Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SPAR UND KEINE ENDE

Igaz, Goethénél SPEAR, mármint Shakespeare und keine Ende, de azért nekem is keine Ende, amint a tömegközlekedést várom, hiába, na: öregszünk, álmaink egyre merészebbek, már buszokat vizionálunk a horizontra, de busz helyett fiatal női arc lép be, majd ki a látóteremből, és rám köszön. Még jó, hogy nem jön az a szemét, hogy enné-meg-a-büdös-fene-busz, legalább van időm marcangolni foszladozó memóriámat, honnan is ismerem, ó nem a buszt, a fiatal nőt, aki ráadásul rám köszön.

De ím, begördül a NAGYŐ, agyő várakozás, s ahogy felszállok, világosodom: honnan is ismerem – ja, nem a buszt.

Félórácska telvén a Sparban, hát nem egy ShakeSPEARE, de azért a soroknak keine Ende, ez van, meg az, hogy beállok az alternatív kígyók közül pont abba, ahol a felismerni vélt helyén ott ül az igazi ─ pénztároslány. Mondom is neki, mert mostanában beszédes lettem: „Hamar ideért.” Persze, nem ezt mondom, csak azt, hogy milyen érdekesek a véletlenek.

Mondja, ő gyakran van így, hiszen itt, a pénztárnál annyi arcot lát, folyton szembejönnek, akárhová megy, ezért a biztonság kedvéért mindig köszön ─ de sok a neveletlen ember, mert, ha nem is ismer fel, ki ismerne fel egy pénztárosnőt, mint Parti Nagy villamosvezetőnőjét, gondolom, szóval, mondja, azért legalább visszaköszönhetnének.

Püff neki. Vásárlóállat.

Állok itt civilben a Sparban keine Ende, és egy vérbeli tanárnak fizetek. De nem leplezem le magamat, hogy belőlem meg jó pénztáros lehetne. Szorgos vagyok és udvarias.

Felszállok a buszra, köszönök a sofőrnek, és mit ad Isten? Visszaköszön.

10-ből 2 a jelenlegi átlagom. Hja, ez nem London, de azért igyekszünk, und

KEINE ENDE.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GÓLIÁT

A mi maturandusunkat Dávidnak hívták, aki Góliát volt. Termetre Góliát, agyra-névre Dávid. Termetre két méter, agyra az országos földrajz-verseny győztese, emellett hatalmas dumaláda: „Állj előlem, dől belőlem!”

Az utolsó évben ismertem csak meg. Tíz évig voltam berepülő pilóta, vagyis az összes, elárvult végzős osztályt én kaptam meg magyarból. Az egyiket érettségi előtt februárban, egyéves elmaradással. Mondtam is az igazgatómnak: „A következőt májusban kérem, hogy valami kaland is legyen az életemben.” Megkaptam. Úgy kellett érettségiztetnem őket, hogy nem tartottam az osztályban egyetlen órát sem.

Dávidot egy évig tanítottam, ha éppen bent volt két földtani bolyongás között. Ilyenkor a legérdeklődőbb maszkját öltötte fel, azt, amelyiken a legkönnyebben lát át osztálytárs és tanár, csak a tanár nem árulhatja el. Nem volt már idő „megnevelésre”, rezzenetlen arccal vettem tudomásul feltűnő aktivitását, amellyel tudatomba próbálta égetni, hogy ő figyel magyarórán.

És jött az érettségi. Dávidunk Radnótit húzta, szépen, intelligensen értelmezte az Erőltetett menetet, mikor is bekattant neki valami:

” Jaj, erről jut eszembe, Örkénynek van egy egypercese, mi is a címe…”. „In memoriam Dr. K.H.G.” – mondom. Dávid dicséretet sugárzó tekintettel néz át az asztal másik oldaláról: „Á, hát a tanárnő is olvasta?” Elnök borul a röhögéstől, én nem ütöm le a magaslabdát. (Igen, én ott voltam az órán.)

Érettségi után Dávid többször bejött az iskolába ─ talán többször is, mint diákkorában. Két év múlva együtt látogatjuk meg kedvenc földrajz tanárát, nekem kedvenc kollégámat.

János (Zeusz) leírhatatlan nyugalommal tudta hallgatni az érettségizők felfedezéseit. Egy kőzetfelismerésnél, miután a maturandus hatalmas bakot lőtt a „bauxit” -tal, János azt mondta: „Na, nyalogasd még egy kicsit.”

Útközben, a HÉV-en, Dáviddal szinte csak róla beszélgetünk, mindketten sejtettük, már a nekrológot mondjuk egy nagy ember fölött, akitől mindketten sokat tanultunk.

Góliát volt Dávid eszével.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VIGYOR

Göcögve-szabadon kacag, napi vigyor az életemben, néha csak azért piszkálom, hogy kicsit nevessen. Szabad és nagyvonalú, még nem bántják elveszett évek. Add meg, Uram neki. Soha-nem-tudását a visszafelének.

Állok a kapuban, ügyelem a porladozó épület sarokpontját, itt és most, egy szoknyás atlasz ─ micsoda tévedése a létnek! Vigyor közeleg kellemes meglepetésnek.

„Tanárnő mért szomorú?” − és nem mondhatom: kettőt és jobbat, míg rímben hallgatok, de prózában beszélek. „Látom, hogy ideges, ne tessék. Nevetni tessék az egészet.” A számítógépre mondja, neki csak ürügy egy jó röhögésre, nekem veszett percek, digicsend reccsen A külvárosi éjbe ─ harmincöt vigyor a lét hatásszünetére.

És a recsegésbe némán gondolom: Mi lehetne belőlük egy korszerűbb, oktatási környezetben ─ hja, az örök panasz ─ tanár-és gyereksorvasztó igavonás…

Milyen szánalmas ez, s milyen igaza van. Adjon magának nemtudást, fiam. De ezt se mondhatom. Gyanítom, itt és most, neki már örökre igaza van: a lét legerősebb érve.

„Nevetni tessék.” Romlott fényt hány közénk az üveg száz éves repedése.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan. Másodszor rájövök, hogy felsőfokon beszél angolul, pedig nem volt anyanyelvű tanára. Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja PÉ díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla. Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire.

Lesz is irigye, gondoltam, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-jelenet kartonból azonnal lefegyverzett mindenkit.

A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 38 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott, márpedig azt nagyon tudott─ egyik osztálytársa szerint tíz-alkalmas bérlete volt az iskolára. Körülbelül. Ő volt az, akinek szinte fölösleges volt iskolába járni. Abból lett volna ötös, amiből akar. De nem akart.  

Nem volt rá ideje. Nappal nyitott szemmel aludt, éjszaka alkotott. Rajzolt, tervezett, tudatosan készült a pályára. Közben apjának segített kiállítás szervezésben-építésben, anyjának öccse nevelésében – egyszóval volt dolga elég.

Az órán türelmesen kivárta, míg a többi kapcsol. Saját bevallása szerint egyetlen kötelezőt olvasott el – azt is csak félig. Ez azonban elég volt neki ahhoz, hogy az érettségin a választott témát ügyesen arra hajlítva, kiemelkedő érvelést írjon. Amikor kíváncsiságból elolvastam, azt mondtam neki ─ ezt a pofátlanságot! A magyartanára vihogva írta rá a maximális pontszámot. Mindenből jelesre érettségizett. Tanár-diák úgy röhögött, mintha maga követte volna el ezt a csínyt.

Még hogy az iskola kiöli a kreativitást! Ugyan kérem, kevesek vagyunk mi ahhoz!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 A-KI BOSSZÚBÓL ÉRETTSÉGIZETT

A-t már a gólyatáborban kiszúrtam, mint az összes többit, de ez most nem érdekes. Mindet ki kell szúrni, és mindre kell idő. Akkor is, ha az éppen regnáló oktatásügy ettől kifejezetten elriaszt. De maradjunk A-nál. A szeme. Rögtön tudattallanítottam, ez hosszú távra szól, tehát zsebre vágtam, mint a „ráér” toposzt.

Nem ért rá. A második évben nekem támadt: „Mi értelme? (mármint a művek elemzésének)” Mit mondjak, piszkosul motivált, ezért a következő órát (elrontva) arra építettem fel, miért is remek ez a kérdés. Jellegzetes tanári hiba: győzni akar azzal, hogy bizonyítsa, ő nem korlátolt, holott az a küldetése, hogy időnként az legyen.

Jellegzetes zseni magatartás: nem tromfolt, de ettől kezdve nem írt esszét, nem volt hajlandó hozzászólni a műértelmezésekhez, szinte Canossát jártam egy-egy mondatáért. Igaza volt. És én tudtam, ezt gondolja: „Nem érted? Én magam akarok rájönni! Te meg lelövöd az életem poénját!” És nem mondta ki, csak „aludt”. Tudtam, hagyni kell.

A tanár egyik legfontosabb jellemzője az alázat: a szerzővel és a diákkal szemben. Szóval, tudni kellett volna őt győzni hagyni. Csapda. Hja, ha a zsenit integrálni akarod, légy még a szokásosnál is alázatosabb. Szóval, rájöttem, „A” vajákos.

Ne ijedj meg: van ilyen, no para, ma úgy mondják, karizma. Nem tudjuk, miért, de a valódi vajákos nem tesz rosszat. Valamiért nem engedik. Valakik. Be is bizonyította: 15 perc alatt képes volt elaltatni a körülötte ülőket, még a legszorgalmasabbakat is.

Amikor azt mondtam neki felvezetés nélkül: „Az erőt nem azért kaptuk, hogy rosszra használjuk”, úgy nézett rám, mint aki nem érti.  Akkor láttam be: még nem tudja, de próbálgatja. Megnéztem a születési dátumát. Stimmt. Nem tudom, miért, de mindegyik, rám nagy, nevelő hatással bíró személy akkortájt született, mint én.

Igen, többek között A-nak köszönhetem eszmélésem egyik állomását. Isten hozott fiam ─ már vagy a sámánok küldtek, vagy a kabbala szelleme van veled.

A nem tanult. Az utolsó évben anyjával együtt izgultunk az érettségijéért. Le is pattintott minket minden egyes alkalommal. Aztán jelesre vizsgázott mindenből. Elég volt neki a három hét vizsgaidőszak. (Elvesztegetett négy év? Elhenyélte? Eltoltuk? Ki tudja?)

És akkor most köszönd meg szépen, hogy magunk félével hozott össze a sors, és tudat alatt fölöttébb tudtuk: Ezt békén kell hagyni. Nehéz volt, fiam. Anyádnak, apádnak üdv. Akiknek bosszúból akartad odavágni a jeles érettségi bizonyítványt. Tartoztál ezzel. Ölelés.

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

IVÁN ILJICS ÖCCSE

Magunk mögött hagyjuk a héroszi irodalmat, ez már a realizmus. Leszállunk az „elvesztett illúziók” korába, de hiszen már ők is elmúltak 17 évesek.

Úgy érzem célszerűnek, hogy rögtön az elején tisztázzuk: Iván Iljics mi vagyunk − bárhol, bármikor a világban. Csak képzeljék el ezt a tragédiát: ott fekszünk a koporsónkban, kiterítve a közöny gyászai közt, és senki nem tudja, hogy emberként haltunk meg.

Senki. Nekünk még van időnk elkerülni.

Az óra vége felé Bé, komoly-szomorú szemmel jelentkezik, ezúttal nem tartok poénvadászattól. „Szerintem Tolsztoj kihagyott valami fontosat.” Hoppá, gondolom, most kezd értelme lenni.

„Nem írta meg Iván Iljics öccsét.”

Az osztály és én zavartan nézünk. Milyen öccsét?

„De igen, van egy öccse!− bizonygatja Bé, s ekkor hirtelen beugrik, tényleg, Tolsztoj egy mondat erejéig említi a testvért, aki  lecsúszott, és már nem törődött vele senki.

Igen, mondom, de egy másik élet nem férne bele egy elbeszélésbe, az már egy családregény. A kisregénynek megvannak a műfaji korlátai.

Bé nem enged: „De, igenis, hiányzik belőle” – mit neki műfaji korlátok!

És csak otthon jut eszembe Levin bátyja − hát persze, megírta őt is Tolsztoj gróf.

Bé egész nyáron gürizik, tudom, néha év közben is dolgozik.

Két nap múlva beszélgetünk a szünetben. „Képzelje, tanárnő, ma sikerült jól használnom a „konformis” szót.” Nevetünk… Kicsit még hallgat, félre néz, aztán, csak úgy, mellékesen: „Elkezdtem írni a regényt…Iván Iljics öccséről.” Én meg nagyon várom – mondom neki.

Megírja ő még Édes Anna nővérét is, gondolom utána. „Az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” – teszi hozzá Kosztolányi az Aranysárkányban.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VAKCINÁRA VÁRVA

Na látjátok gyerekek, ez a reklám cím.

Ó én persze tudom, hogy  most a vírus meg a vakcina…de azért…

Hogy a kénküves mennykű ütött volna azokba a nagy okosokba az ötvenes években, akik agyon bonyolították a magyar helyesírási szabályzatot! Orgasztikus élmény lehetett. Olvasom, hogy a legújabb kiadásért már érdem keresztet lehetett kapni.

Istenem, hogy én ezt megérhettem!

Végre eldöntetett a sarkalatos törvény, nevezetesen, hogy az árboc mostantól rövid ó-val vagy fordítva íratik, mert megjegyezni nem tudom. És igen: végre valahára az észszerű is beillesztetett a neki megfelelő jegygyűrű típusba. Persze nem érted, miről beszélek, mert képtelen vagy egy egyszerű szabályt megjegyezni. Vagy lehet, hogy te is ismersz nagyobb boldogságot?

Tömör véleményem egy nyers népi indulatszó, de most inkább kibontanám. Itt, alant.

Tehát:

Miért is nem lehet végre egyszerűsíteni a szókapcsolatok helyesírását úgy, hogy mindegyiket egybe vagy külön írjuk? Minden magyarul tudó, azaz minden hülye felfogja, hogy a „minden nap”-ot két jelentésben használjuk, s a különbség kiderül az adott mondatból, elegánsan szövegkörnyezetből. Miért kell annak a szegény gyereknek bemagolni, hogyha a „minden” jelző, akkor külön írjuk? Mellesleg akkor, amikor a jelző szó a gyerek számára még felfoghatatlan absztraktum? Mindenki megérti a szövegkörnyezetből, hogy a mondatban a „körte” szó melyik jelentését használjuk. Minek erőltetni a helyesírás jelentés megkülönböztető szerepét? Ez szerintem már alkímia. Miért „szívatjuk” az állampolgárt? E halmazba beleértve a vizsgázó gyermeket is.

Miért nem lehet azt az átkozott í, ú, ű szabályt egyszerűsíteni ennyire: tíz hosszú í, az összes többi rövid. Tehát: tíz, tizet, tizek, tizes. Húsz, huszat, huszas. Én persze megértem, hogy annak a kevés, tökéletes helyesírással bírónak nehéz lenne átszokni arra, hogy kevesebb egyest adhat, nem beszélve ortográfiai finomhallásának vagy igazmagyar lelkének nyolc napon túli sérüléséről.

De most komolyan! Mi múlik ezen? Talán a nemzeti hagyományaink, esetleg identitásunk? Viccelsz. Mert ez inkább csak identitászavart és sok esetben dizsgráfiát okoz. Igenis.

Miért nem lehet a kicsiket két évig csak szótagolva olvastatni, ahelyett, hogy hülye szabályokat magoltatunk velük? Nyolc, azaz 8! évig ülnek az általánosban, de már az elején megutáltatjuk velük a helyesírást. Sőt az írást és olvasást. (Nem a tanítók a hibásak.)

Miért kell nekem 38 év magyar tanítás után is azon elmélkednem, hogy az az átkozott Gellérthegy külön, egybe vagy kötőjellel íratik? Igen, mindenegyes alkalommal! Olyan, mintha hordóban görgetnék az agyamat, mint pogányok a szegény püspököt. Miért nem lehet az összes geológiai kidudorodást egyformán írni? Engedményt teszek: maximum két szabályba sűrítve?

Miért kell a helyesírást patikamérlegen mérni akkor, amikor lassan marhamázsálóval mérjük a gyerekekét? Ilyesztő. Komojan mondom.

Rendben van, áldozzunk a nemzeti hagyománynak a szó elemző helyesírás és az ly megőrzésével. Elvégre elég hüjén nézne ki a „Hejesírunk szabájai”. Meg aztán egy-két kivételbe a gyerek sem hal bele. Legalább megtanulja, hogy a kivételek alól mindig van szabály.

Szofisztikált magyar tanárok kijavíthatják a fenti dühöngés helyesírási hibáit. A helyes javítók között egy ésszerű árbocot sorsolok ki.

Hordjatok maszkot.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DOBZSE

Dobzse anyukája még lengyelül törte a magyart, ezért soha nem lehetett tudni, hogy a bájosan hangszerelt mondatokban mennyi a gyilkos irónia. Az egyik pedaigosznak azt mondta a szaktanári fogadón: „Prófesszor úr! Én lányom imádja tanár úr, útálja latin ─ próbáljunk meg ez a kettő összehozni.” Persze vice versa, de hát mit meg nem tesz egy szülő a gyerekéért?

Dobzsét a rendszerváltás hajnalán tanítottam. Akkor kezdett beszivárogni az iskolákba a pártpolitika, s kezdődött a máig tartó járvány. Néhány gyerek– nyilván fanatikus szülők hatására ─ kezdte véresen komolyan venni a pártszlogeneket, s szinte polgárháborús légkört teremtett a békés többség életében. Kétségbe estem. Csak az órán hallgattak az emberi szóra, szünetben folyt tovább a „kultúrharc”.

Az egyikük iskola után azonnal beállt politikusnak, azóta elhízott vigyorral ül a szinekúrában. A másiknak örökre szemébe égett a bosszúvágy. A többi továbbra is békében szeretné felnevelni csemetéjét.

Dobzse hűvös távolságtartással kerülte ki a konfliktusokat, amit egyrészt internacionalista gyökereinek, másrészt naiv, áldott jó természetének tudtam be. Vagy már akkor sokkal érettebb volt a többinél…

Tizenöt évesen, néhány fájdalmas görcs után kiderült, hogy veseköve van. Én, mint szakképzett virológus…izé…urológus, azt javasoltam neki, hogy igyon sok vizet.

Az is jó ─ mondta óvodás mosollyal a szemében – de az orvos sört javasolt, azóta minden este megiszik egy-két pohárral.

Biológus kolléganőm szerint vesekő eltávolításra legjobb a 7-es busz Thököly út és  Keleti közti szakasza. Ma már ez nem játszik ─ lecserélték az évszázados utcaköveket. A másik út meg továbbra is járhatatlan.

Zdrowie!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ŠVEJK, A STEINMANN

Švejket többször tanítod mindenféle évjáratban, s amikor leérettségizik, már tudod, hogy az új osztályodban is ott lapul a névsorban.

Persze, már az első nap felismered mosolyáról, őszinte érdeklődéséről, azt hinnéd bájos angyal, akinek semmi köze Katzhoz, a részeges szerpaphoz. Sőt, az első dolgozat után egy kicsit lökött vagy retard benyomását kelti, hogy azután a második év végén rájöjj: csak a hülyét játssza, mert így kényelmes.

De ekkor már azt is tudod, hogy sokkal okosabb annál is, mint amit az álidiotizmus mögött látsz, már nem dőlsz be, s ezzel nagy hibát követsz el. Amikor arra célzol, hogy az ő értelmétől többet várnál, szánakozó mosolyba kezd, ami azt jelenti: ő is a tiedtől, de nem akar kiábrándítani, csak enyhe iróniával jelzi szemében: „Úgyis tudod, hogy leérettségizem, hát miért akarsz te énbelőlem komoly embert faragni, te szerencsétlen, hiszen úgysincs esélyed. Én nem leszek lúzer.”

De ezt csak kiolvasod a szeméből, mert azért egészen ostoba már nem vagy, belenyugszol. Švejk soha nem szemtelen, annyira udvarias, hogy még egy jézusi kéz is ökölbe szorulna…

  • Mennyi 674-szer 258?
  • 75 ─ vágja rá Švejk rendíthetetlen nyugalommal és mosollyal.

Az ördög benned halkan súgja: „Hetet bele, mint Szarajevóban!” „Diákra nem lövünk.” – higgaszt a belső hang.

„Igaza van.” – érvel benned a tapasztalat.

Mondj még egy szakmát, amelyikben kötelező korlátoltnak (is) lenni!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

IN MEMORIAM BJ

A világ tele van karizmatikus emberekkel, egy jelentős részük, uszkve 50% nő. Szűk körű pályámon sok okos nővel találkoztam, az egyik ilyen BJ volt csoporttársam, majd kollégám évtizedekig.

J maga volt a felvágott nyelv és sziporka, a legelmésebb riposztozó, akit ezért szerencsém volt csodálni és irigyelni, de piszkosul. Ha társaságban bor került az asztalra, mennyei békében igazgattuk „kékharisnyánkat” az irodalom igencsak józan tükörvilágában. Amúgy J nem volt könnyű ember ─ de melyikünk az? Én pédául nagyon nehezen viselném el engemet, ha például nem lennék magam a magam. 


J Kosztolányi-búvár volt, tanulmányokat írt regényeiről, egyszóval tudós tanár. 
Egyszer hamiskásan odasúgta nekem: Képzeld, referencia lettem! Szavakkal nem lehet meg sem közelíteni azt a kacér és magabiztos nőiséget, amivel közben a make-up tubust lezárta, majd végigpásztázta pilláit az Ugaron, mint egy kacagó szél.

Mert az volt: szél és fergeteg. Beolvasni csak úgy tudott, ha elmenőben még félvissza fordult, odaszúrt valami epébe mártott concettót, majd ringva távozott hosszasan, megadva a módját. Férfinak ez azt jelentette: azért, mert eszem van, ne nézz libának! Nőnek pedig: így kell ezt anyus, ha nem jöttél volna rá eddig. Ezt csak neki volt szabad.

Tanítványai rajongtak érte, s mert nem akarom a végére hagyni, szóval, egyszer csak ellibegett a halálos betegséggel, aztán porszemenként elhullámzott a Dunán. Az iskolai megemlékezésen zsúfolásig telt a díszterem és a szemek. R.I.P.

De most inkább arra, amivel megnevettetett.

Ülünk a szaktanárin, ő kissé arrébb egy szülővel, én alanyra várva javítgatok, de az atya zavart frekvenciája átszűrődik: „Drága Tanárnő, tudom, a fiamnak nehezen megy a helyesírás…” „Drága Apuka (leírhatatlan a kedvességbe lopózó maró irónia), kezdjük talán az elején! A gyermeknek nehezen megy … az írás. Tudja, mire gondolok, a betűk formálása, egyébként egymás után, csak szépen sorjában.” Némán pukkadozom, apuka felszabadultan heherészik.

Aztán egy feledhetetlen nevelési értekezlet ─ bár mindegyik az. Történt volt réges-régen, hogy éleseszű-agyanagy kolléga (már nincs köztünk) a folyosói rend megszilárdítására tett javaslatot: Felsőbb évesekből verbuváljunk kommandót (sic!), úgy is, mint pedagógiai eszközt. J, aki addig csendben javított, hirtelen csapkodni kezdett, előbb a piros tollal, majd a nyelvével, s miután látta, hogy ez is „átmegy”, ha nem szól, kezét emelinti, mint egy balerina. Jaj, mondom, ne! Hagyd! „Nem érdekel az orgazmusa!” ─ szól oda félhangosan ─ s már emelkedik. Ezt is csak neki volt szabad.

„Szörnyű ez az iskola − dühöngött egyszer− nincs itt egy rezsó, hogy legalább egy lecsót összedobjon az ember!” Istenem, hol vagyunk már attól a mennyei hiánytól! Néha elgondolkodom, hogyan élné meg a jelent, soha semmi inzultust, vaskalapos okíthatnékot nem nyelt le.

És melodramatikusan azzal kell befejeznem, hogy még nem fejeztük be vitánkat Novák tanár úrról. J a képből mindig kifele néző feleség pártján állt, és persze Hildáén, aki csokival öntötte le a dinnyét.

Az „esztelen” élet pártján, ami olyan pazarlón bánt el ővele, s hiányával velünk.