondolt kettőt-hármat, s belopta gyerkőcét a megyeszékhelyre megkeresztelni, mer’ a falu szájára mégse adhatta.
Folyt tehát titokban a nagy megtérítés, a gyerek nem nagyon értette a ceremónijját, de apja mondta, szádat béfogjad, hát hallgatott egészen addig, míg meg nem hintette őt a pap a szentelt vízzel, de akkor aztán nagyot sivított az istenadta:
„Hű bászd mёg, ez hidёg!”
És mosolygott a Mi Urunk ez őszinte szót hallván, és röhögött a megye, mert két nap múltán a jó hír már Pestet járta, de annak már a fele sem volt igaz, úgy megtoldotta a nép dús fantáziája, mint anyja a szűk keresztelőinget. t
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SPOILER
Nehéz egy magyartanárnak. Nincs még egy tantárgy, ami annyi lehetőséget kínálna a spoilerezésnek, amit leggyakrabban maga a tanár követ el.
Arany-óra. Magamról elfeledkezve, mennyei lelkesültséggel szemléltetem, hogy „az Öreg” mi mindent volt képes kifejezni egy-egy apró gesztussal. Idézem a Toldi estéjét, amint az öreg Bence a gúnyolódók előtt kihúzza magát peckesen:
„Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;”
„Látjuk kérem, ebben az apró gesztusban benne van, hogy a szegény öreg embernek már a bajsza is lekonyul.”
Égtelen röhögés ─ kapcsolok. Hiába, 16 évesen már „veszik”, na, nem Aranyt, hanem az adást.
Ám ez enyhe spoiler volt a Balassi-órámhoz képest. Földszint, május, nyitott ablak, az utcáról beszivárog a készülő ebéd illata és a konyhai dolgozók párbeszéde.
Olvasom, kellő hatásszünettel a címet:
„Hogy Júliára talála, így köszöne néki”…
„Baaaaazdmeeeeeeg!”
Kilencedikes osztály, nem mer nevetni. Én sem, csendben kérem, hogy csukják be az ablakot.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DENEM AZ A DOLGA
ANGYALOK KARA
Na, nem. Angyalok ugyan nem voltak, bár kórusban tudtak és kánonban gyilkolni: Péter, Marci, Janó, Jóska, Dani és persze Andris. Poén, szék nem maradt szárazon, ha rázendített a luciferi kórus. Vágott az eszük, mint a borotva, és rendre provokálták „a szent poézis” nagyjait fanyar és könyörtelen ellenérvekkel – egyszóval öröm volt tanítani az osztályt, mert a női kar is eszes volt ám, de ők ezt nem leplezték kamasz cinizmussal.
Madách mindig boldogság és mérföldkő a sihederek beavatásában. Lévén ő maga is nagy provokátor, hajlandók végigkövetni a luciferi úton. Már említettem, hogy lila hajat kapok, amikor Ádámtól a 13. szín végét idézik, mint a mű „eszmei mondanivalóját: „S az ember célja e küzdés maga.” – Tényleg? Akkor mi a fenének írt még hozzá két színt? Egyébként meg ha a küzdés a puszta cél, akkor kösz, nem kérem.
A 15. színt mindig együtt olvassuk, mondatról mondatra, és mindig ugyanaz a koreográfia. Egyszer máshogyan esett.
Első jelenet: Mikor Ádám térdre esik: „Uram, legyőztél, ím porban vagyok.” – beáll a csend, „az isteni”. Második jelenet: Ádám most már az Úrnak teszi fel a mű három nagy kérdését: Mi erősebb, anyag vagy a szellem, van-e fejlődés vagy csak körfogás a történelem, ergó: van-e értelme a létnek. Mindig, minden osztály feszült várakozásba dermed, várva a végső, feloldó tudást. Mikor az Úr megtagadja a választ, jön a szokásos felhorkanás: „Na, menjen a fenébe! (mármint Madách)”.
A szentségelés után („Ezért rágtunk végig 14 színt?”) jön az Úr :
„Karod erős, szíved emelkedett…”
Orkánszerű röhögés robban a várt katarzisba – úgy nyerítenek, a könny is csorog az arcukon. Nem értek semmit. Végre Péter megszánja kétségbe zuhant tekintetemet: „Tanárő, hát ez a SÜSÜ!” És már harsan is az Angyalok kara, boldogan, felszabadultan:
„Karom erős, szívem vidám,
nincs is több ily királyfi tán!…”
Mit nekik küzdés, kanti etika…boldog-gügyén üvöltik ki magukból az elveszett gyerekkort.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ÉG, AZ EVIDENS
Egy barátom mesélte, hogy egyik kolléganője, akinek komoly problémái akadtak az idegen szavakkal, egyszer azzal dicsekedett: „Az én fiam a suliban végig evidens volt!”
De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több gyakorlati esze van, mint nekem valaha lesz.
ÉG osztályát kilencediktől tanítottam, mutattam is volna emberarcot, de igen erősen kezdtek, rögtön az első órát végigfecsegték félhangosan. Jó, akkor indul a „terror” − gondoltam, azaz alaki kiképzéssel kezdtük: levegő kockára fagyasztva, csak néha mosoly, leginkább fagyos csend, de a legemberibb hangon és tisztelettel. Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem lehetett előbb gyeplőt ereszteni. Osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint „a tanárnő lehetetlent követel”. Ugyanő (csak egy év múlva mesélte el nekem nevetve, amikor a fél osztály magyar előkészítőre jelentkezett) azt válaszolta: „Kedves Szülők, várják ki a végét!” (Azért ezt jegyezzük meg: csak később mesélte el, hogy ne idegesítsen. Tapintat, Kolléga a neved – nagybetűvel.)
Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Gondolom, odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.
Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, egymás képére formálódtunk. Nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, ahogyan diákjai „felnevelik” a feladathoz.
Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint az EMINENS diák az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő biztos kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni. Akkor hát megkésve,
„Kedves Fiam!”: Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. BJulcsi írta nekem évekkel később: „Köszönöm, hogy… (már a 3. szint) útján…bár az utolsó évben …megbomlott a „terror”, de mindegy is volt már …”
Püff! Én meg azt hittem, hogy mindenki örül a „lazaságomnak”, mint a Tanár úr kéremben: hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is gondol AKKOR ÉS UTÓLAG a diák.
ÉG fiam, akarom mondani, Tanár úr kérem, ne feledd volt osztálytársad szavait…
Üdv az ötödikben.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SPAR UND KEINE ENDE
Igaz, Goethénél SPEAR, mármint Shakespeare und keine Ende, de azért nekem is keine Ende, amint a tömegközlekedést várom, hiába, na: öregszünk, álmaink egyre merészebbek, már buszokat vizionálunk a horizontra, de busz helyett fiatal női arc lép be, majd ki a látóteremből, és rám köszön. Még jó, hogy nem jön az a szemét, hogy enné-meg-a-büdös-fene-busz, legalább van időm marcangolni foszladozó memóriámat, honnan is ismerem, ó nem a buszt, a fiatal nőt, aki ráadásul rám köszön.
De ím, begördül a NAGYŐ, agyő várakozás, s ahogy felszállok, világosodom: honnan is ismerem – ja, nem a buszt.
Félórácska telvén a Sparban, hát nem egy ShakeSPEARE, de azért a soroknak keine Ende, ez van, meg az, hogy beállok az alternatív kígyók közül pont abba, ahol a felismerni vélt helyén ott ül az igazi ─ pénztároslány. Mondom is neki, mert mostanában beszédes lettem: „Hamar ideért.” Persze, nem ezt mondom, csak azt, hogy milyen érdekesek a véletlenek.
Mondja, ő gyakran van így, hiszen itt, a pénztárnál annyi arcot lát, folyton szembejönnek, akárhová megy, ezért a biztonság kedvéért mindig köszön ─ de sok a neveletlen ember, mert, ha nem is ismer fel, ki ismerne fel egy pénztárosnőt, mint Parti Nagy villamosvezetőnőjét, gondolom, szóval, mondja, azért legalább visszaköszönhetnének.
Püff neki. Vásárlóállat.
Állok itt civilben a Sparban keine Ende, és egy vérbeli tanárnak fizetek. De nem leplezem le magamat, hogy belőlem meg jó pénztáros lehetne. Szorgos vagyok és udvarias.
Felszállok a buszra, köszönök a sofőrnek, és mit ad Isten? Visszaköszön.
10-ből 2 a jelenlegi átlagom. Hja, ez nem London, de azért igyekszünk, und
KEINE ENDE.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
GÓLIÁT
A mi maturandusunkat Dávidnak hívták, aki Góliát volt. Termetre Góliát, agyra-névre Dávid. Termetre két méter, agyra az országos földrajz-verseny győztese, emellett hatalmas dumaláda: „Állj előlem, dől belőlem!”
Az utolsó évben ismertem csak meg. Tíz évig voltam berepülő pilóta, vagyis az összes, elárvult végzős osztályt én kaptam meg magyarból. Az egyiket érettségi előtt februárban, egyéves elmaradással. Mondtam is az igazgatómnak: „A következőt májusban kérem, hogy valami kaland is legyen az életemben.” Megkaptam. Úgy kellett érettségiztetnem őket, hogy nem tartottam az osztályban egyetlen órát sem.
Dávidot egy évig tanítottam, ha éppen bent volt két földtani bolyongás között. Ilyenkor a legérdeklődőbb maszkját öltötte fel, azt, amelyiken a legkönnyebben lát át osztálytárs és tanár, csak a tanár nem árulhatja el. Nem volt már idő „megnevelésre”, rezzenetlen arccal vettem tudomásul feltűnő aktivitását, amellyel tudatomba próbálta égetni, hogy ő figyel magyarórán.
És jött az érettségi. Dávidunk Radnótit húzta, szépen, intelligensen értelmezte az Erőltetett menetet, mikor is bekattant neki valami:
” Jaj, erről jut eszembe, Örkénynek van egy egypercese, mi is a címe…”. „In memoriam Dr. K.H.G.” – mondom. Dávid dicséretet sugárzó tekintettel néz át az asztal másik oldaláról: „Á, hát a tanárnő is olvasta?” Elnök borul a röhögéstől, én nem ütöm le a magaslabdát. (Igen, én ott voltam az órán.)
Érettségi után Dávid többször bejött az iskolába ─ talán többször is, mint diákkorában. Két év múlva együtt látogatjuk meg kedvenc földrajz tanárát, nekem kedvenc kollégámat.
János (Zeusz) leírhatatlan nyugalommal tudta hallgatni az érettségizők felfedezéseit. Egy kőzetfelismerésnél, miután a maturandus hatalmas bakot lőtt a „bauxit” -tal, János azt mondta: „Na, nyalogasd még egy kicsit.”
Útközben, a HÉV-en, Dáviddal szinte csak róla beszélgetünk, mindketten sejtettük, már a nekrológot mondjuk egy nagy ember fölött, akitől mindketten sokat tanultunk.
Góliát volt Dávid eszével.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
VIGYOR
Göcögve-szabadon kacag, napi vigyor az életemben, néha csak azért piszkálom, hogy kicsit nevessen. Szabad és nagyvonalú, még nem bántják elveszett évek. Add meg, Uram neki. Soha-nem-tudását a visszafelének.
Állok a kapuban, ügyelem a porladozó épület sarokpontját, itt és most, egy szoknyás atlasz ─ micsoda tévedése a létnek! Vigyor közeleg kellemes meglepetésnek.
„Tanárnő mért szomorú?” − és nem mondhatom: kettőt és jobbat, míg rímben hallgatok, de prózában beszélek. „Látom, hogy ideges, ne tessék. Nevetni tessék az egészet.” A számítógépre mondja, neki csak ürügy egy jó röhögésre, nekem veszett percek, digicsend reccsen A külvárosi éjbe ─ harmincöt vigyor a lét hatásszünetére.
És a recsegésbe némán gondolom: Mi lehetne belőlük egy korszerűbb, oktatási környezetben ─ hja, az örök panasz ─ tanár-és gyereksorvasztó igavonás…
Milyen szánalmas ez, s milyen igaza van. Adjon magának nemtudást, fiam. De ezt se mondhatom. Gyanítom, itt és most, neki már örökre igaza van: a lét legerősebb érve.
„Nevetni tessék.” Romlott fényt hány közénk az üveg száz éves repedése.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
PÉ
Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan. Másodszor rájövök, hogy felsőfokon beszél angolul, pedig nem volt anyanyelvű tanára. Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja PÉ díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla. Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire.
Lesz is irigye, gondoltam, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-jelenet kartonból azonnal lefegyverzett mindenkit.
A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 38 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott, márpedig azt nagyon tudott─ egyik osztálytársa szerint tíz-alkalmas bérlete volt az iskolára. Körülbelül. Ő volt az, akinek szinte fölösleges volt iskolába járni. Abból lett volna ötös, amiből akar. De nem akart.
Nem volt rá ideje. Nappal nyitott szemmel aludt, éjszaka alkotott. Rajzolt, tervezett, tudatosan készült a pályára. Közben apjának segített kiállítás szervezésben-építésben, anyjának öccse nevelésében – egyszóval volt dolga elég.
Az órán türelmesen kivárta, míg a többi kapcsol. Saját bevallása szerint egyetlen kötelezőt olvasott el – azt is csak félig. Ez azonban elég volt neki ahhoz, hogy az érettségin a választott témát ügyesen arra hajlítva, kiemelkedő érvelést írjon. Amikor kíváncsiságból elolvastam, azt mondtam neki ─ ezt a pofátlanságot! A magyartanára vihogva írta rá a maximális pontszámot. Mindenből jelesre érettségizett. Tanár-diák úgy röhögött, mintha maga követte volna el ezt a csínyt.
Még hogy az iskola kiöli a kreativitást! Ugyan kérem, kevesek vagyunk mi ahhoz!
